Prédikációk
2025. augusztus 10.
Prédikációk
„Júda fiai Gilgálban Józsué elé járultak, és a kenizzi Káléb, Jefunne fia ezt mondta neki: Te tudod, hogy mit mondott az Úr Mózesnek, az Isten emberének rólam és rólad Kádés-Barneában. Negyvenéves voltam, amikor elküldött engem Mózes, az Úr szolgája Kádés-Barneából kikémlelni ezt az országot, és én megbízható híreket hoztam neki. Társaim, akik velem jöttek, megrémítették a nép szívét; én azonban hűségesen követtem Istenemet, az Urat. Azon a napon megesküdött Mózes: Bizony, a te örökséged lesz és a te fiaidé mindörökké az a föld, amelyet bejártál, mivel hűségesen követted Istenemet, az Urat. Mostanáig megőrizte életemet az Úr, ahogy megígérte. Negyvenöt éve annak, hogy ezt az ígéretet tette az Úr Mózesnek, amikor a pusztát járta Izráel. Most, éppen ma vagyok nyolcvanöt esztendős. Még ma is olyan erős vagyok, mint amikor Mózes elküldött engem. Amilyen erőm volt akkor, olyan az erőm most is: harcba vonulok, és visszatérek. Most azért add nekem azt a hegyvidéket, amelyet megígért az Úr azon a napon, hiszen te is hallottad akkor, hogy anákiak vannak ott és nagy, erődített városok. Talán velem lesz az Úr, és kiűzöm őket, ahogyan megígérte az Úr. Józsué megáldotta őt, és örökségül adta Hebrónt Kálébnak, Jefunne fiának. Azért lett hát Hebrón a kenizzi Kálébnak, Jefunne fiának az öröksége mind a mai napig, mert hűségesen követte az Urat, Izráel Istenét. Hebrón neve azelőtt Kirjat-Arba volt. Arba volt a legnagyobb ember az anákiak között. És béke lett az országban a háború után.” (Józsué 14,6-15)
„Mert bármit is mondjanak a tudósok, a fiskálisok és a katonák: azok a hegyek az enyimek. Mint ahogy én is hozzájok tartozom attól a perctől kezdve, hogy megszülettem a lábok alatt, abban a kis házban, s ők benéztek hozzám az ablakon. Nem a telekkönyv szerint voltak az enyimek, az igaz. De enyimek voltak Isten rendelése szerint, azáltal, hogy ott születtem s ott lettem emberré. Adjátok vissza a hegyeimet!” – írja Wass Albert gyönyörű, klasszikus regényében. Az elvett szülőföld visszaszerzéséért hangzó kétségbeesett kiáltás ez.
Mai igeszakaszunk főhőse, Káléb nem visszaszerezni, hanem megszerezni akarja az Isten rendelése szerinti földet, hegyvidéket. A zsidó honfoglalás 3200 évvel ezelőtti történetében Kánaán területének törzsenkénti felosztásáról olvasunk. Kánaán: az ígéret földje. Mégsem hullik a választott nép ölébe, hanem nekik is tenniük kell az ígéret beteljesedéséért. A megígért területeket el kell foglalniuk, ami bizony harcot jelent, küzdelmet, néha vereséget is, de semmiképpen sem kényelmes, ellenállásmentes bevonulást. Igazából egy 7 éves folyamat volt a honfoglalás.
Mózes utóda, a honfoglalást vezető Józsué előtt megjelenik Káléb, és egy 45 évvel korábbi ígéretre hivatkozva kér területet magának. Már látja Kánaán termékeny földjeit, gyönyörű, erődített városait. Lelki szemei előtt ott az ígért bőség, a valóban tejjel-mézzel folyó jövő karnyújtásnyira van. Káléb Józsué legfőbb bizalmasa. Ők ketten azok, akik még ott voltak Kádés-Barneában, amikor Mózes elküldte őket 10 másik férfival, hogy kémleljék ki az elfoglalandó területet. El is mentek, de Kirjat-Arba nagytermetű és felfegyverzett lakossága megrémisztette a kémeket, kivéve Józsuét és Kálébet. Hitetlenségükért Isten 40 éves pusztai vándorlásra ítélte népét, amíg e két fiatalember kivételével mind meg nem halnak.
Itt van tehát e két veterán: az egyik azóta a nép vezetője lett, a másik még mindig kemény és bátor harcos. A közös harcok, győztes csaták emlékei szorosan összekötik ezt a két embert. Káléb a bizalmi viszonyra hivatkozva kérhetne Józsuétól valami könnyen elfoglalható, termékeny alföldet. De nem, ő azokat a hegyeket kéri, amik annak idején ugyan elrémisztették a többieket, de Isten ezt ígérte oda neki! Azt a földet, amelyiknek a bevétele még most is a legnagyobb kihívást jelenti, ahol még mindig azok a bizonyos anáki óriások vannak. Káléb nem mondja, hogy azt a földet inkább valamelyik fiatal vezér próbálja meg bevenni, hiszen ő már 85 éves. Ő azt mondja, hogy most is olyan erős, mint akkor, most is annyira bízik Istenben, és születésnapján nem a nyugdíjazását kéri haláláig tartó életjáradékkal, hanem feladatot, méghozzá a legnehezebbet. Mert ő Isten hatalmas munkáját akarja meglátni az életében most is.
A magyar fordítások szerint itt felfedezhető némi bizonytalanság Káléb szavaiban, hiszen feltételes módban azt mondja: „Talán velem lesz az Úr…” (12. v.) Helyesebb azonban az itt lévő héber szó egy másik jelentését behelyettesíteni: hacsak nem, amíg nem. És akkor így hangzik: „Te is hallottad akkor, hogy anákiak vannak ott és nagy, erődített városok, amíg velem nem lesz az Úr, és kiűzöm őket, ahogyan megígérte az Úr.” Nincs itt bizonytalanság, hanem nagyon is bizonyos Káléb abban, hogy idős kora és az ellenséges erőfölény ellenére Isten ígérete beteljesedik rajta. Addig lesz csak ott az ellenség, amíg ő Isten segítségével ki nem űzi őket, és birtokba veheti a hegyvidéket.
Káléb hatalmas példát állít elénk egy olyan korban, amikor kényelemre törekszünk, amikor alanyi jogon várunk juttatásokat, amikor másoktól várjuk a nehezebb feladatok elvégzését, amikor nyugdíjas éveinkre boldog semmittevést meg utazgatásokat tervezünk. És ma is nagy példák előttünk azok az idősek, akik közöttünk is itt vannak a gyülekezetben, akik még mindig a feladatokat keresik (sokszor ők oldják meg a fiatalok helyett is), akik életük értelmét még most is a munkában, a küzdelemben látják, ami sokszor épp az erőtlenségük leküzdése ellen történik.
Bizony, igazat szól az ének: „küzdelemre hív az élet, hadd kövessünk benne téged”. A hívő élet nagy ígérete nem az, hogy sík földre kell bevonulnunk. Mi szeretnénk „Jerikót” bevenni, ahol kürtszóra leomlanak a falak, és csak be kell sétálnunk. Ez is megadathat, és néha valóban könnyű megoldások áldását kapjuk az Úrtól. Áldott legyen érte! De az a tapasztalat, hogy inkább hegyekkel és óriásokkal kell küzdenünk naponta. Minden nap területfoglalásért harcolunk, s ez nemcsak a Budapest belvárosi parkolásra igaz. Levegőért küzdünk, fennmaradásért, segítségért vagy megértésért a kollégáktól, barátoktól, élettérért, időért, amit magunkra vagy a családunkra fordíthatunk. Hegyeket hódítunk naponta, el is fáradunk benne estére: a munka hegyeit, az elvárások hegyeit, a kifizetendő számlák hegyeit, a fájdalmak vagy a bánat hegyeit.
