Útravaló
2022. június 10.
Útravaló
„Lévi törzsének azonban nem adott Mózes örökséget. Maga az Úr, Izráel Istene az ő örökségük, ahogyan megígérte nekik.” (Józs 13,33)
Mindannyian örökségbe születünk, és örökséget hagyunk hátra magunk után. Anyagi és szellemi örökség az, ami megalapozza életünket, s amit tovább szeretnénk adni utódainknak. Az anyagi örökségre nagyobb figyelmet fordítunk, és a hagyatéki tárgyalások is erről szólnak, pedig a szellemi örökség sokkal meghatározóbb életünkben.
Izráel honfoglalásakor Kánaán területének felosztásakor a 12 törzs egyike, Lévi törzse nem kapott területet. Ők voltak azok, akiknek az Úr szolgálata, a kultusz működtetése volt a fő feladatuk. Mivel Lévi törzsének tagjai nem kaptak birtokot, csak szellemi örökséget hagyhattak maguk után. Biztos, hogy voltak köztük olyanok, akik méltatlankodtak ezen, hiszen azt kellett végignézniük, ahogyan nemzettársaik birtokba veszik saját tulajdonukat, miközben ők csak kijelölt helyen élhetnek, nem saját birtokon. Szellemi örökségük viszont annál gazdagabb volt, hiszen az Ószövetség idején még nem volt természetes az, hogy Istenhez járulhat bárki is. Csak erre kiválasztott és felszentelt embereknek adatott ez meg, s Lévi törzse ilyen volt. Ők olyan viszonyban lehettek az Úrral, amilyenben senki más. Utódaiknak földbirtok és anyagi javak helyett „csak” az Istennel való különleges kapcsolatukat hagyhatták örökül.
Izráel történelméből látjuk aztán, hogy bizony ez volt az értékesebb örökség. Az ország elvétetett, előbb Asszíria, majd a Babiloni Birodalom, később a rómaiak foglalták el. A deportált zsidóknak a babiloni fogság idején az az örökség adott tartást, hitet és reménységet, amit a léviták kaptak és adtak tovább. Amikor minden birtokuk elvétetett, városaikat felgyújtották és idegenben, távol az otthonuktól kellett élniük, akkor csak az Istennel való kapcsolat jelentette az identitásukat. Isten ezen keresztül mutatta meg, hogy a „csak” az a legtöbb.
Mit kaptunk örökségül, s mit hagyunk hátra? Nem a ház, az autó vagy a bankszámla a fontos, hanem az Úrral való kapcsolatunk. „Uram, te vagy osztályrészem és poharam, te tartod kezedben sorsomat. Osztályrészem kies helyre esett, örökségem nagyon tetszik nekem.” (Zsolt 16,5-6) Boldog ember az, aki ebbe az örökségbe születik, és ezt hagyja örökül gyermekeinek. Mert jöhetnek járványok, háborúk és gazdasági válságok, üldöztetések és szenvedések, olyan kincs a hit, amit semmi nem vehet el, olyan gazdagság az Istennel való közösség, ami önazonosságunk forrása, erőnk és vigaszunk akkor, amikor mindentől megfosztanak bennünket.
A Zsidók között ez az örökség csak Lévi fiainak adatott, nekünk Krisztus által mindannyiunknak adatik. Éljünk ebben az örökségben úgy, mint akik tudják: a világ legnagyobb gazdagsága és öröksége a miénk, amit semmi el nem vehet tőlünk, mert nem földhöz, birtokhoz kötődik, hanem benne van a szívünkben.
2022. június 7.
Útravaló
„…és adjatok hálát Istennek, az Atyának mindenkor mindenért, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében.” (Ef 5,20)
Hálát adni mindenkor. Stresszmentes életre vágyunk, és az orvosok is ezt tanácsolják a legtöbb betegségre. De túlpörgetett világunkban és életünkben lehetetlen ezt kivitelezni. A hétköznapok sokszor erőt meghaladó feladatai és lehetetlen határidői, valamint a bennünket folyamatosan elérő negatív hírek biztosítják a folyamatos stresszt. Van, hogy az otthoni légkör sem segít ebben. Úgy élünk, mintha már tényleg semmi jó nem történne az életünkben. A jó dolgok mellett elrohanunk, átélni sem tudjuk már igazán őket, a rosszat pedig magunkban hordozzuk, s visszük az ágyunkba is. A gyógyszertárak eladási listájának első soraiban nyugtatók és altatók szerepelnek.
