Útravaló
2024. november 22.
Útravaló
„Dávid azonban ezt gondolta: Egy napon mégis el kell pusztulnom Saul kezétől. Legjobb lesz gyorsan elmenekülnöm a filiszteusok földjére. Akkor majd hiába üldöz engem Saul Izráel egész területén, megmenekülök a kezéből.” (1Sám 27,1)
A háromméteres filiszteus harcos, Góliát legyőzése, a veszedelmesen hatalommániás, vérszomjas Saul kétszeri kiszolgáltatása gyorsan feledésbe merül és feloldódik Dávid félelmeiben. A hős harcos, akit tenyerén hordoz az Isten, értelmetlen okból kételkedni kezd. Mélyen emberi vonás ez, ami mindannyiunkra jellemző. Bár felsorolni sem tudjuk Isten áldásait és szabadító tetteit életünkben, amikor gondolatainkkal egyedül maradunk és a félelem ránk tör, semmivé foszlik Isten cselekedeteinek minden emléke, elhívásunk bizonyossága pedig kétséggé válik. Az élet újabb és újabb kihívásai az Istenre hagyatkozás újabb és újabb döntését kívánják. Nem elég egyszer rábízni Istenre az életed. Minden próbatételben, minden nehéz helyzetben meg kell hoznod ezt a döntést, mert a bizalom nem válik életed konstans értékévé.
Dávid az ellenséghez menekül gyenge pillanatában hozott döntésétől vezérelten. A kétségek között te is hajlamos vagy olyan megoldásokhoz folyamodni, ami Isten elleni, neki nem tetsző, sőt bűn. Az Istenben kételkedő embert az ördög tárt karokkal várja, s örvendezik magában: „örökre az én szolgám marad.” (1Sám 27,12)
Azonban minden kétségbeesett, rossz irányba történő menekülésből van visszaút az Atya ölelő, féltőn szerető, oltalmazó karjaiba. Újra leteheted elé félelmeidet, és Ő csodát tesz az életedben ismét. Ma is élj e féltő ölelésben, hogy ne kelljen félned, és légy mindig kész a csodára!
2024. február 26.
Útravaló
“Tartsunk-e siratást az ötödik hónapban, megtartóztatva magunkat, ahogyan évek óta tesszük?” (Zak 7,3)
A húsvétot megelőző nagyböjt egyházi hagyományában évente fölvetődő kérdésünk a böjt módja. A katolikusok a húsevéstől tartózkodnak ilyenkor, bár ők is a legtöbben leredukálták ezt a nagyhétre. Reformátusként sokan újra fölfedezzük a böjtöt, keressük a módját, hogy mit tegyünk, mit vonjunk meg magunktól. Ételt? Italt? Szórakozást? Mivel “sanyargassuk” magunkat? Zakariás könyvében az ige először is arra világít rá, hogy ezek a kérdések legtöbbször önmagunkra irányulnak. “Amikor böjtöltetek és gyászoltatok… talán az én kedvemért tartottatok böjtöt? Amikor meg ettetek és ittatok, akkor nem a magatok kedvéért ettetek és ittatok?” (Zak 7,5-6) Hát igen. A böjtünk arról szól, hogy számunkra milyen lelki haszonnal járhat. Istenélményeket keresünk benne vagy testi egészségi pozitív hatásai miatt tesszük. Miközben sokszor azon jár az eszünk (ha ételböjtöt tartunk), hogy közeledik az idő, amikor végre ehetünk egy jót. Lám, böjtünk (is) önző, mi akarunk belőle a magunk számára kiaknázni valamit a transzcendens világból, s olyan is van, hogy éhségsztrájkként tekintünk rá, amivel Istenre akarjuk kényszeríteni az akaratunkat.
