Szent szavak és üres tettek
„Erről pedig mit gondoltok? Egy embernek volt két fia. Az elsőhöz fordulva ezt mondta: Fiam, menj el, dolgozz ma a szőlőben! Ő így felelt: Nem akarok. Később azonban meggondolta magát, és elment. Azután a másikhoz fordulva annak is ugyanezt mondta. Ő azonban így felelt: Megyek, uram. De nem ment el. Ki teljesítette a kettő közül az apja akaratát? Azt felelték: Az első. Jézus erre ezt mondta nekik: Bizony mondom nektek, hogy a vámszedők és a parázna nők előttetek mennek be az Isten országába. Mert eljött hozzátok János az igazság útján, de nem hittetek neki, a vámszedők és a parázna nők pedig hittek neki. Ti azonban ezt látva még később sem gondoltátok meg magatokat, hogy higgyetek neki.” (Máté evangéliuma 21,28-31)
Jézus nem elvont dogmatikai tételeket hirdetett, hanem nagyon is gyakorlatias igazságokra tanította hallgatóit. Olyan dolgokról beszélt, ami a hétköznapi ember életében mindennapos tapasztalat volt. Ezeken keresztül vezette hallgatóit valami mélyebb, a hétköznapok mögött meghúzódó valóság felismerésére. A mai rövid, ám annál velősebb tanítása is ilyen.
Ki ne ismerné azt az emberi hozzáállást, amikor valaki megígér nekünk valamit, aztán mégsem teljesíti? Megígéri, hogy ott lesz egy találkozón, aztán hiába várunk. Megígéri, hogy eljön segíteni, aztán mégis egyedül maradunk a munkával. Elvállal egy feladatot, aztán nem végzi el. A szavak szintjén nagyon aktívak tudunk lenni, de ha föl kell kelni a fotelből vagy a saját dolgunkat félretenni, már kevésbé. Hangzatos ígéretekre futja, de erőfeszítést, áldozathozatalt igénylő cselekvésre nem.
Társadalmunkat alapjaiban gyengíti ez a hozzáállás. Elég megnézni egy óvodai vagy iskolai szülői közösséget, hogy lássuk: néhány ember húzza az igát, ha a közösség működtetéséről van szó, a többi csak ígér, kritizál, vagy csöndben van. Így van ez a legtöbb helyen. A be nem tartott ígéretek, a tettekké nem vált elhatározások és a passzivitás olyan társadalmat építenek, mint a test immunrendszer nélkül. Mindannyian tapasztaltuk már ezt mindkét oldalról, azt hiszem. Ígértek nekünk, de nem teljesítették, és ígértünk, de nem tartottuk be.
Nyilvánvalóan ez is a mindent átható bűn következménye. Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtett bennünket. Az Ő szava élő, ható, teremtő erő. Azt mondta: legyen…, és lett. Ígért, és beteljesedett. A mi szavaink ha nem is teremtenek, de Istenünkhöz hasonlóan erőt kellene hordozzanak. Ahogy Isten szava és cselekedete összeforr, tulajdonképpen egy és ugyanaz, a miénknek is olyannak kellene lennie. De nem olyan. Mi azt mondjuk: Legyen! Aztán várjuk, hogy valaki majd megcsinálja.
Az, hogy általában a világ így működik, nem meglepő, hiszen bűn alá rekesztett. Szavaink erejüket és hitelüket vesztették. De az egyháznak, a gyülekezetnek, a keresztyének közösségének ebben is ellenkultúrát kellene megvalósítania. Mégsem teszi, hanem ugyanúgy működik, mint a világ. Hangzatosan engedelmesek vagyunk Istennek, de a tetteink vagy épp azok hiánya ennek ellenkezőjét bizonyítják.
