Törekedjünk kiválóságra!
“A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.” (1Korinthus 13,4)
A Szeretethimnusz soraiban Pál apostol eddig emberi erényeket, képességeket, kegyelmi ajándékokat tett a szeretet mérlegére. Megállapította, hogy mindezek szeretet nélkül semmit sem érnek, semmilyen hasznot nem hoznak, mert a szeretet minden tettünk, egész életünk „aranyfedezete”. Most Pál magára a szeretetre irányítja a fókuszt, így annak valódi arcát pillanthatjuk meg, s gyönyörködhetünk aranyló csillogásában. Annyira csodálatos ez a kép, hogy kár lenne egy vasárnap után továbbrohannunk. Ezért időzünk előtte néhány hétig még, és sorra vesszük e sorokat. Úgy, ahogyan egy szép festményt hosszasabban szemlélve egyre több gyönyörködtetőbb részletei tárulnak elénk. A szeretet gazdagsága annyira bőséges, hogy felsorolásának „minden sora megér egy misét”.
Milyen az a szeretet, amely mindennek az értékét adja a világon, s ami nélkül nem érdemes semmit tenni, sem élni, sem meghalni? Hogyan ismerhetjük meg, és hívhatjuk be az életünkbe, hogy immár értékessé legyen mindaz, amit teszünk, amit átélünk, sőt az egész életünk? Mert nem másra, erre a szeretetre vágyunk mindannyian kivétel nélkül. Szeretethiányos a világ, az életünk, mert Istentelen a világ, az életünk. A szeretet maga Isten, és a testet öltött Istent, Jézus Krisztust megismerve juthatunk el a szeretet teljességére. Az apostol által felsorolt tulajdonságok Jézus tulajdonságai. És megismerve Őt kell beengedünk az életünkbe úgy, ahogyan eddig talán nem tettük.
„A szeretet türelmes” – mondja Pál. Türelmetlen világunkban mi is türelmetlenné váltunk. Közhely az, hogy nincs türelmünk semmit sem kivárni, azonnali, gyors válaszokat és megoldásokat követelünk. De igazából itt nem is csupán türelemről szól az ige. A Károli-fordítás jobban visszaadja az eredeti görög szó jelentését: hosszútűrés. A szeretet hosszútűrő. Megjelenik itt egy időtényező is, ami azt jelzi, hogy nem csupán türelemről, hanem hosszú ideig kitartott türelemről van szó.
Nem tudom, mennyire tapasztaljátok, hogy a hívő emberek hosszútűrők. Nem lesznek idegesek, ha lassan tölt be az internet; nem zúgolódnak, ha a TESCO-ban kevés pénztár van nyitva csúcsidőben, s ezért sorakozni kell; nem zavarja őket a főúton 60-nal előttük poroszkáló kisteherautó; és nem háborodnak fel, ha a nekik ígért munkát nem végezte el valaki a megbeszélt időre; nem írnak panaszlevelet, ha a szemetet otthagyta a kukásautó a kapujuk előtt. Nem tapasztatátok?
Pedig „ha valaki Krisztusban van, új teremtés az” (2Kor 5,17). Az evangélium – amellett, hogy mindenre hatással van – az időérzékelésünkre is hatással kellene legyen. Nem a hétköznapok perceit, óráit számoljuk, hanem az örök élet reménységével nézünk a jövőbe. S ha az valóságos, akkor ugyan mit számít egy kis sorakozás, vagy hogy ottmaradt a szemét? De nem véletlen, hogy híjával vagyunk a türelemnek. Ismeritek sokan a házi áldást, amit nagyanyáink tettek ki a konyhába falvédőként: „Hol hit, ott szeretet, hol szeretet, ott Isten, hol Isten, ott szükség nincsen.” De ahol nincs hit, ott nincs szeretet sem. Hitünk kicsinységéből fakad elégtelen szeretetünk.
Az sem véletlen, hogy a hosszútűrés szorosan a jóságossággal függ össze. Istenről olvassuk: „Irgalmas és kegyelmes az Úr, türelme hosszú, szeretete nagy.” (Zsolt 103,8) Hogy megértsük ezt az összefüggést, Chrysostomos egyházatyát hívjuk segítségül, aki Aranyszájú Szent Jánosként vonult be az egyháztörténetbe: „Hosszútűrő az, aki bosszút tudna állni, ha akarna, de ezt mégsem teszi.” A hosszútűrés túlmutat a bosszú elengedésén, az igazam érvényesítésén, és távol áll tőle a sztoikus beletörődés. A türelem a szeretet egyik jellemvonása, s mint ilyen, cselekvést jelent. A szeretetet ugyanis nem elég érezni, „tenni kell”. Ezért torkollik a türelem jóságosságba, ami irgalmas viselkedést jelent az eredeti kifejezés szerint. Károli ezt is kegyesnek fordította.
