Új életre sarjadva
„Miközben ezekről beszélgettek, maga Jézus állt meg közöttük, és így köszöntötte őket: Békesség nektek! Azok megrettentek, és félelmükben azt hitték, hogy valami szellemet látnak. Ő azonban így szólt hozzájuk: Miért rémültetek meg, és miért támad kétség a szívetekben? Nézzétek meg a kezeimet és a lábaimat, hogy valóban én vagyok! Tapintsatok meg, és nézzetek meg jól! Mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van. És ezeket mondva, megmutatta nekik a kezeit és a lábait. Amikor pedig még mindig hitetlenkedtek örömükben, és csodálkoztak, megkérdezte tőlük: Van itt valami ennivalótok? Ők pedig adtak neki egy darab sült halat. Elvette, és szemük láttára megette.Majd így szólt hozzájuk: Ezt mondtam nektek, amikor még veletek voltam: be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva rólam Mózes törvényében, a prófétáknál és a zsoltárokban. Akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék az Írásokat, és így szólt hozzájuk: Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, de a harmadik napon fel kell támadnia a halottak közül, és hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve. Ti vagytok erre a tanúk. És íme, én elküldöm nektek, akit Atyám ígért, ti pedig maradjatok a városban, amíg fel nem ruháztattok mennyei erővel.” (Lukács evangéliuma 24,36-49)
„De megkérdezhetné valaki: hogyan támadnak fel a halottak? Milyen testben jelennek meg? Esztelen! Amit elvetsz, nem kel életre, míg előbb meg nem hal, és amikor vetsz, nem a leendő testet veted el, hanem csak a magot, talán búzáét vagy valami másét. De Isten olyan testet ad annak, amilyet elhatározott, mégpedig minden egyes magnak a neki megfelelő testet. Nem minden test egyforma, hanem más az embereké, más az állatoké, más a madaraké, és más a halaké. Vannak mennyei testek, és vannak földi testek, de más a mennyeiek fényessége, és más a földieké. Más a nap fényessége, más a hold fényessége, és más a csillagok fényessége: mert egyik csillag fényességben különbözik a másik csillagtól. Így van a halottak feltámadása is. Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban; elvettetik gyalázatban, feltámasztatik dicsőségben; elvettetik erőtlenségben, feltámasztatik erőben. Elvettetik földi test, feltámasztatik lelki test. Ha van földi test, van lelki test is. Így is van megírva: „Az első ember, Ádám, élőlénnyé lett”, az utolsó Ádám pedig megelevenítő Lélekké.” (1Korinthus 15,35-45)
Lukács a kereszt eseményeit úgy rajzolja meg, hogy sok sajátos, csak tőle származó vonást találunk benne, melyet csak ő jegyzett fel. Azt mutatja meg, hogy az általa leírt események kezdettől fogva a kegyelem gazdag forrásai, melyben Jézus megnyílik, hogy gazdagságából a körülötte levőknek adjon. A feltámadás eseményeit is sajátos szemlélettel közvetíti számunkra Lukács.
A nyugati kultúra embere alapvetően szkeptikus. Ha hall egy történetet, rögtön azt kérdezi: Valóban így történt ez? A keleti ember ezzel szemben rácsodálkozik, és azt mondja: Mennyi igazság van benne elrejtve! Mi is most anélkül, hogy a történetiségét bárhol tagadnánk, mégis azt kell látnunk: mennyi finom lelki összefüggést tár elénk Lukács a feltámadás eseményei között.
Jeruzsálemben a tizenegy tanítvány és az Emmausból visszatértek beszélgetnek két dologról: az Úr megjelent Simonnak, ill. ahogy felismerték Jézust a kenyér megtöréséről. Beszédtémájuk tehát az a csoda, ami majd a világot megrengeti, de ehhez több kell legyen néhány ember személyes megtapasztalásánál. Arra van szükség, hogy Jézus tegye kétségtelenné magát, azt, hogy Ő él. Másrészt szükséges, hogy ezt ők EGYÜTT éljék át, mert a közös élmény minden kétség felett állóvá teszi Jézust a számukra, ugyanakkor az egyéni, külön megtapasztalásokat is elmélyíti és bizonyossá teszi. A csak néhány tanítvány privát élményéről szóló beszámolóra épülő evangélium hamar kifulladt volna. Vagy el sem kezd terjedni.