Nagyon szeretem Jézus tanítását a hegyeket mozgató hitről: „Bizony mondom nektek, hogy aki azt mondja ennek a hegynek: Emelkedjél fel, és vesd magad a tengerbe! – és nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy amit mond, az megtörténik, annak megadatik az.” (Mk 11,23) Ugye, mennyire szeretnénk megtapasztalni így a hit erejét? De mire is van ehhez szükség? Nemcsak kételkedésmentes hitre, hanem: hegyekre!
Még fiatalkoromban, a szülőfalumban valaki vett egy TOYOTA városi terepjárót. Kevés ilyen volt még akkor az országban. Vagánykodott a csili-vili autóval az illető, hogy mekkora teljesítménye van az akkori szocialista gépekhez képest. Ámuldozott rajta az egész falu, főleg mi, fiatalok. Aztán egyik nap elakadt a határban a sáros szántóföldön. Kiment hát Laci bácsi a Lada Nivával és kihúzta. Bizony, a terepjáró valódi értéke és teljesítménye is csak olyan körülmények között derül ki, amik próbára teszik. Városban nincs szükség terepjáróra.
Úgyhogy, ha szeretnéd megtapasztalni a hit valódi erejét, átélni Isten ígéretének beteljesedését, akkor ne kényelmes életre vágyakozz, hanem kérd a hegyeket az életedbe! Mert az ígéretek beteljesedéséért nekünk is tennünk kell.
Volt egy ismerősöm a teológián, aki készületlenül jött a vizsgára, mondván, hogy őt Isten hívta el erre a szolgálatra, tehát az Ő segítségével fog vizsgázni. Mondanom sem kell, hogy az illetőt megbuktatták, ő meg arra panaszkodott, hogy pikkelnek rá a tanárok. De hát Isten a munkát áldja meg, nem a semmittevést. Ígéreteiért nekünk is tennünk kell. Megígérte gyülekezetünknek a templomot, a bölcsődét is, de nekünk kellett felépíteni, meg működtetni is.
Kérd hát a hegyeket, ha fiatal vagy és erőd teljében vagy, de kérd, ha már idős vagy, és úgy érzed: a kapuig kimenni is hegymászásnak számít. Kutasd fel a hegyeket, és tanúja leszel annak, ahogyan Isten olyan dolgokat visz végbe az életeden keresztül, amire nincs más magyarázat, mint az Ő jelenléte. Bízz Jézusban, aki nem azt ígérte, hogy erőt ad megmászni a hegyeket, hanem erőt ad elhordani. Sokkal többet ígér, mint amit gondolnánk. Bízhatunk Benne, hiszen a halált is legyőzte! Milyen hegyet ne mozdítana meg hát a Benne való hit?
Nem kell félnünk a küzdelmektől, az óriásoktól, hiszen Jézus megvívta a legnagyobb küzdelmet a kereszten, és győzött. Izráel népe nem azért telepedhetett le Kánaánban, mert elfoglalta, hanem mert Isten úgy döntött, hogy nekik adja. A nép honfoglaló harcai ebbe az előre elrendelésbe illeszkedtek. Így a mi életünk harcai sem bizonytalanok, mert Isten ígérete már most valóság.
Nagy Konstantin római császár a Milvius-hídi csata előtt látomást látott: egy kereszt tűnt fel az égen egy felirattal, miszerint: „E jelben győzni fogsz.” 312-ben a kereszt jelében győzte le Marcus Aurelius háromszoros túlerőben lévő seregét. Nem tudom, milyen feladatok várnak rád, milyen hegyek tornyosulnak előtted. Talán egy új feladat, új munkahely, új kapcsolatok, új szolgálat, valami olyan, amit eddig sosem csináltál. Lehetsz fiatal vagy idős, elfoglalandó területei vannak életednek, megvívandó csaták. Amíg itt vagy, nincs vége a küzdelemnek.
Persze, vágyunk a pihenésre, a kényelemre, és mondunk olyanokat, hogy elég most már a küzdelemből, nem akarok több hegyet elhordani. Amikor felépült a templom, azt gondoltam: nyugodt élet következik csöndes szolgálattal. Aztán jött a bölcsőde. Most is úgy vagyok, hogy nyugdíjig el vagyok most már, nem mozgatni, hanem birtokolni akarom a hegyeket. A csúcson akarok üldögélni és élvezni a panorámát. De tudom, hogy nem így lesz, mert az ígéret földjét, Isten országát hegyek veszik körül. És ezt az igét megértve már nem is akarom a lábamat lógatni. Jönnek majd az újabb hegyek, újabb óriások, újabb feladatok, újabb küzdelmek.
Mert ebben is Urunk követőivé kell lennünk, aki azt mondta: „Nekünk, amíg nappal van, annak a cselekedeteit kell végeznünk, aki elküldött engem. Mert eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat. Amíg a világban vagyok, a világ világossága vagyok.” (Jn 9,4-5) Jézus ezt is mondta: „Ti vagytok a világ világossága.” (Mt 5,14) Világítani azt jelenti: harcolni a sötétség ellen, kérni a hegyeket, hogy meglátszódjon a tetején a város, azaz Isten ígéretében bízó és érte dolgozó életünk. És ez a küldetésünk, amíg meg nem érkezünk az ígéret földjére. Na, annak a beteljesedéséért valóban nem kell tennünk semmit, mert az kegyelem. És ott majd tényleg megpihenhetünk, ott majd gyönyörködhetünk egy örökkévalóságon át.
Ámen.
2025. július 27.