És tudjátok, az a helyzet, hogy annyira azért hajtunk, ami nekünk jár, hogy sajnáljuk az időt a jóságosságtól. Pedig végső soron ránk hullana vissza minden jóságos tettünk. Ha már említettem a kukásokat, sokan panaszkodnak rájuk itt Monorierdőn. Kihagynak utcákat, nem viszik el a zsákokat, az utca közepére hajigálják a kiürített kukákat. A keresztyénség ott kezdődik, amikor ezekben az emberekben is a szeretetéhes istenképmást látod meg. Én szoktam nekik nyáron innivalót adni, karácsony előtt meg egy kis pénzt. Köszönök nekik messziről, ők is köszönnek még az autóban is. A zöldhulladékért még az udvarra is bejönnek, s általában elviszik, ha többet rakok ki. De van, hogy nálunk is ottmarad a zöld zsák. Nem bosszankodom, legalábbis nem rájuk, akik kis létszámmal próbálnak olyan munkát végezni, amit itt egyikünk sem szeretne.
Nem magamat akarom „hájpolni”, csak azért mondtam el, hogy a jóságosság gyakorlása ott kezdődik, amikor nem az lesz a fontos, hogy neked mi jár alanyi jogon vagy a pénzedért, hanem hogy miképpen tudod Isten szeretetét tükrözni a világ felé. És hihetetlenül jó érzés jóságosnak lenni! Sokkal jobb, mint érvényt szerezni az igazamnak. Mégis nehezen megy nekem is sokszor. Sajnos, túl sokszor. Mert alapvetően nem vagyunk jók, ezért a jóság nem belőlünk fakad.
„Senki sem jó az egy Istenen kívül.” (Mk 10,18) Ezért kell Krisztusra tekintenünk, akiben Isten jósága és hosszútűrése is testet öltött. Türelemmel viselte a tanítványok értetlenségét és kicsinyhitűségét még akkor is, amikor így szólt: „Ó, hitetlen nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig szenvedlek még titeket?” (Mk 9,19) Meddig? A keresztig, mert szeretett és jóságos volt. És ott aztán megmutatkozott valójában, mit is jelent a hosszútűrés a gyalázatban, a szenvedésben, a fájdalomban. Ezért soha nem érthetjük meg a szeretetet a kereszt nélkül.
De van a szóban forgó versnek másik fele is: „a szeretet nem irigykedik” Külön nyelvi érdekesség, hogy az itt szereplő ζηλόω görög szónak van pozitív jelentése is: lelkesen törekszik, fáradozik, igyekszik, buzgólkodik. Attól lesz mindez negatív, hogy ennek célja a másik legyőzése, tehát a versengésről van itt szó. És ezt a lelkületet megismerni sem kell kimenni a házunk tájáról, még az egyházból sem. Lelkipásztorok hasonlítgatják titkon egymáshoz magukat, kinek nagyobb az istentiszteleti közvetítés nézettsége, a másik templomába többen járnak-e. És ha történetesen az ő számai nagyobbak, belül kellemes megelégedettség tölti el: jobb vagyok, mint a másik.
De vannak gyülekezetek, ahol a szeretetvendégségek szervezése a versengés tárgya: nálunk volt a legmagasabb a Rákóczi-túrós habja; vagy épp a gyerektáborba felveszik az 1 éves gyermeket is, csakhogy többen legyenek, mint a másik gyülekezet táborában. Annyira szánalmas, amikor az egyházban is irigykedünk egymás sikereire, és le akarjuk pipálni a másikat! Persze, mindezt kizárólag Isten dicsőségére, és már meg is szenteltük valójában önző törekvésünket.