A keresztyén egyház titka, nagy ajándéka kezd itt kibontakozni. Hiszen így vagyunk mi is itt sokan. Egyenként vannak megtapasztalásaink, átélt csodáink, van mögöttünk egy történet, ami rólunk és az Úrról szól. A gyülekezetben viszont közös kinccsé válik mindez, egymással megosztva magunk is erősödünk saját bizonyosságunkban. Ugyanakkor a mi Urunk csodálatos munkája teljesen egyedülálló, ahogyan ezt közösen tapasztaljuk meg. Nincs tehát olyan, hogy hiszünk otthon a magunk módján, mert Isten az Ő csodáit népére bízta még akkor is, ha egyenként is megajándékoz vele bennünket.
Így vagyunk magának az Úr jelenlétének átélésével is. Egyénileg is érezhetjük jelenlétét, de nem úgy, ahogyan a gyülekezet közösségében. Ez itt alapvetően egy más minőség. János evangéliumában olvasunk a „hitetlen” Tamás esetéről, aki évszázadokon át negatív példa volt. Boldogoknak ugyanis azok számítottak, akik nem láttak, és mégis hittek. De vannak katolikus gyülekezetek, ahol ún. Tamás-miséket tartanak. Ezeken a gyülekezet tagjai megpróbálják tapasztalati építőkövekből felépíteni az istentiszteletet. Számukra Tamás példakép, mivel nem vakon hitt, hanem minden érzékszervével meg akarta ragadni a feltámadást.
De vissza a Lukács tudósításához: különös az élmény, amit itt átél a tanítványi kör. Néhány tanítvány már Mesterük életében megtapasztalta, hogyan változik át alakja, de nem értették meg a misztériumot. Látták a hegytetőn mennyei dicsőségben megjelenni. De amikor Jézus a víz felett lebegett, akkor is kísértetet kiáltottak, ahogy most a feltámadásakor is. A tizenegy tanítvány együtt étkezett, amikor váratlanul megjelent előttük Jézus. Megrettentek, féltek, és azt hitték, visszajáró lelket látnak, és még akkor is gyanakvók, amikor megmutatja nekik kezén és lábán a sebhelyeket.
Hogy kezdettől fogva milyen nehéz volt a feltámadás titka, mutatja itt a tanítványok esete, hiszen még a sebhelyek látványa sem indította el bennük a spirituális megismerés folyamatát. Ezért kellett Jézusnak e durván faragott lelkek számára testi feltámadásának végső bizonyítékához nyúlnia. Azt hiszem, sokan nem szeretik, ha váratlan vendég érkezik, aki rögtön enni is kér. Jézus itt azért kér enni, hogy bizonyítsa: valóban feltámadt! Igen, az egykori halászok sült halat tesznek a vélt szellem elé, és Jézus a szemük láttára megeszi azt.
Miután végre felismerték Őt, Jézus „megnyitotta értelmüket, hogy értsék az Írásokat”, majd megadta az utolsó útmutatást: tanúskodniuk kell Jeruzsálemtől kezdve az egész világon. Ez bízatott hát ránk: megérteni a Biblia igéit a Szentlélek vezetésével és a közös imádság által, együtt nemcsak emlékezni Jézusra, hanem átélni jelenlétét valóságosan, s kimenve azon az ajtón tanúskodni Róla abban a világban, amelyik épp újra megfeszítené, ha tehetné.
A ránk bízott evangélium óriási titok, mégis a legfőbb kincsünk, s az egyetlen, ami értelmet ad az életnek. Nem úgy tanúskodunk, mint akik mindenre tudják a választ, vagy, mint akik az ismeret legmagasabb fokán állnak. Sőt, a világ bölcsessége szerint egyenesen bolondság, amit hirdetünk, mert Jézus egyáltalán nem illeszkedik a mi kereteink közé. Jézus ajtókon ment át, sült halat evett, megmutatta sebeit, megbízta tanítványait a misszióval. Közel volt, mégis nehezen lehetett megragadni. Testileg feltámadt, de útja még nem teljesedett be.