Prédikációk
„Amikor Ráhel látta, hogy ő nem szülhet Jákóbnak, féltékeny lett Ráhel a nővérére, és ezt mondta Jákóbnak: Adj nekem fiakat, mert ha nem, belehalok! Jákób megharagudott Ráhelre, és így szólt: Talán Isten vagyok én, aki megtagadja tőled az anyaméh gyümölcsét? Ő pedig ezt felelte: Itt van Bilha, a szolgálóleányom, menj be hozzá, és ha majd a térdemen szül, az ő révén nekem is lesz fiam. Így adta hozzá feleségül Bilhát, a szolgálóleányát, Jákób pedig bement ahhoz. Bilha teherbe esett, és fiút szült Jákóbnak. Akkor ezt mondta Ráhel: Ítélt ügyemben Isten, meghallgatta szavamat, és adott nekem fiút. Ezért nevezte el őt Dánnak. Megint teherbe esett Bilha, Ráhel szolgálója, és másik fiút szült Jákóbnak. Ráhel ezt mondta: Isten volt velem a küzdelemben, amikor a nővéremmel küzdöttem, és győztem is. Ezért nevezte el őt Naftálinak.Amikor látta Lea, hogy egy ideje nem szül, fogta a szolgálóleányát, Zilpát, és feleségül adta Jákóbhoz. És Zilpa, Lea szolgálóleánya fiút szült Jákóbnak. Akkor ezt mondta Lea: Szerencsém van! Ezért nevezte el őt Gádnak. Zilpa, Lea szolgálója másik fiút is szült Jákóbnak. Akkor ezt mondta Lea: Boldog vagyok! Bizony, boldognak mondanak engem a leányok. Ezért nevezte el őt Ásérnak.Egyszer Rúben búzaaratáskor kint járt a mezőn, mandragórát talált, és elvitte anyjának, Leának. Ráhel azt mondta Leának: Adj nekem a fiad mandragórájából! De ő azt felelte neki: Nem elég neked, hogy elvetted a férjemet, még a fiam mandragóráját is el akarod venni? Ráhel azt mondta: Veled hálhat az éjszaka a fiad mandragórájáért! Amikor este megjött Jákób a mezőről, Lea eléje ment, és ezt mondta: Hozzám gyere be, mert bérbe vettelek a fiam mandragóráján! És Jákób vele hált azon az éjszakán. Isten pedig meghallgatta Leát, aki teherbe esett, és egy ötödik fiút szült Jákóbnak. Akkor ezt mondta Lea: Megadta Isten annak a bérét, hogy szolgálóleányomat a férjemhez adtam. Ezért nevezte el őt Issakárnak. Megint teherbe esett Lea, és hatodjára is fiút szült Jákóbnak. És ezt mondta Lea: Megajándékozott engem az Isten egy szép ajándékkal: Most már énvelem fog lakni a férjem, mert hat fiút szültem neki! Ezért nevezte el őt Zebulonnak. Azután leányt szült, és Dinának nevezte el.De megemlékezett Isten Ráhelről is, meghallgatta Isten, és megnyitotta a méhét. Ő teherbe esett, fiút szült, és ezt mondta: Elvette Isten a gyalázatomat! És elnevezte Józsefnek, mert ezt mondta: Adjon nekem az Úr még másik fiút is!” (1Móz 30,1-24)
„A család az család.” – hirdeti a szivárványcsaládokat támogató lobbicsoport jelmondata. Vannak, akik azt mondják, hogy mindegy, hogy egynemű házasságban vagy élettársi kapcsolatban élő párokról van szó, a lényeg, hogy a családban lévő gyerekek szeretetteljes közegben nőjenek fel. Ezzel szemben hangzik a hagyományos családmodell hirdetőinek hangja, akik bibliai családmodellre hivatkozva, bűnös életformaként mondanak nemet mindenre, ahol nem férfi és nő házasságára épülő családról van szó.
Bár sokan szeretnek erről ma a kelleténél sokkal többet beszélni, az igehirdetés nem erről fog ma szólni. A családokat fenyegető legfőbb veszélyt ugyanis nem ez a politika által folyamatosan fókuszban tartott jelenség képezi. A családok sokkal több sebből vérzenek. Társadalmunk csonkacsaládokra, mozaikcsaládokra épül, s ennek hosszútávú negatív következményei a következő generációk életében jelennek meg. Gyermekeiket egyedül nevelő anyák küzdelmei és a mellettük túl gyorsan felnőtté váló gyerekek lelki traumái, különböző apáktól és anyáktól származó, egy családban együtt élő gyerekek sorsa, nárcisztikus féllel bántalmazó kapcsolatban élő feleségek vagy férjek gyötrelmei, alkoholizmus vagy más szenvedélybetegségek azok, amik a családok válságának kőkemény valóságát tükrözik.
A családok válságban vannak, ez vitathatatlan tény. És nagyon sokan boldogtalanok a családjukban. A közösségi médiában ezzel épp ellentétes képet láthatunk, mert ott mindenki olyan családképet közöl, amilyennek szeretné, hogy legyen. Ez aztán frusztrál mindenkit, mert lám, mindenki boldog, csak az én családom problémás. Mindenkinek kitűnő a gyereke, csak az enyém bukdácsol. A héten meghalt rock ikon, Ozzy Osbourne családjával készült valóságshow azért volt annyira népszerű Amerikában, mert soha nem akarták elhitetni magukról, hogy náluk minden happy. A valós családi küzdelmekkel sokan tudtak azonosulni.
Boldog családokkal van tele a virtuális valóság, a való világ azonban boldogtalan, sebzett családok életéről szól. Régóta fennlévő hiányérzetek, nyolc napon túl gyógyuló sebek, ki nem beszélt sérelmek mérgezik a családok életét. Elmérgesedett vagy állóháborúvá vált házastársi kapcsolatok, közömbössé lett szülő-gyermek viszonyok, egymást ki nem álló vagy kapcsolatot egyátalán nem tartó rokonok palettáját jelenti a család fogalma.
Amikor a bibliai családmodellt állítjuk társadalmunk elé, mint a gyógyulás útját, akkor érdemes vigyáznunk, hogy milyen családmodellről is beszélünk. Igeszakaszunkban is egy bibliai családmodellről olvasunk. Nem kisebb jelentőségű család, mint amelyikben megszületnek Isten választott népének ősatyái, Jákób tizenkét fia. Ja, igen: négy különböző anyától. Ez egy igazi mozaikcsalád, nem éppen az a bibliai modell, amelyre szívesen hivatkozunk. És még csak Isten rosszallásáról sem olvasunk. Sőt, arról számol be a szentíró, hogy Isten meghallgatta az egyik asszonyt is, megemlékezett a másikról is. Ide is egy gyerek, meg oda is. Jákóbnak sem okozott különösebben lelkiismereti gondot hol az egyik, hol a másik szolgálólányhoz bemenni. Jobbkézről és balkézről származó gyerekek lesznek majd a választott nép oszlopai.
Egy olyan családról van szó, ahol a folyamatos konfliktust a gyermektelenség okozta. Sok család életében jelent ma is ez feszültséget, nehézséget, de abban az időben egyenesen átokként tekintettek a meddőségre. Ezt elkerülendő mindenféle babonás praktikát is kipróbált az a nő, amelyik nem tudott szülni. A mandragóra például a termékenység szimbóluma volt, afrodiziákumként használták. Így érthető, hogy miért okozott a mezőn talált mandragóra újabb családi bonyodalmat. Úgy tűnik azonban, hogy miután mindenkinek megszülettek a várva várt gyermekei, lecsillapodtak a kedélyek. De tudjuk, csak egy időre. Mert folytatódik később a versengés a testvérek között is. A családi minta továbböröklődik. Amit a gyerekek tapasztaltak maguk körül, azt fogják megismételni, hacsak tudatosan nem fordulnak szembe ezzel.
Ha a családok mai válságának megoldását keressük, ha épp a te családod is válságban van, vagy boldogtalan vagy a családodban, akkor ezt a történetet így, önmagában semmiképpen nem szabad példaként követni. A keresztyén ember mindent az evangélium szemüvegén keresztül vizsgál. Így látja saját családjának esetleges válságát, kríziseit, de így látja az Ószövetségben szereplő családok helyzetét is. Mindent Krisztusból kiindulva kell megértenünk, s megtalálni az utat.
Krisztusban állhat helyre az, ami a bűn miatt megromlott. Sebzett, megromlott családjaink gyógyulása és helyreállítása is csak Krisztus által történhet. Ő az, aki újjá teremt mindent. Olyanná, amilyennek Isten eredetileg ezt elképzelte. A család a teremtett rendben egy férfi és egy nő kapcsolatára épült. Küldetésük volt, hogy Isten munkatársaiként formálják a világot, őrizzék és műveljék azt. Ebben a férjé volt a felelősség, a feleség pedig hűséges segítőtársnak rendeltetett. Ebben a küldetéstudatban kellett a gyermekeiket is felnevelni.