Pedig nem gyógyszerre van szükség. „A vidám szív a legjobb orvosság, a bánatos lélek pedig a csontokat is kiszárítja.” (Péld 17,22) Meg kell tanulnunk a jó dolgok mellett nem elrohanni, hanem megállni mellettük, elidőzni egy-egy ajándék-pillanatban, és tudatosan, akár csak egy félmondatos hálát adni érte a Mindenhatónak. Amikor melegíti az arcodat a reggeli napfény; kedvesen köszön neked valaki az utcán; odaérsz egy találkozóra, amiről már lemondtál; találsz egy parkolóhelyet a belvárosban; éppen még zárás előtt sikerül bevásárolnod; amikor hazaérkezel, puszit kapsz a gyermekedtől… Minden, ami nem rossz, az jó, és méltó a hálára, és minél több mindenért tudunk hálát adni, annál boldogabbak leszünk. A hála így már nem is csupán köszönet a természetesnek vett legapróbb jó dolgokért, hanem életforma. Életünk minden negatívuma feloldódhat a hála tengerében.
Hálát adni mindenért. Nem túlzás-e, amit az Ige kér tőlünk? Hiszen a mindenben nemcsak a hálára okot adó jó dolgok vannak benne, hanem azok is, amiket nem kívánatosnak tartunk. Mindenért hálás lenni csak az tud, aki megértette, sőt életében már megtapasztalta azt, hogy Isten még a rossz dolgokat is hasznunkra fordítja. „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket örök elhatározása szerint elhívott.” (Róm 8,28)
Visszatekintve egy-egy nehéz helyzetre vagy fájdalmas történésre megláthatjuk, hogy bizony nem ok és cél nélküli volt. Van, hogy egy akkor éppen rossz dolog által egy nagyobbtól óv meg bennünket az Úr. Nem éred el a vonatot, ami bosszantó ugyan, de rögtön hálára ad okot, ha megtudod a rádióból, hogy az a vonat kisiklott…, és te nem voltál rajta. Te voltál az a szerencsés, aki lekéste. Persze, hála az Úrnak, ilyen katasztrófák ritkán történnek, de Istennek ez a gondviselése kicsiben is ugyanúgy működik.
Olyan is van, hogy egy-egy lelket próbáló gyászban, fájdalomban formálódik a lelkünk olyan erőssé, amivel emberfeletti terheket vagyunk képesek elhordozni, s már nem rendítenek meg bennünket azok az események, körülmények, emberi rossz szándékok, amik korábban még ledöntöttek volna. „De az én Uram, az Úr megsegít engem, ezért nem maradok gyalázatban. Olyanná tettem arcomat, mint a kovakő, mert tudom, hogy nem vallok szégyent.” (Ézs 50,7)
Egy messiás-próféciában hangzik ez el, az eljövendő Jézus jellemét jeleníti meg előttünk, aki hálás volt mindenkor az Atyával való teljes egységében, és szenvedéseiben nem lázongott és nem futamodott meg, hanem vállalva azt megváltott bennünket az örök szenvedéstől.
„Jóllehet ő a Fiú, szenvedéseiből megtanulta az engedelmességet, és miután tökéletességre jutott, örök üdvösség szerzőjévé lett mindazok számára, akik engedelmeskednek neki.” (Zsid 5,8-9) Ha Jézus embervoltában szenvedés által tanult engedelmességet, akkor ezt mi sem spórolhatjuk meg, hanem bennünk is szenvedések és nehézségek, kudarcok árán és fájdalmak között születik meg az az ember, akinek Isten eredetileg tervezett. Legyünk hát hálásak mindenkor, mindenért.
2022. május 25.
