Szent naivitás vagy szeretet?
(A szeretet) “Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat.” (1Korinthus 13,5)
Azt hiszem, sohasem volt még szó igehirdetésben az illemszabályokról. A társadalmi életnek vannak íratlan irányelvei, illemszabályai. Be nem tartásuk nem von maga után semmilyen szankciót, legfeljebb az embert faragatlannak, hogy nem mondjam: „bunkónak” tartják. Miért kell ezeket mégis betartani? Miért tanítjuk már a kisgyermekeket is erre? És vajon Isten igéjének mérlegén van-e ennek jelentősége?
Az illemszabályok láthatatlan társadalmi „kenőanyagként” működnek – gördülékenyebbé teszik az emberi kapcsolatokat, és segítenek abban, hogy egy közösség tagjai biztonságban, tiszteletben és méltóságban éljenek egymás mellett. Azaz a szeretet minimumának érvényre jutását segítik.
Pál erről beszél, amikor azt mondja, hogy „a szeretet nem viselkedik bántóan.” – az itt levő ógörög kifejezés illetlenséget vagy erkölcsi vétket jelöl, amit nap mint nap tapasztalhatunk. Boltban nem köszönnek a pénztárosnak, tiszteletlenül beszélnek a hivatalnokokkal, itt Monorierdőn a köszönéssel is alapvető bajok vannak, ma már a „jó étvágyat” kívánás sem annyira jellemző, a közlekedésben agresszíven villognak, dudálnak a mögöttünk lévők az úton, nem engednek besorolni. A modernkori levelezésben, a chat-elésben is kialakult, hogy nincs az üzenet elején megszólítás, köszönés, hanem rögtön a lényegre térnek. Nekem még azt tanították, hogy egy levelet, azaz szöveges üzenetet megszólítással, köszönéssel kezdünk. A szeretet megfakulásának jelei ezek.
Az ige üzenete egyszerű: aki szeret, az illően viselkedik. A keresztyén ember nem feltétlenül kegyes, kenetteljes beszédéről ismerszik meg, hanem mindenkit felülmúló illemtudó viselkedéséről. Jusson ez eszedbe, amikor vásárolsz, ügyeidet intézed vagy közlekedsz! Mert megbotránkoztató, amikor egy ichtüsz halacskás autó bepofátlankodik mindenkit kielőzve a másik sávból. Vagy, amikor vasárnap (!) a LIDL pénztáránál a Reformátusok Lapjával csapkodja valaki a pultot, hogy nyissanak neki másik kasszát, mert ő siet. Arról nem is beszélve, hogy mennyire ellentmondásos a gyülekezeti közösségben illetlenül viselkedni egymással szemben, megbántani a másikat. Akit megbántanak egy gyülekezetben, annak nehéz utána arról beszélni, hogy egyébként milyen szeretetközösség is az egyház.
A mi Urunk, Jézus Krisztus ebben is előttünk járt. Amikor Keresztelő Jánoshoz ment, hogy keresztelje meg Őt, János szabadkozott. Igaza volt, hiszen Jézusnak nem volt szüksége arra, hogy bűntelenként a bűnbocsánat és megtérés keresztségét vegye magára. De Ő ezt mondta: „Engedj most, mert így illik minden igazságot betöltenünk.” (Mt 3,15) Jézus megkeresztelkedése az illem cselekedete lett, amelyben az ember iránti szeretetének minimuma jelent meg. Életútja pedig az illemtől a keresztáldozatig, e szeretet maximumáig, teljességéig vezetett.
Hogy ezen az íven haladjunk mi is tovább, az apostol azt írja: a szeretet „nem keresi a maga hasznát”. Szó szerint: nem önmagát keresi. Ma nagyon sokszor láthatjuk azt, vagy épp magunkban fedezhetjük fel, hogy a másikban önmagunkat keressük. A párválasztás alapmotívuma, hogy „benne megtalálom önmagam”. Szeretem őt, mert… és itt igazából visszatükröződik ránk a saját szeretetünk. A szeretetünk árucsereértéket jelent, mérlegeljük, hogy ki mennyit tesz bele az adott kapcsolatba, amit kritikus pillanatokban számon is kérünk. Akkor, amikor rossz befektetéssé vált egy kapcsolat, mert már nem kapunk belőle annyit, amennyit szeretnénk. De ameddig ez így van, amíg a visszatükrözött szeretet fényében akarunk fürdőzni, amíg a másik szeretete igazából önmagunk szeretetét jelenti, addig nem tud közöttünk kibontakozni az igazi szeretet.