Az irigy ember csak arra koncentrál, ami neki nincs, de a másiknak megadatott. Vagy ha több van, mint a másiknak, akkor többnek is érezi magát, amíg a másiknak nincs. Ez a féltékenység. És mi, keresztyének is ilyenek vagyunk, ezért veszünk meg egy csomó fölösleges dolgot, mert nem akarunk lemaradni a többiektől. És ez sohasem vezet jóra. Már az első kísértés is az összehasonlításon alapult: „olyanok lesztek, mint az Isten” (1Móz 3,5) Aztán ez a lelkület elvezetett az első gyilkosságig, ahol Kain is összehasonlította áldozata fogadtatását testvéréével, Ábelével.
Tulajdonképpen az irigység és a féltékenység, a másikhoz hasonlítgatás tette tönkre a világot. Ahelyett, hogy erőt merítenénk mások sikeréből, magunkat érezzük megraboltnak. Mint amikor szülő beíratja valamilyen versenyre a gyermekét, és ha nem nyeri meg, akkor ahelyett, hogy gratulálna a győztesnek és példaként állítaná saját gyermeke elé, inkább azt mondja, hogy igazságtalan volt a zsűri, és nem voltak egyenlők a feltételek. Mert nem tudjuk szeretni a másikat, és örülni annak, ha valamit elért hozzánk képest. Mi akarunk többek lenni.
Pedig „a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.” Ezópus meséjében akkora akart lenni a béka, mint az ökör, s addig fújta fel magát, míg szét nem pukkadt. Ránk is jellemző ez az önpukkasztó gondolkodás. Sajnos, a szeretetlenség bennünket is magamutogatásra visz, s ennek a közösségi média kiválóan biztosít felületet. Legjobban szemlélteti a bennünk lakozó lelket a szelfikészítés. Elmegyünk Párizsba, de nem az Eiffel-tornyot fényképezzük le, hanem magunkat, az Eiffel- toronnyal a háttérben. Nem az a fontos, hogy hol vagyok, hanem hogy én vagyok ott. Mert körülöttem forog a világ.
Az ige itt arról beszél, hogy a szeretet nem akar többnek látszani annál, ami valójában, és nem akar “kitakarni” senkit a képből. A marketing világa szól arról, hogy egy reklámozott terméket többnek akarnak láttatni valós értékénél és a másiknál. Egyházunkban is annyira jelen van ez a lelkület. Mindig sikertörténeteket olvasunk dinamikusan növekvő gyülekezetekről, fáradhatatlan lelkipásztorokról, időt és pénzt nem sajnáló gyülekezeti tagokról. Amikor ezt olvasom, frusztrált leszek: csak nálunk nem mennek ilyen jól a dolgok? Csak hát rólunk is épp az ilyen marketing-értékű hírek kerülnek fel a világhálóra.
A szeretet nem akar többnek látszani, sőt, Pál példáján látjuk, hogy inkább a gyengeségeivel dicsekszik. És ott van minden példa kiindulópontja, a mi Urunk, Jézus Krisztus, aki nem dicsekedett azzal, hogy Isten, hanem szolgai formát öltve emberré lett. Nem akart többnek látszani, s ezért ereszkedett a bűnösök közé, nem féltve a hírnevét. Nem háborodott fel, amikor tanítványai így figyelmeztették: „Mester, láttunk valakit, aki a te nevedben űzött ki ördögöket, és igyekeztünk megakadályozni ebben, mert nem követ minket.” (Mk 9,38) Inkább azt mondta nekik: „Ne akadályozzátok őt! Mert senki sem fog csodát tenni az én nevemben, hogy azután gyalázhasson engem, mert aki nincs ellenünk, az mellettünk van. Aki inni ad nektek egy pohár vizet azért, mert Krisztuséi vagytok, bizony mondom nektek, hogy el nem marad a jutalma.” (Mk 9,39-41)
És nem is látszott többnek a legalávalóbb gonosztevőknél, amikor a kereszten köztük halt meg azért az emberiségért, amely még mindig több akar lenni a másiknál és hatalmasabb Istennél. Mert a szeretet hiányzik belőlünk. De Jézus jön, ma is Lelke által közelít felénk, ezzel türelmes és jóságos szeretettel. Azért, hogy átélve azt előttünk is kinyíljon egy új élet, amely immár szabad a szeretetre érdek nélkül, önmagából, önmagát adva. Pál úgy kezdte a Szeretethimnuszt, hogy megmutatja olvasóinak a „legkiválóbb utat”. Mi lenne, ha mi is ebben az egyben, a szeretetben lennénk igazán kiválóak?
Ámen.
2025. május 25.