A bűn által azonban megromlott a család. A bűnös emberek családjai sebzetté, töredezetté váltak, és ez az állapot természetessé, olykor társadalmi konvencióvá vált. Nem ütközött meg senki a poligámián, és Izráel történetében még az Isten szerinti uralkodók dicsőségét is a sok feleség és ágyas jelentette. Az Ószövetség már ilyen családokkal van tele, de mégis az ő történeteiken keresztül bontakozik ki Isten üdvtörténete. Jákób családja is ebbe illeszkedik bele. Mai társadalmunk családjai pedig tökéletes folytatását jelentik ennek. Legyen csonkacsalád, mozaikcsalád, szivárványcsalád, mind a bűn miatti sebeket hordozzák és a bűn miatt töredezettek. A bűn miatt, ami elválaszt Istentől és elidegenít a családtagtól is.
Jákób családtörténetén keresztül nem az emberi praktikák működőképességét kell felismernünk és követnünk, hanem a rajta átragyogó isteni kegyelmet. A gyötrődő családtagokat Isten meghallgatja és megemlékezik róluk. Nem azt nézi, hogy az adott család mennyire felel meg a bibliai normának, hanem hogy mennyire szenved benne az ember. Az emberi szenvedésre gyógyírként küldte el Isten az ő egyszülött Fiát, Jézus Krisztust. Lea azt mondta Ásér nevű gyermeke születésekor: „Boldog vagyok! Bizony, boldognak mondanak engem a leányok.” (13. v.)
A másfél évezreddel később élt, Jézussal várandós Mária viszont így szólt: „boldognak mond engem minden nemzedék.” (Lk 1,48) Mert a tőle született Jézus nemcsak saját családjának boldogságát, hanem a világ minden családjának gyógyulását hozta. Benne teljesedik ki az az isteni kegyelem, amelyik töredezettségeink vagy épp gyermektelenségünk ellenére, feszültséggel terhelt családjainkban is boldogságot képes nekünk adni. Mindezt úgy teszi, hogy fájdalmaink, szomorúságunk közepette önmagát adja nekünk, mert önmagát adta értünk. Jézus belehalt azokba a családi sebekbe, amiket a világ lakói egymásnak okoznak, amiket mi egymásnak okozunk. Ez volt az ára a gyógyító kegyelemnek.
János evangéliumának a 4. részében olvashatunk arról, hogy Jézus a szóban forgó Jákób forrásánál beszélget egy samáriai asszonnyal. Nem rója fel neki, hogy már a hatodik férfival él együtt, hanem meglátja az asszony kiüresedett lelkét, amely űrt semelyik férfi nem volt képes betölteni. Családi próbálkozásai mind kudarcba fulladtak, kapcsolatai boldogtalanok voltak. Élő vizet kínál neki a lelki szomjúságra, ítélkezés helyett elfogadást és kegyelmet.
Ugyanis a Jézussal élő kapcsolatban lévő ember családi kapcsolatai is gyógyulnak. Mi úgy akarjuk általában gyógyítani a kapcsolatainkat, megjavítani a családjainkat, hogy mérlegeljük: a másiknak miben kell változnia, hogyan kellene reagálnia, viselkednie. Családjaink gyógyulása azonban belőlünk indul ki. Nekünk kell először rátalálni a forrásra, a kegyelemre, Krisztusra. Családjaink elromlott rendszerének javítása velünk kezdődik. Önmagunkkal van először dolgunk, ha boldogságra vágyunk. Jézus azt mondta híres hegyi beszédében: „Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.” (Mt 5,9) Nem azok a boldogok ezek szerint, akik készen kapják a boldogságot, a családi harmóniát, hanem akik megküzdenek a boldogságért és megteremtik azt a családjukban is.
Ha megromlik a családi életünk vagy bármilyen más emberi kapcsolatunk, akkor a Krisztussal való kapcsolatunkon kell dolgoznunk. Kegyelmet kell nála találnunk, vagy meg kell erősödünk a kegyelemben. Mert csakis a kegyelem gyógyít, az, amit mi kapunk, és amit tovább adunk. Ha valósággal átéljük, hogy Isten szeret bennünket annak ellenére, akik vagyunk, akkor már nem akarjuk megváltoztatni a másikat mi sem.
Az egész Szentírás a kegyelem felfoghatatlan erejéről tesz tanúbizonyságot. Eltorzult családok életén keresztül, egy kiválasztottságra méltatlan nép történetén át ér célba a világ megváltása. Így válhatnak a mi sérült, hiánnyal terhelt családjaink is áldás kútfejévé. Mert Isten kegyelme az is, hogy így tud bennünket mégis használni. Mert sajnos a keresztyén családok sem tökéletesek, sőt.
A keresztyén családmodell szerint apa és anya ájtatos, mindig imádkoznak, szépen beszélnek egymással, templomba járnak, csöndes, szelíd életet élnek, békesség uralkodik közöttük szünetmentes állapotban. Gyerekeik ugyanezt az utat járják. A legjobban viselkednek a többiek között, és természetesen a legjobb tanulók. Mindig szépen föl vannak öltözve, illedelmesen beszélgetnek mindenkivel. Kinézetükön is látszik, hogy ők egy magasabb értékrendet képviselnek. Mekkora csalódás, amikor nem tudjuk ezt a látszatot fenntartani! Mert kiderül, hogy a mi családunk is kegyelemre szorul.
Ez a kegyelem készen áll ma is Krisztusban mindnyájunk számára. Gyógyuljunk Benne mi, hogy gyógyulhassanak családjaink is, és a világunk is.
Ámen.
2025. július 20.
Prédikációk
„Ezek után történt, hogy Isten próbára tette Ábrahámot, és megszólította: Ábrahám! Ő pedig így felelt: Itt vagyok. Isten ezt mondta: Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked! Ábrahám fölkelt reggel, fölnyergelte a szamarát, maga mellé vette két szolgáját meg Izsákot, a fiát. Fát is hasogatott az áldozathoz. Azután elindult arra a helyre, amelyet az Isten mondott neki.A harmadik napon fölemelte tekintetét Ábrahám, és meglátta azt a helyet messziről. Ekkor így szólt Ábrahám a szolgáihoz: Maradjatok itt a szamárral, én pedig a fiammal elmegyek oda, imádkozunk, és utána visszatérünk hozzátok. Fogta tehát Ábrahám az égőáldozathoz való fát, rátette a fiára, Izsákra, ő maga pedig a tüzet meg a kést vitte; így mentek ketten együtt.
Egyszer csak Izsák megszólította apját, Ábrahámot: Apám! Ő ezt felelte: Itt vagyok, fiam. Izsák megkérdezte: Itt van a tűz meg a fa, de hol van a bárány az áldozathoz? Ábrahám azt mondta: Isten majd gondoskodik bárányról az áldozathoz, fiam. Így mentek tovább ketten együtt.Amikor eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mondott neki, oltárt épített ott Ábrahám, elrendezte rajta a fadarabokat, megkötözte a fiát, Izsákot, és föltette az oltárra a fadarabok tetejére. De amint kinyújtotta Ábrahám a kezét, és megfogta a kést, hogy levágja a fiát, kiáltott neki az Úr angyala az égből: Ábrahám! Ábrahám! Ő így felelt: Itt vagyok. Az angyal így szólt: Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra, és ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet.Akkor fölemelte Ábrahám a tekintetét, és meglátta, hogy ott van egy kos, szarvánál fogva fönnakadva a bozótban. Odament Ábrahám, fogta a kost, és azt áldozta föl égőáldozatul a fia helyett. Azután így nevezte el Ábrahám azt a helyet: Az Úr gondoskodik. Ma ezt mondják: Az Úr hegyén a gondviselés.Az Úr angyala másodszor is kiáltott Ábrahámnak az égből, és ezt mondta: Magamra esküszöm, így szól az Úr, hogy mivel így tettél, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet, azért gazdagon megáldalak, és úgy megszaporítom utódaidat, hogy annyian lesznek, mint égen a csillag, vagy mint a homokszemek a tengerparton. A te utódod birtokolni fogja ellenségei kapuját, és a te utódod által nyer áldást a föld minden népe, mert hallgattál szavamra.Ezután Ábrahám visszatért szolgáihoz, elindultak, és együtt elmentek Beérsebába. Ábrahám továbbra is Beérsebában lakott.”