A prófétai szó figyelmeztet: az ilyen böjt nem kedves az Úrnak! “Ezt mondja a Seregek Ura: Igazságos ítéletet hozzatok, szeretettel és irgalmasan bánjatok egymással!” (Zak 7,9) Nem az ételmegvonás, a húsevéstől vagy bármi mástól való tartózkodás a böjt lényege, hanem a böjt az önmegtagadás minősített és koncentrált időszaka kellene, hogy legyen. Olyan időszak, amikor megtanulunk önzetlenül szeretni, szeretettel bánni azokkal is, akik nem érdemlik meg vagy nem tettek érte semmit (ezt nevezzük irgalomnak). És mindezt nem szájjal, hanem tevőlegesen. Sokkal nehezebb böjt ez, mint tartózkodni a hústól, az ételtől. Mert könnyebben vonjuk meg testünktől a táplálékot, mint egónktól azt, hogy ő legyen a középpontban. Pedig erre kellene törekednünk. Böjtben keresni, megtalálni, gyakorolni a módját annak, hogy miképpen tudom szeretetemet kimutatni mindenki felé, félretéve saját igényeimet, elvárásaimat, sértettségeimet. Vezessen benne minket az Úr Lelke!
2024. január 31.
Útravaló
„Ekkor odavezettek az írástudók és a farizeusok egy asszonyt, akit házasságtörésen értek, középre állították, és így szóltak Jézushoz: Mester, ezt az asszonyt házasságtörés közben tetten érték. Mózes azt parancsolta nekünk a törvényben, hogy kövezzük meg az ilyeneket. Hát te mit mondasz? Ezt azért mondták, hogy próbára tegyék, és legyen mivel vádolniuk őt. Jézus pedig lehajolt, és ujjával írt a földre.” (Jn 8,3-6)
Teológusok és prédikátorok próbálták már megfejteni a titkot, hogy vajon Jézus mit írt ujjával a porba. A bonyolult, teológiai összefüggéseket igénylő magyarázatok helyett azonban talán sokkal egyszerűbb oka volt e cselekedetének: az idő. Az idő titkot rejt. Amíg ő rajzolt – ki tudja, mit – addig a viszkető tenyerű ítélkezők csoportja gondolkodhatott volna, mielőtt köveket hajít a szerencsétlen asszonyra. Jézus egyszerű időhúzása az indulatok lecsillapodására, az ítélet átgondolására, az empátia gyakorlására adott volna lehetőséget. Nem az asszony bűnének relativizálása lett volna a cél, hanem az égbekiáltó bűn mögött a sebzett ember észrevételére, akit az ítélet nem fog megváltoztatni, de a kegyelem igen.
Milyen jó lenne ma is, ha tudnánk a „porba rajzolni”, mielőtt köveket ragadunk! Milyen jó lenne nem csípőből tüzelni, nem csak kimondani a bűnről, hogy az bűn, hanem észrevennénk a külső romlottság álarca mögött segítségért kiáltó, megtört szívet. Milyen jó lenne, ha nemcsak feketén-fehéren ítéletet hirdetnénk, hogy az abortusz, a homoszexuális viselkedés, az eutanázia bűn, hanem próbálnánk megérteni a bűnös döntésekhez vezető utakat, a változatosan zsákutcába futó emberi sorsokat is. Vitatkozunk, teológiai és etikai diskurzust folytatunk, meg akarjuk egymást győzni, miközben az EMBER érdekel mindenkit a legkevésbé. Aki legalizálni akarná a bűnöket, ugyanúgy nem az ember javát szolgálja, mint az, aki ítéletet hirdet fölötte. A szív problémáját nem lehet a törvény szintjén megoldani, erre már az Ószövetségből rá kellett volna jönnünk. Az evangélium azonban egy harmadik út, amin járnunk kellene.