A szülő-gyermek viszonyban szoktuk leginkább megragadni ezt az önzetlen szeretetet, de sajnos mára ezt is sokaknál beszennyezte az önzés. Amikor a szülő a gyermekben önmagát akarja megvalósítani, amikor a saját büszkeségét akarja táplálni a gyermeke teljesítménye által, az ellentéte annak, amiről Pál ír. A gyermek ilyen esetben csak akkor érzi a szülő szeretetét, ha a büszkeségre okot ad neki.
De mi van, ha nincs kitűnő bizonyítvány, amit világgá lehet kürtöltetni? Mi van, ha a gyermekről már kicsi korban kiderül, hogy tanulási vagy viselkedési zavarokkal küzd, és soha nem lesz olyan, mint az átlag, pláne nem átlagon felüli? Nem véletlen az, hogy sok szülő vonakodik fejlesztőre vinni a gyermekét, mert nem akar tudomást venni róla, hogy soha nem lesz valószínűleg éltanuló, nem lehet majd büszkélkedni vele. De higgyétek el, hogy minél kevésbé van okotok a büszkeségre, annál inkább nőhet bennetek az önzetlen, agapé szeretet. Ha a gyermeked problémás, akkor a tagadás vagy a sajnálkozás helyett fedezd fel Isten szeretetre hívó hangját általa.
Ez a szeretet krisztusi matematikája: Isten egyátalán nem lehetne ránk büszke, mégis annyira szeretett, hogy egyszülött Fiát adta értünk. Nem önmagát kereste, hanem bennünket, elveszett bárányokat keresve önmagát adta értünk. És „ahol megnövekedett a bűn, ott még bőségesebben kiáradt a kegyelem.” (Róm 5,20) Minél szerethetetlenebbé lettünk, Ő annál inkább szeretett minket. Aki saját életére nézve átélte ezt, az képes lesz a büszkeség igénye nélkül csakis önmagáért szeretni a másik embert. Mert ez a szeretet nem önmegvalósító, hanem önmagát feladó szeretet.
Olyan, amelyik „nem gerjed haragra.” „Ez felháborító!” – vajon hányszor hagyta el szánkat ez az indulatos mondat? Szinte naponta háborodunk fel valamin, valaki ellen. Ez az ige világít rá talán legjobban szívünk valóságos állapotára, hiszen a szeretet külső jellemvonásait, ha nehezen is, de elsajátíthatjuk. A bennünk lévő indulaton azonban nem vagyunk képesek uralkodni. Teljesen természetes jelenség, hogy haragra gerjedünk, ha igazságtalanság ér bennünket, ha bántanak bennünket, testi vagy lelki fájdalmat okoznak nekünk. Jézusról is olvassuk, hogy haragra gerjedt: amikor nem engedték hozzá a kisgyermekeket, vagy amikor a tanítványok között hatalmi viszály kezdett kialakulni. Meg amikor a templomot megszentségtelenítették a kufárok. De Jézus haragja soha sem a saját igazságáért gerjedt fel, hanem a mások iránti szeretetből: értük haragudott, nem pedig rájuk.
A mi haragunk viszont bűnös lelkünk önvédelmi reflexe. Mit tehetünk? Luther híres mondása szerint „azt, hogy a madarak elrepüljenek felettünk, nem tudjuk megakadályozni. De azt igen, hogy fészket rakjanak a fejünkre.” És ezért mondja tovább Pál, hogy a szeretet „nem rója fel a rosszat.” Felróni valamit ugyanis azt jelenti, hogy tartósítjuk magunkban a haragot kiváltó indulatot. Kőbe véssük a bántó szavakat. Ilyenkor a harag madarai fészket raknak a fejünkre, sőt, egyenesen belefészkelnek a szívünkbe. De van ellenszer: a kegyelem. Péternek azt mondta Jézus, hogy hetvenszer hétszer is meg kell bocsátania. (lásd: Mt 18,22) Azaz 490-szer. Az év minden napjára jut egy megbocsátás, valamelyikre kettő is. Megbocsátás, azaz elfelejtés. Erre csak a kegyelem által átformált szív képes, ha benne élünk a kegyelemben. Mert Isten háta mögé veti vétkeinket.