(1Mózes 22,1-19)
Sok félreértést okozott már ez a történet, és sokan megütköztek már rajta. Nehéz olvasmány, különösen olyanoknak, akiknek vannak gyermekei. E történet szól arról, hogy aki Istent tartja életében az elsőnek, nagy áldásokban részesül. A Biblia a későbbiekben Ábrahámra a legnagyobb hithősök egyikeként hivatkozik.
Ennek a megrázó történetnek azonban van egy olyan tartóváza, amely meghatározza az események folyását. Egy visszatérő mondat, ami katalizálja a következő pillanatokat, történéseket. Ez a mondat Ábrahám szájából hangzik el háromszor: „Itt vagyok.” (1, 7, 11. vers) A jelenlét kifejeződése ez. Ábrahám jelen van. Fordítható úgy is (és ez közelebb van a valódi jelentéshez), hogy íme. Ez egy mutatószó, ami kifejezi azt, hogy nemcsak mondom, hogy itt vagyok, hanem látható is, hogy tényleg itt vagyok. Ezzel Ábrahám kifejezi, hogy nem a múltba vágyik vissza, és nem esik kétségbe a jövőtől sem. Nem önmaga gondolataival van elfoglalva, hanem kinyílik az őt megszólítók felé – legyen az Isten, ember vagy angyal, – és jelenvalóvá teszi magát.
Ennek az igeszakasznak tehát nagyon fontos üzenete a jelenlét gyakorlata. Megélni egy-egy eseményt, egy pillanatot, ott lennünk testben és lélekben is, ahol lennünk kell, azok számára, akik számára jelen kell lennünk. Nehezen megy ez elaprózódott és kapkodó életünkben. Talán az egyik legnehezebb dolog az életünkben a jelenlét, ezért nem is tudjuk megélni a pillanatokat.
A jelenben a jövő miatt aggódunk, így a ma terheire kevesebb erőnk marad. Hamar kifáradunk, mert a jövő terhét is a vállunkra vesszük. Mivel így már a jövőben is élünk, a mában nem vagyunk igazán jelen. A szabadságunkat is úgy töltjük, hogy már a munka miatt aggódunk előre, hogy mennyi feladatunk lesz, ha visszamegyünk dolgozni. Jézus azt mondta erről: „Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.” (Mt 6,34) De nem tudjuk megélni a jelent. Még szórakozni sem tudunk igazán, mert egy koncerten vagy bármilyen rendezvényen az emberek 90%-ának kezében telefon van, s kamerán keresztül nézi azt, amit élőben kellene lásson. Így viszont megfosztja magát a pillanat ajándékától.
Vagy éppen a múlt fájdalmai, kudarcai és bűnei nyomasztanak minket és hatástalanítanak bennünket a jelenben. A múltban élünk a jelen helyett, a kudarcok és átélt nehézségek megbénítanak a mában. Olyan is van, hogy a múltat valami idealizált fényben látjuk emlékeinkben, nosztalgiázunk, hogy régen minden jobb volt. Emiatt nem értékeljük eléggé a jelen ajándékait. „Ne mondd azt, hogy miért voltak jobbak a hajdani napok a mostaniaknál, mert nem bölcs dolog, ha ilyet kérdezel!” (Préd 7,10) Persze, hogy nem bölcs, mert a bölcs ember a jelenben van jelen, és nem a múlton sopánkodik.
Az az ember, aki nincs jelen, eltéved az életben, kiég, elfárad, boldogtalanná, céltalanná válik. Ilyenek vagyunk ma, mindenhol ott vagyunk egyszerre, ezért sehol sem vagyunk jelen igazán. Semmiről nem akarunk lemaradni, ezért elszalasztjuk az igazán fontos dolgokat, lemeradunk róluk, nem tudunk rájuk összpontosítani. A most a mozikban vetített F1 filmben épp erről beszél az idős pilóta a fiatalnak, aki a közösségi médiás posztolásokra fordít sok időt. Azt mondja neki: „Hagyd azt! Az csak zaj. Nem engedi, hogy arra figyelj, ami fontos, ami a dolgod.” Egyszerre vagyunk online és offline, sok emberrel van kapcsolatunk, de egyre kevesebb az, amiben tényleg jelen vagyunk, s a másik is jelen van. Van hát mit gyakorolnunk, ha a jelenlétről van szó!
Igeszakaszunk azzal kezdődik, hogy „Isten próbára tette Ábrahámot, és megszólította: Ábrahám! Ő pedig így felelt: Itt vagyok.” (1. v.) Azt gondolnánk, hogy a próbatétel kifejezés arra vonatkozik, hogy Isten mit kér mindjárt Ábrahámtól, ti. áldozza fel a fiát. Valóban, elsődlegesen erre vonatkozik. De próbatétel ám az is, hogy Ábrahám meghallja-e Isten hangját, figyel-e rá. Azaz jelen van-e Isten számára Ábrahám?
Hála az Úrnak, hogy nekünk olyan próbatételekben nem kell megállnunk, mint Ábrahámnak Izsákkal kapcsolatban. Isten maga áldozta fel egyszülött Fiát, Ő hozta meg a legdrágább áldozatot, hogy nekünk ne kelljen. De napi próbatétel, hogy jelen vagyunk-e Isten számára, halljuk-e a hangját, figyelünk-e rá. Ahogy ez a szakasz úgy kezdődik, hogy Ábrahám azt mondja: „Íme, itt vagyok.”, a mi reggeleink így indulnak-e? Tudom, sokan kezditek imádsággal és igeolvasással a napot. Ez azt jelenti, hogy ott vagy. De jelen is vagy? Mondhatod, hogy íme? Nemcsak a tested, hanem a lelked is, és egész figyelmed? Vagy már közben a nap feladatain gondolkodsz. Nehéz kiállnunk ezt a próbát. Ünnepi pillanatok azok, amikor valóban jelen vagyunk Isten számára. Még a templomban is azon kapod magad, hogy elkalandoztak a gondolataid, talán épp most is. Lehet ezt a nem elég lebilincselő, talán unalmas vagy érthetetlen igehirdetésre fogni, de inkább a jelenlétre való képtelenségünkből fakad ez.
Mi elvárjuk Istentől a jelenlétet, sőt, azt gondoljuk, egyenesen ez a dolga. De a bűn következményeként mi úgy teszünk, mint Ádám és Éva az Éden fái között: elbújunk, nem akarunk jelen lenni, s nem is nagyon tudunk. És ezen nem a jelenlét önerős gyakorlása, hanem a kegyelem segíthet csak. Izráel történetében a templom és annak legbelső része, a Szentek Szentje jelképezte Isten közvetlen jelenlétét. De az emberét is. Oda nem mehetett be, csak a főpap. Jézus halálakor viszont kettéhasadt az elválasztó kárpit, és szabaddá lett az ember arra, hogy Isten jelenlétébe lépjen. Krisztus halálának érdeméért. A hit által a kegyelmet valósággal megtapasztaló ember képes csak Isten jelenlétében tartózkodni. Ezért boldogan, teljes szívvel-lélekkel mondhatom minden reggel, de bármikor, hogy „Íme, itt vagyok!”