Jézus nem ment bele a játszmába, s ennek felfogására időt hagyott az önmagát bírói székbe ültető tömegnek. Egyúttal őket is arra hívta, hogy húzzák be a féket és hajoljanak ők is a por fölé. Nem arról volt itt szó, hogy Jézus semmiségnek tekintette az asszony bűnét, sőt. De sokkal fontosabb volt számára a bűnös emberi élet megmentése, megváltoztatása, mint az ítélethirdetés. Ő maga mondta: „nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem azért, hogy megmentsem.” (Jn 12,47) Egy ügyes mondattal („Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ.”) saját tőrébe kergeti az ítélkező csődületet, és napnál világosabbá válik, hogy itt csak egy valakinek van joga ítélkezni: Jézusnak. Ő viszont nem teszi, hanem csak ennyit mond: „Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!” (Jn 8,11)
Mindannyiunk élete a bűn mocsarában vergődik, ki látványosabban, ki kevésbé. Az emberi élet megváltozására nem a bűn miatti ítélkezés, hanem a kegyelem szabadít csak fel. Ha moralista okokra hivatkozva tiltunk meg dolgokat, a törvény kényszerítő ereje nem fogja megadásra késztetni a szívet, sőt még nagyobb ellenállást szül. De ha a kegyelemmel találkozik úgy, ahogy az Krisztusban megjelent, aki nemhogy elítélte volna a bűnös embert, hanem önmagát adta oda a bűnért a kereszten, az engedelmessé tesz egy tisztább és szentebb életre. Ez a keresztyén erkölcs alapja, a kegyelem titka: nem azért kerülöm a bűnt, mert félek az ítélettől, hanem azért, mert megmenekültem az ítélettől.
2024. január 26.
Útravaló
„Dús lombú szőlőtő Izráel, gyümölcsöt is bőven terem. Minél több gyümölcse lett, annál több oltárt épített; minél szebb lett országa, annál szebb szent oszlopokat állított.” (Hós 10,1)
Az emberi szív folyamatosan bálványokat termel önmaga számára. A bűn maga az, hogy bálvány-gyárrá lett az életünk. Nemcsak a hitetlen emberé, hanem a hívőé is. A prófétai szó vesét repesztő kijelentése, hogy még Isten áldásaiból is tudunk bálványt csinálni. Megtértünk, átadtuk életünket Krisztusnak, megújult életünk a kegyelem által, és hálából szolgálni kezdtünk. Majd észre sem vettük, a szolgálat önmaga céljává lett és önazonosságunk forrásává vált. Ha megkérdezik, ki vagyok én, akkor az elsődleges válasz: lelkipásztor, presbiter, dicsőítésvezető, diakónus, stb. Már nem Isten megváltott gyermekeként gondolok magamra elsődlegesen, hanem a szolgálati helyem és minőségem, egyházban betöltött tisztségem határoz meg engem. És ha az elvétetik tőlem, megfosztottnak érzem magam, keserűvé és kétségbeesetté válok. Az Úr ad nekünk áldásokat: beszédkészséget, kézügyességet, műszaki érzéket, zenei tálentumokat, hogy az Ő dicsőségét hirdessük, lelkeket nyerjünk meg vele Krisztusnak. De ha a beszéd kitűntet, a műszaki érzék vagy a kézügyesség fontossá tesz engem, ha a zenész önmagát gyönyörködteti és szórakoztatja, akkor bálványimádássá lett az áldás.
Mennyire nagy kísértés ez a gyülekezetnek is! Templomokat, intézményeket építünk, s azt mondjuk: Isten dicsőségére tesszük, mert tőle kaptuk áldásként mindezt, s ez valóban így is van. De baj van, amikor a kapott és épített dolgok, a kő, a fa és a beton már nem eszköz a lelkek megnyerésére, hanem cél. Amikor a gyülekezet azt mondja: az a célunk, hogy fölépítsük ezt vagy azt, megsokszorozzuk a vagyont, a báli bevételből pedig anyagi biztonságot teremtsünk a gyülekezet számára, de a mindenek fölötti célkitűzés nem Isten szolgálata a lelkek megnyerése által (legfeljebb csak hivatkozási alap, amellyel meg akarjuk szentelni igazából anyagi céljainkat), akkor az már bizony bálványimádás. Isten gyülekezetre hulló áldása fojtogató mocsárrá válhat, s erre figyelnünk kell mindenkor.