Útravaló
„Térj hát meg Istenedhez, ragaszkodj az irgalomhoz és az igazsághoz, és reménykedj szüntelenül Istenedben!” (Hós 12,7)
Olyan sok élethelyzetünk van, amit reménytelennek nyilvánítunk. Egy hosszan tartó betegség, amelynek során „sok orvostól sokat szenvedtünk” és gyógyszerek tucatjait próbáltuk már ki hasztalanul. Évek óta tartó álláskeresésben rosszabbnál rosszabb munkahelyekre vetődtünk, ahol sok fizetésért rugalmas munkát ígértek, de néhány héten belül az ellenkezője derült ki. Rég megromlott házastársi vagy egyéb családi, emberi kapcsolatunkat próbáljuk egyre esetlenebb módokon megjavítani, mégis fokozódik az elhidegülés, a meg nem értés. Folyamatos sikertelenségeinkben és meddő próbálkozásainkban egyre kevesebb meggyőződéssel tudjuk kimondani, hogy „legközelebb sikerülni fog”. Lassan elveszítjük a célt a szemünk elől, és már nem is igazán tudjuk, miért is élünk, csak sodródunk, mint letört, kiszáradt faág az áradó folyóvízben.
Isten Igéje, mint annyiszor, most is megtérésre hív. Boldogtalanságunk és életünk sivárságának oka abban keresendő, hogy nem abban a keretrendszerben keressük helyünket, ahová Isten tervezett bennünket. Magunknak tűzünk ki célokat, amiket emberi igyekezettel akarunk elérni. Az Istentől való eltávolodással azonban bizonytalanná lesz a cél, egyenes arányban nő a boldogtalanság érzete és csökken a remény, míg egy ponton elfogy teljesen. Vissza kell találnunk ahhoz a hithez, amely által elfogadjuk azt, hogy Istennek konkrét terve van az életünkkel, és csak annak megfelelve boldogulhatunk. Az Istennel való szoros közösségben élve próbáljunk megoldásokra lelni! E hit által még a kudarcok is értelmet nyernek, a meg nem gyógyult betegségek is személyiséget formáló áldássá lehetnek, a megoldatlan konfliktusok pedig türelemre tanítanak.
Az Istenhez való megtérés, akaratához való ragaszkodás és a Benne való szüntelen reménykedés a kulcsa az életnek. Az emberek többsége kételkedik ebben és elutasítja, de akik kipróbálják, nem csalódnak. A reménységben való szünet a félelemnek nyit kaput, a reménység elvesztése pedig értelmetlenné teszi az életet. Jézus Krisztusban Isten visszaadta a reménységet, hogy nincs annyira „lent” az életben, ahonnan ne vezethetne fölfelé az út. Aki a halált legyőzte, annak minden lehetséges, s aki Benne hisz, az maga is győztes lesz a vesztesek világában.
2022. április 13.
Útravaló
„Amikor pedig Júdás, aki elárulta őt, látta, hogy elítélték, megbánta tettét, visszavitte a harminc ezüstöt a főpapoknak és a véneknek, és ezt mondta: Vétkeztem, mert ártatlan vért árultam el. De azok ezt mondták: Mi közünk hozzá? A te dolgod. Ekkor ő behajította az ezüstöket a templomba, és eltávozott, majd elment, és felakasztotta magát. A főpapok felszedték az ezüstöket, és így szóltak: Nem szabad a templom kincséhez tenni, mert vérdíj ez. Azután határozatot hoztak, és megvásárolták belőle a Fazekasmezőt, az idegenek számára temetőnek. Ezért hívják ezt a mezőt a mai napig Vérmezőnek. Ekkor teljesedett be Jeremiás próféta mondása: „És vették a harminc ezüstöt, a felbecsültnek árát, akit ennyire becsültek Izráel fiai, és odaadták a Fazekasmezőért, ahogyan megparancsolta nekem az Úr.”” (Mt 27,3-10)
Júdás talán a legtragikusabb sorsú ember a Bibliában. Nagy reményekkel indult, az ígért Messiás követője lett, akiben aztán később csalódott. Júdásról ma azt mondanánk, hogy egy szélső jobboldali érzelmű ember volt, akinek célja: népe szabadságát fegyverekkel, lázadással, merénylettel vagy puccsal kikényszeríteni. Először úgy gondolta, hogy Jézus lesz a megfelelő vezére ennek a mozgalomnak. Mi minden lejátszódhatott benne Jézus hatalmát, csodáit látva? De később belátta: Jézus nem az erőszak embere, sőt, olyat is mondott, amit ő soha nem akart hallani: „Áldjátok azokat, akik titeket átkoznak…, adjátok meg a császárnak, ami a császáré!” Jézusban való csalódása tette őt árulóvá. Öngyilkossá pedig az tette, hogy hiába járt vele három évet, nem ismerte Jézust. Amit látott és hallott tőle, nem győzte meg, mert szöges ellentétben állt saját elképzeléseivel. Ma is úgy van az, hogy a helyes istenkép a saját magunk elképzelt istenképe és a valódi Jézus összeütközésében születik meg. Aki ennek ellenáll, az csalódik, az hitetlen marad.