Aki jelen tud lenni valóságosan Isten számára, az tud jelen lenni igazán a másik ember számára is. Így érthető már, miért oly nehéz jelen lennünk egymás számára is. Mindenki él a saját kis zárt világában, buborékjában, s nagyon kell koncentrálnunk, hogy csak néhány percig is érdekeljen a másik ember élete, küzdelme, fájdalma. „Hahó! Itt vagy?” – kérdezzük attól, akin látszik, hogy nem figyel arra, amit mondunk. Beszélsz hozzá, ő meg a telefonját nyomkodja, mással chat-el. Párhuzamosan van jelen, azaz nincs igazán jelen. Még a családban is gyakran így van ez.
Olyan szép, amikor Izsák megszólítására Ábrahám így felelt: „Itt vagyok, fiam.” Kihallom belőle azt a jóságos és szülői gyöngédséggel teljes hangszínt. „Fiam! neked vagyok itt!” Pedig nehéz kérdés fog elhangzani, s Ábrahám jól tudta ezt. A gyerek elég nagy volt már ahhoz, hogy felismerje: valami nem stimmel. Itt a fa, a tűz, de hol az áldozati bárány? Ábrahám azonban nem menekül el a nehéz kérdés elől, nem tér ki, nem hivatkozik arra, hogy „Fiam, elmúltam 100 éves, alig kapok levegőt itt a hegyre menetben. Hadd ne válaszoljak!” Nem, ő jelen van a fia számára ott és akkor.
Mi vajon jelen vagyunk? Bizony, a saját családtagjaink számára sem! A múltkor is említettem, hogy egy kutatás szerint minden negyedik fiatal a mesterséges intelligenciától kér inkább tanácsot, mint a szüleitől. Sajnáljuk a következő nemzedékeket, s kétségbe eshetünk, hogy mivé lesz így a világ. De épp az ChatGPT válaszolta meg nekem, hogy mi ennek az egyik oka: a jelenlét. Ő mindig elérhető, mindig empatikus, nem kell félni a szégyentől vele szemben. Bizony, a gyerekeink vágynak a jelenlétünkre már kicsi koruktól kezdve, de mi a kezükbe adunk egy telefont inkább, vagy leültetjük a tévé elé. De ha nem vagyunk jelen, ha kikerüljük a nehéz kérdéseket, s nem tudunk reményt adni, akkor ne csodálkozzunk, hogy más megoldások után néznek. Nem ők a hibásak, hanem mi.
Azt gondolnánk, hogy Ábrahám valami olcsónak tűnő, kegyeskedő válasszal kitért a probléma elől, de nem. Ő a reménységét fogalmazta meg válaszként, s ezzel adott megnyugvást a fiának is. Reményt adni csak az tud a következő nemzedéknek, akinek van. Kitérünk gyerekeink kérdései elől, mert nekünk sincs válaszunk. Ez hitünk gyengeségét vagy épp hiányát mutatja. Olyan is van, hogy már fel sem teszik a kérdéseiket, mert előre tudják a válaszainkat.
Ábrahám egész életét átjárta a remény, amiről minden mondata tanúskodott. A szolgáinak azt ígérte, hogy mindketten vissza fognak térni, a fiának pedig azt, hogy majd Isten gondoskodik áldozati bárányról. Ábrahámot nem bőbeszédű emberként ismerhettük meg a Szentírás lapjain, ezért biztos, hogy nem mondott soha töltelékszavakat. Amit mondott, annak súlya volt, amögött meggyőződés volt. A Zsidókhoz írt levélben azt olvassuk: „Hit által ajánlotta fel Ábrahám Izsákot,… Azt gondolta ugyanis, hogy Isten képes őt a halottak közül is feltámasztani. Ezért vissza is kapta őt, aki így a feltámadás példájává lett.” (Zsid 11,17.19) A mi szavaink hordozzák-e így a reményt? Ilyen valóságosan? Vagy mi sem vagyunk biztosak?
Ábrahám harmadszor egy mennyből megjelenő angyal felé mondja: „Itt vagyok.” Fiára emelt késsel a kezében, a legabszurdabb helyzetben is jelen van Isten számára. Nem éppen egy megszentelt idő ez, de ez a jelenlét akadályozza meg őt abban, hogy valami végzeteset tegyen. Mi sokszor arra panaszkodunk, hogy nincs lehetőség a gyerekek, a házi munka, a feladatok között megszentelnünk az időt. Isten azonban jelen van mindezekben is. Imádsággá tudnak válni a hétköznapok cselekedetei, ezért mondja Pál: „Szüntelenül imádkozzatok!” (1Thessz 5,17) És Isten ilyenkor szól, és bennünket is megakadályozhat attól, hogy hibát kövessünk el.
Ábrahám jelenléte a reménysége beteljesedését eredményezte. Nemcsak maga számára, hanem az egész emberiség számára, hiszen utóda, azaz Krisztus által áldást nyerhettünk mi is. Ha mi is jelen tudunk így lenni, akkor annak áldását nemcsak mi érezhetjük, hanem mások is: családunk, gyülekezetünk, munkatársaink. Isten nagy terve közöttünk a mi jelenlétünkön keresztül és készségünk által bontakozhat ki. Bújjunk hát ki a fa mögül, és legyünk jelen mindenhol, mindenkor Isten és ember számára.
Ámen.
2025. július 18.
Prédikációk
„(A szeretet)Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.” (1Korinthus 13,6-7)
A héten a táborban szuperhősökről volt szó. A szuperhősök küldetése általában az, hogy megvédjék az ártatlanokat, harcoljanak az igazságtalanság ellen, megőrizzék a rendet és a békét a világban. Küldetésük gyakran személyes indíttatásból fakad – például egy múltbeli veszteség, trauma vagy különleges felelősség miatt. Néhány gyakori küldetéstípusuk:
- Az emberek védelme: Megakadályozzák a bűncselekményeket, természeti katasztrófákat vagy gonosztevők támadásait.
- Az igazságosság szolgálata: Küzdenek a korrupció, zsarnokság és elnyomás ellen.
- Példamutatás: Erkölcsi iránytűként működnek, és reményt adnak az embereknek.
- A világ jobbá tétele: Sok szuperhős célja, hogy pozitív változást hozzon a társadalomban vagy a világ sorsában.
Amikor Pál apostol a szeretet jellemvonásait mutatja be, az igazságosságért harcoló szuperhős jellemvonásokról beszél.
„A szeretet nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal.” Ma, a bulvárra éhes világban az emberek a hamisságnak örülnek. Annak, ha valakiről valami jó kis szaftos dolog derül ki. Árad az adrenalin, felszabadul a dopamin. Még az egyházban is, ha valakiről felröppen valami negatív hír, azonnal, futótűzként terjedni kezd. Végre valami, amin csámcsoghatunk, hempereghetünk, amiben megmutathatjuk, hogy mi bezzeg mennyire bibliaiak vagyunk! Észre sem vesszük, hogy milyen örömöt okoz a botrány, a hamisság. Meg sem győződünk egy hír igazáról, hanem sokad kézből jövő információk alapján osztunk igazságot.
A szeretet „szuperképessége” által viszont jól működhetünk, szerethetjük az igazságot, és irtózhatunk minden hamisságtól Szembemegyünk a világgal, mégsem mi vagyunk fordítva bekötve. Gyakran mondani szoktuk, hogy Isten fordítva működik, mint mi. A világ van fordítva a bűn miatt. A bűn lett a normális. Nem az örök élet a nem normális, hanem a halál. Minden temetésen érezzük ezt. Ezt állítja helyre Krisztus a feltámadásban.