Jézus a farizeusoknak mondja a két testvér példázatát. Azoknak, akik büszkék voltak arra, hogy kimagaslóan vallásos életet élnek. Méltóságuk, társadalmi státuszuk ezen alapult. Ismerték a Tórát (Isten törvényét), és tanították. Színes és gazdag liturgiájuk volt az istentiszteletre. Feltűnően öltöztek, és feltűnően imádkoztak, böjtöltek. Jézus mégis épp nekik mondja ezt a példázatot. Ebben az a fiú, aki azt mondja apjának: „Megyek, uram. De nem ment el.” – ő személyesíti meg a farizeusokat és írástudókat. A vallásos embert, aki a hangzatosság és a külsőségek szintjén nagyon különbözni akar a világtól.
Milyen feltűnő, hogy az apját uramnak szólítja. A látszólagos szolgálatkészség és engedelmesség szavai ezek. De a farizeusok egyáltalán nem voltak engedelmesek. Tetteik ellentétesek voltak szavaikkal, életvitelük tanításukkal. A Törvény hirdetői maguk is törvényszegő módon éltek. A vallásban jeleskedtek, de a szeretet nagy parancsolatát hanyagolták.
Nem szeretjük felismerni a farizeusokban önmagunkat, és egyházunkat a zsidók vallásgyakorlatában. Kellemetlenül érezzük tőle magunkat, s ha valaki hozzájuk hasonlít, akkor azt bántónak tartjuk. De ha ezt nem tesszük meg, elszalasztjuk a bűnbánat és a megjobbulás lehetőségeit is. Mert bizony sohasem jelentéktelen dolog, ha ismered Isten akaratát, és nem teszed meg. Persze, tudunk mindig mentségeket felhozni: „Még nem vagyok kész rá.” „Nem engedik a körülményeim.” „Majd később megteszem, ha lesz rá időm.” „Nem hiszem, hogy ez változtatna a dolgokon.” „Nincs rá pénzem.” Okoskodunk, késlekedünk. Isten szemében ez azonban nem több, mint engedetlenség.
Olykor magunkat is becsapjuk, amikor azt gondoljuk, hogy a jó szándék egyenlő az engedelmességgel. De ez nem így van! A jó szándék tettek nélkül engedetlenség. Amikor találkozunk Istennel, belép az életünkbe és megértjük akaratát, akkor nem elég feljegyezni ennek dátumát, nem elég beszámolni a döntésünkről az ismerőseinknek, a családtagjainknak. Az sem elég, hogy fogadalmat teszünk a keresztségben és a konfirmációban. Isten ugyanis nem arra hív, hogy döntést hozzunk, hanem hogy engedelmeskedjünk! Olyan ez, mint amikor valaki megveszi a kondibérletet. Nem a vásárlástól lesz egészséges, hanem attól, hogy tényleg elmegy edzeni. A keresztyén életben sem a döntések vagy a szép fogadalmak változtatnak meg, hanem az engedelmesség tényleges lépései.
Az engedelmesség elhatározása még nem egyenlő az engedelmességgel. Elkötelezettséget vállalni akár nyilvánosan is az Úr felé, még nem egyenlő az Úrnak való engedelmességgel. Pótcselekvésként a saját jótetteinket tenni még nem ugyanaz, mint engedelmeskedni. Jó példája ennek, és tükröt tart elénk az, ahogyan a keresztyének – mi is! – a halloweenhez viszonyulunk. Nem, most nem az ünnep helyes vagy helytelen voltáról akarok beszélni, az már a könyökünkön jön ki. Hanem magunkról, hogy mit mond ez rólunk. Mi, keresztyének többnyire úgy akarunk ellenkultúrát képviselni a világban, hogy telefröcsögjük az internetet a halloweent kritizáló, és az azt ünneplők fölött ítélkező posztokkal. Mondom ezt úgy, hogy én is ezt csináltam évekig. Még jó, hogy van az Ige tükre, amibe időnként belenézhetek.
Mert bizony fel kell ismernünk azt, hogy az ilyen kirohanásaink és lázadásunk a világ ellen a szentség látszatát keltik ugyan, de valami mélyebb hiányosságot takargatunk vele. Azt, hogy igazából mi sem különbözünk a világtól. Nem megyünk ugyan halloween partyra, de a közösségünkért mi sem teszünk többet, mint a világ, s pláne szeretni sem tudunk jobban, mint a világ. A mi szavaink sem súlyosabbak, mint a világé, és a mi ígéreteinkre sem lehet jobban adni.