Mi késztet valakit arra, hogy eldobja saját életét? Az, hogy az ember úgy érzi, megoldhatatlan helyzetbe, csődbe jutott az élete, nincs tovább értelme. Az ilyen mélységektől még a hit sem mindig ment meg bennünket. Ismerünk hívő embereket, akiknek ilyen tragikus véget ért az élete. Júdást a maga téves istenértelmezése juttatta csődbe. Aki a maga istenét követi, hibás döntéseket fog hozni, ami aztán végérvényesen elrontja a helyzetet.
Egy másik evangéliumban azt olvassuk, hogy Júdásba belement a Sátán, amikor elárulta Jézust. De az is kiderül, hogy nem egy velejéig rossz ember, aki rezzenéstelen arccal, hidegvérrel szemléli tetteinek következményét. Az, hogy Jézus miatta szenved, ő juttatta ide, mélységesen megrendíti. Ezután próbálja visszacsinálni, amit elrontott, de már nem lehet. Ami miatt öngyilkos lesz, az az, hogy rádöbben: Jézus miatta meg fog halni, és ő már nem tudja jóvátenni, amit elrontott.
Sosem gondoltam volna, hogy ennyire azonosulni tudok Júdással. Emlékeztek rá: az utolsó vacsora történeténél döbbenhettünk rá, hogy mi mind árulók lehetnénk, és vagyunk is? Amikor szégyent hozunk rá, amikor elbukunk. És olyankor csontig hatol a keserű felismerés: Jézus miattam halt meg! „Egyedül ellened vétkeztem!” – ahogyan az 51. zsoltárban kiált fel Dávid. Ha nem lennénk árulók mind, Jézusnak nem kellett volna meghalnia. De akkor sem, ha jóvá tudnánk tenni a bűneinket. Vajon nem fájdalmas-e az, amikor rádöbbensz, hogy a kimondott bántó szót már nem tudod visszaszívni? Hiába akarsz száz jó szót mondani helyette, azt az egyet nem tudod el nem hangzottá tenni. Ahogy hiába akarta visszafizetni Júdás a 30 ezüstpénzt. Ezért van az, hogy a jócselekedeteinkkel nem tudunk kompenzálni. Milyen kínzó, hogy amit tettél, azt már nem lehet meg nem történtté tenni! A múltadat nem tudod felülírni. Aki vagy, azon nem tudsz változtatni. De nekünk mégsem az öngyilkosság az út, mert ismerjük Jézust úgy, ahogy Júdás nem.
Júdás felismerte ugyan, hogy Jézus miatta szenved, és hogy ő ezen már nem tud változtatni. Csak azt nem ismerte fel, hogy épp ebben van a kegyelem. Kegyelemre az önmagáért tenni képtelen embernek van szüksége, de ez Isten szeretetéből fakad. Ez a mély szeretet teljesen ismeretlen volt Júdás számára, mert magából indult ki. Júdás a vétkeit és tehetetlenségét felismerő, de a kegyelmet nem találó ember mintapéldája. Mi is, ha magunkból indulunk ki, soha nem éljük át a kegyelmet. Én képtelen vagyok ekkora szeretetre. Isten szeretetét fel nem foghatom, de hitem van rá és abból élek. Ha a magam érzelmeire alapozok, nem találhatom meg Isten kegyelmét. De ez maga az evangélium, és ez döbbenetes! Hogy még Júdásnak is lett volna esélye az újrakezdésre!
Így hát nekünk sem az öngyilkosság a pálya. Isten nem eldobatni akarja az életünket, hanem megmenteni: kegyelme által megszülethet bennünk valami új, törékeny, érzékeny, sebezhető. És ez az újjászületés küldetésre indít: elmondani mindenkinek ebben a hitetlen és áruló, Jézust tagadó világban, hogy nekik is jár még egy esély.
2022. április 12.