Örülhetünk tehát annak, ha valakiről jó híreket hallunk, ha valakinek sikerül valami. Ha valakit fejlődni látunk, ahogyan a gyerekeket is a táborban évről évre. Ezért fogadunk olyanokat is, akik nehezen kezelhetők, mert együtt akarunk örülni annak, amikor nehezen kezelhetőségük ellenére mégis közösségben lehetnek bántás nélkül. Mert a szeretet mindent hisz, mindent remél, és mindent eltűr. És ez a tűrni képes szeretet formálja jobbá azokat, akiket talán mindenhonnan kitaszítanak.
Jézushoz a bűnösök gyülekeztek a farizeusok rosszalló pillantásai közepette. Nem az a kérdés a gyülekezetben, hogy szólhat-e a dob a templomban, hanem hogy tűrjük-e a nehéz eseteket, felnőtteket, gyerekeket. Nemcsak tanítjuk a hittanos gyerekeknek, hogy Jézus szereti a rossz gyerekeket is, hanem gyakoroljuk ezt a szeretetet. Mert hisszük és reméljük, hogy az irántuk való türelmünk – ami nem belőlünk fakad – jobbá formálhatja őket. Ezt tanítja nekünk az Úr, amikor egy-egy kezelhetetlen gyereket ad mellénk, bíz ránk.
A hittancsoportjaim között van egy, amelyikkel annyira nehezen bírok, hogy szívem mélyén abban reménykedtem, hátha átiratkoznak jövőre etikára. Mert annyira kezelhetetlenek. Erre nemhogy átiratkoztak, hanem még ugyanannyian beiratkoztak református hittanra. Egyértelmű jelzése ez Istennek felém, hogy hol van dolgom önmagammal, hol hiányzik belőlem a szeretet. Mert ha nehéz esetekkel találkozunk, és az belül felháborít vagy elkeserít, és szabadulnánk a helyzetből, ott leginkább önmagunkkal van dolgunk. Ott kell tanulnunk a szeretet következő fokát.
Jézus úgy formált át bennünket is, hogy Tőle is ezt tapasztaltuk meg: tűrte értünk a büntetést, tűrt bennünket is, amikor nem akartunk rá hallgatni. Mi lett volna, ha nehéz esetként elküldött volna bennünket? De ma látjuk ennek a gyümölcseit a saját életünkben, és rajtunk keresztül a másokéban. Nem örülünk a hamisságnak, de együtt örülünk az igazsággal. Nem örülünk, amikor rosszat látunk magunk körül az emberekben, de örülünk, amikor látjuk, hogy Isten másokban is képes elvégezni azt, amit bennünk.
Viszont vigyázni kell a szeretet rossz használatával. Lehet rosszul szeretni? Lehet! Ha az igazságot – amivel együtt örül a szeretet – kihagyjuk a szeretetből, akkor egy mindent elfedő takaróvá válik, egy szőnyeggé, ami alá mindent besöpörhetünk. Isten szeretete olyanná válik, mint a fa az Édenben, amelyik mögé elrejtőzött az ember Isten elől.
Amikor valaki bűnt követ el az egyházban, a szeretet igéi kijátszható kártyalapokká válnak az ördög kezében. „Ne ítélj, hogy ne ítéltess.” „Az vesse rá az első követ…” – ismerjük ezeket az igéket, amik így kiforgatva kihúzzák a talajt az egyházfegyelem alól. Igaz, hogy a szeretet mindent elfedez, de mégsem bújhatunk el mögé, s nem mindent old fel. Nem feloldja a bűnt, mint a kockacukrot a kávé, hanem kilöki magából, mint a bőr a belefúródott tüskét.
Az elfedez szó helyén itt lévő görög kifejezés jelentése: kizár, kirekeszt (mint a hajóból a vizet). Azért nem lehet így fordítani, mert magyarul egészen mást jelentene az, hogy a szeretet mindent kirekeszt. Szóval: a szeretet felszínre hozza a bűnt, megvallásra kényszerít, bűnbánatra indít, és így fedez el mindent. A szemetet nem a szőnyeggel fedezi el, hanem a kukával. Nem engedi elsüllyedni a hajót. Nem azzal szeretjük a gyerekeinket, ha mindent rájuk hagyunk, mert később sok káruk származik majd belőle. Hanem azzal, ha szembesítjük a helytelen cselekedeteikkel, netán megengedjük, hogy elszégyelljék magukat. Ha nem így teszünk, akkor lesz a bűnből büszkeség. A szégyenből kell átsegíteni a bűnbánat felé, majd megbocsátani. A kegyelem (=szeretet) így valóban mindent elfedez. Júdás megmaradt a szégyenében, s tudjuk, mi lett a következménye. De azt is, amikor Péter nem maradt a szégyenében, s így lett kősziklává.
Így a sorozat végén összegezhetünk egy szimbólumban. A szuperhősöknek van logója. A legnagyobb szuperhősnek, aki a szeretet legnagyobb erejével volt jelen a világban, mi lehetne a logója? Nem egy villám, ami lesújt, nem egy kalapács, ami szétzúz…, hanem egy bárány. Ki hitte volna? Aki némán tűri, hogy nyírják, s aki áldozattá válik mindenki bűnéért. „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét.” A szeretet ereje a legnagyobb erőtlenségben, az isteni hatalom a legnagyobb kiszolgáltatottságban, a dicsőség a legnagyobb gyalázatban mutatkozott meg a legvalóságosabban a kereszten.
Mert Ő, a Megfeszített mindent eltűr, mindent hisz, és mindent remél. Felőlünk is. A gyülekezetünk felől is. Az egyházunk felől is. Hogy nem volt hiábavaló ez az áldozat, s amiről Pál írt ebben az igében, az mind a mi tulajdonságunkká válhat Isten dicsőségére. Azért, hogy itt, ebben a gyülekezetben is gyümölcsözhessen a szeretet, Isten szeretete.
Ezzel a hittel és reménnyel szolgáltunk mi is a gyermekek között a héten. Ezzel a hittel végezzük a szolgálatot a bölcsődében, meg mindenhol.
A szeretet a legnagyobb erő, de nem fizikai erő, sőt, fizikai gyengeségben – milyen szép kifejezés! – , gyöngédségben mutatkozik meg. A szeretet képes egyedül legyőzni a gonoszt. Mert a gonosz gonosszal nem győzhető le. A veszekedés visszakiabálással, a verekedés visszaütéssel kezdődik, a háború pedig azzal, hogy valaki visszalő. Amikor Jézus arcunk másik felének odatartásáról beszél, akkor nem arról beszél, hogy csináljunk lábtörlőt magunkból, hanem a legnagyobb fegyvert adja kezünkbe: a szeretetre és a szenvedésre való készséget. Amit az ő példáján látunk. Ez képes csak helyreállítani az igazságot, jobbá tenni a világot. Ez a mi küldetésünk.
Ámen.
2025. június 23.
Prédikációk
(A szeretet) „Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat.” (1Korinthus 13,5)
Azt hiszem, sohasem volt még szó igehirdetésben az illemszabályokról. A társadalmi életnek vannak íratlan irányelvei, illemszabályai. Be nem tartásuk nem von maga után semmilyen szankciót, legfeljebb az embert faragatlannak, hogy nem mondjam: „bunkónak” tartják. Miért kell ezeket mégis betartani? Miért tanítjuk már a kisgyermekeket is erre? És vajon Isten igéjének mérlegén van-e ennek jelentősége?