De az itt lévő szó jelentése szerteágazóbb ennél. Azt is jelenti ugyanis, hogy rosszat hisz, feltételez, gondol valakiről. Márpedig nagyon is jellemző ránk a rosszhiszeműség, hogy a másik emberben nem a jót, hanem a rosszat vesszük észre. Sokszor olyan rosszat is, ami nincs is benne. És ezért haragszunk rá. Társadalmunkat átjárja ez, lelki örökségként hordozzuk és adjuk tovább nemzedékről nemzedékre. A vállalkozóról feltételezzük, hogy át akar verni, a hatóságról, hogy mindenbe bele akar majd kötni és meg akar büntetni, a politikus lopni akar, és természetesen mindig hazudik. De innen ered a féltékenység is. A szeretetlenség bizalmatlanságot szül. Ezért élnek sokan házasság helyett élettársi kapcsolatban, vagy kötnek házassági szerződést, amelyben előre elosztják a vagyont egy esetleges válásra gondolva, mert a hűséget már közös életük kezdetén sem feltételezik egymásról. Már a rosszat látják egymásban, a kapcsolatban.
Olybá tűnik, mintha Isten valamilyen szent naivitást kérne tőlünk, hiszen a következő sorban ilyet olvasunk a szeretetről: „mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.” A naiv ember azonban kiszolgáltatottá válik. Talán az emberekben való sok csalódás keményítette meg a szívünket, tett érzékennyé a rosszra, és elfedi előlünk a másikban található jót. Nem volt kifizetődő számunkra, amikor nem kerestünk hátsó szándékot a másikban. De inkább arról van szó, hogy saját szívünk állapotát vetítjük másokra. Ami belőlünk jön, azt tükrözi ránk a környezetünk.
Vajon a mi Urunk, Jézusunk, akit mi állítólag követünk, naiv volt-e? Naiv volt-e, amikor a később árulóvá lett Júdást tanítvánnyá hívta el, sőt, még az erszényt is rábízta? Naiv volt-e, amikor Pétert tette vezetővé, aki pár évvel később megtagadta Őt? Naiv volt-e, amikor békességet hirdetett, aztán évszázadokkal később mégis az Ő nevében gyilkoltak embereket? Naiv volt-e, amikor abban a reményben vállalta a keresztet, hogy az Ő szenvedése és halála a világot egy szeretetteljesebb életre indítja, és egy olyan hellyé teszi, ahol békesség uralkodik?
Jézus nem az árulót látta Júdásban, hanem a váltsághalál eszközét. Nem a tagadót látta Péterben, hanem a kősziklát. Nem a keresztesháborúkat és az inkvizíciót látta az egyházban, hanem a világ isteni szeretetben gyökerező ellenkultúráját. És nem a hitetleneket látta az emberiségben, hanem azokat, akik hisznek az Ő szavára. És e hit által gyógyul a szívük, és a világ világosságaiként az Ő képére formálódnak, képesek úgy szeretni, ahogy Ő szeretett. Felvállalva, hogy ez bizony sebezhetővé tesz, és néha vagy gyakran rosszul járhatunk. De éppen e sebeinkben lesz nyilvánvaló Krisztus bennünk lévő szeretete. Mert Ő benned sem a rosszat, hanem ezt a szeretetet látja. Azt, amelyik felvállalja a sebezhetőséget azzal, hogy jóhiszeműen és meg nem érdemelt szeretettel közelít a másik ember felé. Imádkozzunk hát, hogy ne okozzunk csalódást Urunknak!
Ámen.
2025. június 23.