Vajon többet teszünk a gyülekezetünkért, mint a lakosság a faluért? Ebben is kitűnünk? És vajon mi példát mutatunk-e abban, hogy a falu életéért nagyobb áldozatot hozunk? Például ha az önkormányzat meghirdeti, hogy közösségi szemétszedés lesz szombat délelőtt, és a faluból eljön 15 ember. A többiek pedig majd vasárnap a templom kapujában megjegyzést tesznek: milyen szemetes a környék! Az egész társadalom így működik: pár ember csinálja, a többség kommentel. És fáj kimondani, de gyakran mi is így működünk gyülekezetként. Nagyobb figyelemmel, nagyobb szeretettel, nagyobb türelemmel, nagyobb kedvességgel vagyunk-e mások felé, mint a világ? Ugye, nehéz erre igennel válaszolni?
„De jaj nektek, farizeusok, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és minden veteményből, de elhanyagoljátok az igazságos ítéletet és az Isten szeretetét, pedig ezeket kellene cselekedni és amazokat sem elhanyagolni!” (Lk 11,42) – mondja Jézus.
Az Ószövetségben olvasunk erről egy nagyon tanulságos történetet. Isten Saul királynak meghagyta, hogy egy fontos csata előtt várjon Sámuel próféta megérkezésééig. Ő várakozás helyett saját kezébe vette az ügyet, és elvégezte az áldozat bemutatását, amit nem tehetett volna meg. De mindezt úgy tette, hogy akár dicséretes kegyességnek is tűnhetett volna: „azt gondoltam, hogy mindjárt rám törnek a filiszteusok Gilgálban, és én még nem esedeztem az Úrhoz. Összeszedtem hát a bátorságom, és bemutattam az égőáldozatot.” (1Sám 13,12) – mentegetőzött a később érkező Sámuelnek. Aztán mély kétségbeesésében rájött, hogy a kegyességnek számító tettek nem helyettesítik az Isten parancsának való engedelmességet.
Jó, ha megvizsgáljuk kegyes, vallásos, vagy akár misszióinak tűnő tetteinket, hogy véletlenül nem az Istennek való engedetlenségünket palástoljuk-e velük. A kegyesnek tűnő, templomba járó, imádkozó, adakozó és nyilvános hitvitákba bonyolódó életünk nem valami mély hiányt hordoz-e? A szavaink (ígéreteink) és tetteink közötti szakadék éppen olyan nagy, mint a szívünk és Krisztus közötti szakadék. Ezt a szakadékot csak a kereszt képes áthidalni. Krisztus, akinek cselekedetei teljesen az Atya akaratát vitték véghez, a végletekig engedelmes módon hozta meg áldozatát a végletekig engedetlen emberért. Ez az egyszerű üzenet, ha a szívünk-lelkünk legmélyebb rétegeibe hatol a Szentlélek ereje által, akkor változást hozhat.
A lázadónak, engedetlennek vagy színlelten engedelmesnek megtérést ad a valódi engedelmességre. Istennek az a kedves, amikor lázadókból engedelmesekké válunk, és nem az, amikor engedelmességet és kegyességet színlelve igazából lázadók maradunk. Jézus szavai figyelmeztetnek bennünket: „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,21)
A példázatban a két fiú egyike sem tökéletes. Az egyik beszél, de nem tesz. A másik lázad, de végül engedelmes. Krisztus a harmadik Fiú: aki nemcsak mondta: „Igen, Atyám”, hanem meg is cselekedte. Ő az, aki a mi engedetlenségünket át tudja formálni valódi, cselekvő engedelmességgé. Hogy szavainknak, fogadalmainknak, hitvallásunknak valódi, világot alakító súlya legyen. Hogy méltók legyünk ahhoz, akiről keresztyénnek nevez bennünket a világ.
Ámen.
2025. november 9.