Útravaló
„Miután elénekelték a zsoltárokat, kimentek az Olajfák hegyére. Akkor így szólt hozzájuk Jézus: Mindnyájan megbotránkoztok bennem ezen az éjszakán, mert meg van írva: „Megverem a pásztort, és elszélednek a nyáj juhai.” De miután feltámadtam, előttetek megyek Galileába. Ekkor Péter így szólt hozzá: Ha mindenki megbotránkozik is benned, én soha meg nem botránkozom. Jézus ezt mondta neki: Bizony mondom neked, hogy ezen az éjszakán, mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem. Péter így válaszolt: Ha meg is kell halnom veled, akkor sem tagadlak meg. Ugyanígy beszélt a többi tanítvány is.Akkor elment velük Jézus egy helyre, amelyet Gecsemánénak hívtak, és így szólt tanítványaihoz: Üljetek le itt, amíg elmegyek, és amott imádkozom. Maga mellé vette Pétert és Zebedeus két fiát, azután szomorkodni és gyötrődni kezdett. Akkor így szólt hozzájuk: Szomorú az én lelkem mindhalálig: maradjatok itt, és virrasszatok velem! Egy kissé továbbment, arcra borult, és így imádkozott: Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te. Amikor visszament a tanítványokhoz, alva találta őket, és így szólt Péterhez: Nem tudtatok egy órát sem virrasztani velem? Virrasszatok, és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek: a lélek ugyan kész, de a test erőtlen. Másodszor is elment, és így imádkozott: Atyám, ha nem távozhat el tőlem ez a pohár, hanem ki kell innom, legyen meg a te akaratod. Amikor visszament, ismét alva találta őket, mert elnehezült a szemük. Otthagyta őket, újra elment, és harmadszor is imádkozott ugyanazokkal a szavakkal. Azután visszatért a tanítványokhoz, és így szólt hozzájuk: Aludjatok tovább és pihenjetek! Íme, eljött az óra, és az Emberfia bűnösök kezébe adatik. Ébredjetek, menjünk! Íme, közel van az, aki engem elárul.” (Mt 26,30-46)
Egy szellemi küzdőtéren állunk, két világ határán. „Mi nem test és vér ellen harcolunk, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak.” (Ef 6,12) Isten angyalai és a Sátán démonai küzdenek lelkünkért. Ennek a küzdelemnek a súlyát és valóságát csak Isten kiválasztott gyermekei érzékelik. A Sátán csak azokat támadja, akik nem az övéi, azokat akarja eltántorítani Istentől, akiket még nem hálózott be. A hitetlen ember nem érzi az ördögi támadást. A Sátán ott jelenik meg, ahol Isten építeni kezd valamit, ahol Isten az ember megváltását munkálja. Az üdvtörténet jelentős időszakaiban sokkal intenzívebbek ezek a támadások, mint egyéb időkben.
Amikor Jézus megszületett, mindent megtett azért, hogy elpusztítsa. Heródes lelkét megszállta, aki egy egész város kisgyermekeit mészároltatta le azért, hogy általa a Sátán megakadályozza a megváltást. 30 évvel később Jézust a pusztában kísérti, és közvetlenül őt próbálja eltántorítani, az Isten Fiát! De nem sikerül, s most itt vagyunk a megváltás kapujában. Ha Jézust nem sikerült, akkor majd a tanítványait. Rajtuk keresztül akarja megakadályozni, hogy Isten megmentse az embert.
Miért? Mert „embergyilkos volt kezdettől fogva, és nem állt meg az igazságban, mert nincs benne igazság.” (Jn 8,44) A leghátborzongatóbb ebben az, hogy éppen azt az embert használja erre, akit Isten megment. Ha belépünk most ebbe a történetbe is, akkor felismerhetjük, hányszor válunk a Sátán eszközeivé, és hogyan. Persze, mi nem gondoljuk ezt magunkról. Ahogy Péter sem gondolta, meg a többi a tanítvány sem. „Ha mindenki megbotránkozik is benned, én soha meg nem botránkozom… Ha meg is kell halnom veled, akkor sem tagadlak meg.” (Mt 26,33.35) – fogadkoztak mindnyájan. De Jézus jobban ismerte őket, mint ők saját magukat. És téged is jobban ismer. Te ki mered mondani azt, amit Péter? Jézus tudja jól, hogy minden fogadalmad és hitvallásod csak szalmaláng. Ha a helyzet élessé válik, simán megtagadod Őt te is. Vagy úgy gondolod, hogy nem?