Ahogyan a Róla tanúságot tevő egyház is úton jár, melyben Isten közelségét és távolságát éli meg, ahogyan Ura is így tette. Van, hogy halálra üldözik az egyházat, s van, hogy államilag támogatják. Van, hogy hegycsúcson érzed lábaidat, s van, hogy a halál árnyékának völgyében. Szenvedsz, egyszer meghalsz, hogy aztán majd te is feltámadj. Ahogy Urad és Megváltód. Jézus a jeruzsálemi templomban, a Jordánnál, a Tábor-hegyen, a Gecsemáné-kertben és a kereszten is megtapasztalta Isten közelségét és távolságát. Ezek a titokhoz közeledés lépcsőfokai voltak, s most az Istennel való egyesülés előtt állt. Földi élete a keresztre feszítéssel lezárult, a halállal egy másik valóságba lépett be. Ez a mennyei világ azonban titokzatos módon már egész földi élete alatt jelen volt.
Nem mindig, és nem mindenki számára láthatóan, de olykor a belső bizonyosság villámszerű felragyogásában. Például, amikor András így szól Péterhez: „Megtaláltuk a Messiást” (Jn 1,41) Vagy, amikor maga Péter tesz vallást: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” (Mt 16,16) Vagy amikor szózatot hallhatnak a mennyből: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, őt hallgassátok!” (Mt 17,5) Vagy, amikor megszabadított lélek követni akarja Őt. Vagy éppen ma, amikor a te számodra is kétségtelen valóság ez, pedig Istent néha távolvalónak érzed, és sok mindent nem értesz belőle.
Az első századi korinthusiak is értetlenül álltak a feltámadás előtt, noha ez az örömhír hívta életre őket. Tévelyegtek a sokféle spekuláció zavarában, és ezért írt nekik erről Pál apostol. A feltámadást még ma is sokan egy régi állapot helyreállításaként értelmezik, ahogy Korinthusban is. A középkorban például azt gondolták, hogy az ember ideális alakjában fog feltámadni, az ideális pedig a 30. életév kezdetét jelentette. Te vajon mit gondolsz arról, hogy milyen valóságot jelent számodra a feltámadás?
Jézus megjelenéséből és Pál tanításából világosan látszik, hogy a feltámadás nem a halál visszafordítását jelenti. Jézus sebei, melyek nem gyógyultak be a feltámadás után sem, azt jelzik: azt, aki Jézus volt, azaz szeretetét és szenvedését a feltámadás nem oltja ki, hanem örök életté alakítja át. De nincs szüksége már táplálékra, és a zárt ajtó sem jelent fizikai akadályt előtte. Jézus ebbe a misztériumba avatja be a tanítványait, bár hitetlenkedő reakcióik arról tanúskodnak, hogy nehéz a beavatódás útja.
Annyira csodálatos, hogy a feltámadás éppen akkor történik, amikor a természet újjáéledésében is gyönyörködhetünk! Isten a teremtésbe is beírta a feltámadás elvét, hogy jobban megértsük azt. Halál és temetés nélkül nincs új élet. Az egész teremtés a születés-élet-öregedés-halál-születés végtelen körforgásának kötelékében van, amelyet Pál romlandóságnak nevez. Jézus azt mondta: „Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz.” (Jn 12,24) A mag és a belőle kihajtott növény között folytonosság van, mégis teljesen más a kettő. Jézus romolhatatlan életre támadt föl, kiszakadva ebből a körforgásból, széttörve a romlandóság bilincseit, az evangélium által életet és halhatatlanságot hozva a világra, azokra, akik hisznek.
Pál a különféle testekkel (emberek, állatok, madarak, halak) szemlélteti, hogy mindegyik a maga sajátos módján alkalmazkodik a környezetéhez, amire Isten teremtette. A feltámadt test már nem e romlandó világra, hanem az örökkévalóra alkalmas, ahol nincsenek fizikai korlátok és szükségletek. Olyanok vagyunk hát mi is az Úr kezében, mint a vetőmagok, amelyek ebből a világból egyszer földbe hullanak, de kisarjad belőle egy új világra egy új élet.
Ilyen üdvöt adni csak úgy lehet, ha Jézus tényleg legyőzte a halált és valóban él. Ezt hirdetni csak az tudja, aki ezt az új teremtést látta, annak csíráját már önmagában és a közösségében is felfedezte, és saját életével áll mögötte. Csak a mai igehirdetésben legalább 7-szer hangzott el a megtapasztalni ige, s talán a leggyakrabban használt kifejezés az egyházban. Nem véletlenül, hiszen nem a levegőbe beszélünk, hanem hús-vér emberek tesznek bizonyságot a hús-vér valóság Jézus Krisztusról, aki feltámadt. Valóban feltámadt!
Ámen.
2025. április 21.