A bálványimádás olyan az életünkben, mint a penész a falon. Letöröljük időnként, de újra és újra megjelenik. A baj nem a fallal van, hanem a hideg és meleg levegő találkozásával. Életünkben a jó és a rossz, a Lélek és a Gonosz munkájának harcterén állunk, s időnként „penész” jelenik meg lelkünkön is. Amikor észrevesszük, le kell törölni, meg kell bánni, mert idővel fullasztóvá, megbetegítővé válik.
„Törjetek föl új szántóföldet, mert ideje, hogy keressétek az Urat, míg majd eljön, és hullatja rátok az igazság esőjét.” (Hós 10,12) Életmódváltásra van szükségünk, s ez a legnehezebb. Szembefordulni időnként a bennünket megkötöző bálványokkal, főleg ha az áldás álruháját öltik magukra, mindig nehéz. Mit kaptál áldásként, vagy kit kaptál áldásként? Nem lett-e bálvány belőle az életedben, ami vagy aki nélkül már nem tudnál élni, akinek fontosabb a véleménye, mint Istené, akinek a jelenléte még Istent is pótolja, ami már csak önmagáért szerez neked örömet, ami már igazából nem Istent dicsőíti, hanem elválaszt tőle, megrövidíti vagy elveszi a vele töltendő időt? Törd fel azt az új szántóföldet, húzd az új barázdát, hogy Isten új áldások esőjével, megújuló kegyelmével mossa tisztára életed!
2023. október 5.
Útravaló
“Fiaitok pásztorok lesznek a pusztában negyven esztendeig, és bűnhődnek a ti hűtlenségetekért, míg mind egy szálig el nem hullotok holtan a pusztában. Negyven napig tartott, míg kikémleltétek azt a földet: most negyven évig bűnhődjetek a napok száma szerint, egy-egy napért egy-egy esztendőt, hogy megtudjátok, milyen az, amikor én ellenkezem veletek.” (4Móz 14,33-34)
Izráel népe az ígéret földje kapujában veszíti el – immár sokadjára – bizodalmát az Úrban. A Kánaán földjét negyven napon át felderítő tizenkét kémből tíz rossz hírét terjeszti a nép között annak a földnek. A nép megadja magát a kétségbeesésnek, csak emberi lehetőségekkel számolnak, Istennel nem. Zúgolódás és lincshangulat uralkodik el rajtuk vezetőik és Isten ellen is. Életük legrosszabb döntését hozzák meg, amikor Istennel szakítva a saját kezükbe akarják venni az irányítást. Ennek a döntésnek a következménye, hogy a lázadó nép minden felnőtt tagja egész életében vándorló pusztalakó marad. A tejjel és mézzel folyó otthon helyett hontalanság lesz a sorsuk. Isten megbocsátja ugyan a bűnt Mózes közbenjárására, de annak életre szóló következménye van.
Isten megbocsátja a bűnt, de van, hogy nekünk is egy életen át kell hordoznunk a következményeit. Rájövünk, hogy rossz szülők voltunk, kevés időt szántunk a gyermekeinkre. Isten megbocsátja ugyan, amikor ezt felismerjük és megbánjuk, de a gyerekek közben felnőttek, s az elvesztegetett időt már nem kapjuk meg újabb lehetőségként. Tönkre ment egy emberi kapcsolatunk, mert indulatból reagáltunk, önző módon viselkedtünk, nem hallgattuk meg soha igazán a másikat, szeretetlenek voltunk. Isten megbocsátja ugyan, amikor szívből megbánjuk ezt, de a széthullott házasság vagy baráti kapcsolat már soha nem fog helyre állni. A magunk feje után mentünk, rossz döntéseket hoztunk, zsákutcába jutott az életünk. Isten megbocsátja, amikor felismerjük és megbánjuk, hogy nélküle éltünk, de döntéseink következményei velünk maradnak. És egész életünkben arra emlékeztetnek, hogy kegyelemből élünk.
Bűneink büntetését elszenvedte Krisztus a keresztfán, de bűneink következményei vezetnek bennünket nap mint nap ehhez a kereszthez. Ma is “tegyünk le minden ránk nehezedő terhet és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát.” (Zsid 12,1)