A nagy fogadkozók, Péter és társai nemhogy meghalni nem voltak képesek Jézussal, hanem még imádkozni sem volt kitartásuk. Pedig az lett volna a legfontosabb ahhoz, hogy fogadalmukat képesek legyenek megtartani. Ha Jézusnak arra volt szüksége, hogy elviselje a rá váró szenvedést, ne gondold, hogy te virrasztás, kitartó és állhatatos imádság nélkül képes leszel ellenállni a Sátánnak! És ehhez társakra van szükség! Jézus is ezért kérte tanítványait, akik azonban cserben hagyták. Lukácsnál olvassuk, hogy angyal jelent meg a mennyből, hogy erősítse őt.
Az ördög jelen van a Gecsemáné-kertben. Elnehezíti a szemeket, kioltja a lelkesedést, zárat tesz a szájakra és csírájában fojtja el az imádságot. Mert tudja, hogy az imádságban erő és hatalom van.
Ugye, tudod, testvérem, hogy itt is jelen van?
- Amikor elveszi tőled az imádság idejét,
- amikor nem jön imádság a szívedre és a szádra,
- amikor kivon téged az imaközösségből, amelynek földet rengető ereje lenne.
- Elfáraszt vagy eltölti a szívedet azzal a félelemmel, hogy mit mond a másik, aki hallja az imádságodat.
- Elhiteti veled, hogy csak a teológiailag korrekt, nyelvtanilag eléggé irodalmi imádságnak van értelme.
Ma már a Himnuszt is csak hallgatjuk, nem énekeljük közösen. Pedig milyen erő van a közös nemzeti imádságban! Az imádság nem hallgatott műfaj, hanem együtt mondott. Ha érzed azt, testvérem, hogy mennyire ki vagy téve ennek a támadásnak, az azért van, mert sokat bízott rád az Úr, de épp ezért sokat is kér számon. Onnan tudom, hogy jó úton járok, hogy érzem a kísértés rettentő erejét.
Nem véletlenül lettek Péterék a Sátán célpontjai. Péternek azt mondta korábban Jézus, hogy ő a kőszikla, akin felépül az egyház. És minden tanítványra a Szentlélek eljövetele után óriási küldetést bíz majd a feltámadt Úr. És csak a Szentlélek tette őket képessé arra pünkösd után, hogy úgy imádkozzanak, hogy abba a ház is belerendüljön, sőt, az egész világ megváltozzon. És a Szentlélek tette képessé őket arra, hogy aztán tényleg hajlandók legyenek meghalni Jézusért.
Ma ismét fontos üdvtörténeti korszakban élünk. Jézus azt mondta, hogy „Tanuljatok a fügefa példájából: amikor már zsendül az ága, és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár. Így ti is, amikor látjátok mindezt, tudjátok, hogy közel van ő, az ajtó előtt!” (Mt 24,32-33)
Látjuk, hogy egyre több jel utal arra, hogy Jézus hamarosan visszajön, megváltásunk beteljesedik. Amit akar tehát a Sátán, hogy lankadjunk meg az imádságban, némuljon el a szánk, maradjunk otthon a közös imádság alkalmai helyett. A lelkünk lehet ugyan kész, de a testünk erőtlen marad. Démoni seregek száguldanak a bennünket körülvevő láthatatlan világban, hogy ha lehet, a választottakat is eltántorítsák.
És ott marad a világ kiszolgáltatva a Sátán pusztító erőinek az imádkozni képtelen néma keresztyénekkel együtt. Pedig ma, ebben a háborús időben mindennél nagyobb szükség van az imáinkra. Ma tehát forduljunk szembe a Sátánnal. Nem a magunk erejéből, hanem a Szentlélek erejével, röhögjünk a szemébe és mondjuk:
„Elhiszem, hogy mindent megpróbálsz azért, hogy engem elszakíts az én Uramtól! Megnémítasz, közömbössé és árulóvá teszel. De engem sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el Isten szeretetétől, amely megjelent Krisztus Jézusban, az én Uramban!”
Jöjj, Szentlélek, és adj imádságot, kitartást a szívünkbe, és tégy minket bátor hitvallókká, akik nem vallanak szégyent és nem hoznak szégyen a te nevedre! Ámen.