Az illemszabályok láthatatlan társadalmi „kenőanyagként” működnek – gördülékenyebbé teszik az emberi kapcsolatokat, és segítenek abban, hogy egy közösség tagjai biztonságban, tiszteletben és méltóságban éljenek egymás mellett. Azaz a szeretet minimumának érvényre jutását segítik.
Pál erről beszél, amikor azt mondja, hogy „a szeretet nem viselkedik bántóan.” – az itt levő ógörög kifejezés illetlenséget vagy erkölcsi vétket jelöl, amit nap mint nap tapasztalhatunk. Boltban nem köszönnek a pénztárosnak, tiszteletlenül beszélnek a hivatalnokokkal, itt Monorierdőn a köszönéssel is alapvető bajok vannak, ma már a „jó étvágyat” kívánás sem annyira jellemző, a közlekedésben agresszíven villognak, dudálnak a mögöttünk lévők az úton, nem engednek besorolni. A modernkori levelezésben, a chat-elésben is kialakult, hogy nincs az üzenet elején megszólítás, köszönés, hanem rögtön a lényegre térnek. Nekem még azt tanították, hogy egy levelet, azaz szöveges üzenetet megszólítással, köszönéssel kezdünk. A szeretet megfakulásának jelei ezek.
Az ige üzenete egyszerű: aki szeret, az illően viselkedik. A keresztyén ember nem feltétlenül kegyes, kenetteljes beszédéről ismerszik meg, hanem mindenkit felülmúló illemtudó viselkedéséről. Jusson ez eszedbe, amikor vásárolsz, ügyeidet intézed vagy közlekedsz! Mert megbotránkoztató, amikor egy ichtüsz halacskás autó bepofátlankodik mindenkit kielőzve a másik sávból. Vagy, amikor vasárnap (!) a LIDL pénztáránál a Reformátusok Lapjával csapkodja valaki a pultot, hogy nyissanak neki másik kasszát, mert ő siet. Arról nem is beszélve, hogy mennyire ellentmondásos a gyülekezeti közösségben illetlenül viselkedni egymással szemben, megbántani a másikat. Akit megbántanak egy gyülekezetben, annak nehéz utána arról beszélni, hogy egyébként milyen szeretetközösség is az egyház.
A mi Urunk, Jézus Krisztus ebben is előttünk járt. Amikor Keresztelő Jánoshoz ment, hogy keresztelje meg Őt, János szabadkozott. Igaza volt, hiszen Jézusnak nem volt szüksége arra, hogy bűntelenként a bűnbocsánat és megtérés keresztségét vegye magára. De Ő ezt mondta: „Engedj most, mert így illik minden igazságot betöltenünk.” (Mt 3,15) Jézus megkeresztelkedése az illem cselekedete lett, amelyben az ember iránti szeretetének minimuma jelent meg. Életútja pedig az illemtől a keresztáldozatig, e szeretet maximumáig, teljességéig vezetett.
Hogy ezen az íven haladjunk mi is tovább, az apostol azt írja: a szeretet „nem keresi a maga hasznát”. Szó szerint: nem önmagát keresi. Ma nagyon sokszor láthatjuk azt, vagy épp magunkban fedezhetjük fel, hogy a másikban önmagunkat keressük. A párválasztás alapmotívuma, hogy „benne megtalálom önmagam”. Szeretem őt, mert… és itt igazából visszatükröződik ránk a saját szeretetünk. A szeretetünk árucsereértéket jelent, mérlegeljük, hogy ki mennyit tesz bele az adott kapcsolatba, amit kritikus pillanatokban számon is kérünk. Akkor, amikor rossz befektetéssé vált egy kapcsolat, mert már nem kapunk belőle annyit, amennyit szeretnénk. De ameddig ez így van, amíg a visszatükrözött szeretet fényében akarunk fürdőzni, amíg a másik szeretete igazából önmagunk szeretetét jelenti, addig nem tud közöttünk kibontakozni az igazi szeretet.
A szülő-gyermek viszonyban szoktuk leginkább megragadni ezt az önzetlen szeretetet, de sajnos mára ezt is sokaknál beszennyezte az önzés. Amikor a szülő a gyermekben önmagát akarja megvalósítani, amikor a saját büszkeségét akarja táplálni a gyermeke teljesítménye által, az ellentéte annak, amiről Pál ír. A gyermek ilyen esetben csak akkor érzi a szülő szeretetét, ha a büszkeségre okot ad neki.
De mi van, ha nincs kitűnő bizonyítvány, amit világgá lehet kürtöltetni? Mi van, ha a gyermekről már kicsi korban kiderül, hogy tanulási vagy viselkedési zavarokkal küzd, és soha nem lesz olyan, mint az átlag, pláne nem átlagon felüli? Nem véletlen az, hogy sok szülő vonakodik fejlesztőre vinni a gyermekét, mert nem akar tudomást venni róla, hogy soha nem lesz valószínűleg éltanuló, nem lehet majd büszkélkedni vele. De higgyétek el, hogy minél kevésbé van okotok a büszkeségre, annál inkább nőhet bennetek az önzetlen, agapé szeretet. Ha a gyermeked problémás, akkor a tagadás vagy a sajnálkozás helyett fedezd fel Isten szeretetre hívó hangját általa.
Ez a szeretet krisztusi matematikája: Isten egyátalán nem lehetne ránk büszke, mégis annyira szeretett, hogy egyszülött Fiát adta értünk. Nem önmagát kereste, hanem bennünket, elveszett bárányokat keresve önmagát adta értünk. És „ahol megnövekedett a bűn, ott még bőségesebben kiáradt a kegyelem.” (Róm 5,20) Minél szerethetetlenebbé lettünk, Ő annál inkább szeretett minket. Aki saját életére nézve átélte ezt, az képes lesz a büszkeség igénye nélkül csakis önmagáért szeretni a másik embert. Mert ez a szeretet nem önmegvalósító, hanem önmagát feladó szeretet.
Olyan, amelyik „nem gerjed haragra.” „Ez felháborító!” – vajon hányszor hagyta el szánkat ez az indulatos mondat? Szinte naponta háborodunk fel valamin, valaki ellen. Ez az ige világít rá talán legjobban szívünk valóságos állapotára, hiszen a szeretet külső jellemvonásait, ha nehezen is, de elsajátíthatjuk. A bennünk lévő indulaton azonban nem vagyunk képesek uralkodni. Teljesen természetes jelenség, hogy haragra gerjedünk, ha igazságtalanság ér bennünket, ha bántanak bennünket, testi vagy lelki fájdalmat okoznak nekünk. Jézusról is olvassuk, hogy haragra gerjedt: amikor nem engedték hozzá a kisgyermekeket, vagy amikor a tanítványok között hatalmi viszály kezdett kialakulni. Meg amikor a templomot megszentségtelenítették a kufárok. De Jézus haragja soha sem a saját igazságáért gerjedt fel, hanem a mások iránti szeretetből: értük haragudott, nem pedig rájuk.
A mi haragunk viszont bűnös lelkünk önvédelmi reflexe. Mit tehetünk? Luther híres mondása szerint „azt, hogy a madarak elrepüljenek felettünk, nem tudjuk megakadályozni. De azt igen, hogy fészket rakjanak a fejünkre.” És ezért mondja tovább Pál, hogy a szeretet „nem rója fel a rosszat.” Felróni valamit ugyanis azt jelenti, hogy tartósítjuk magunkban a haragot kiváltó indulatot. Kőbe véssük a bántó szavakat. Ilyenkor a harag madarai fészket raknak a fejünkre, sőt, egyenesen belefészkelnek a szívünkbe. De van ellenszer: a kegyelem. Péternek azt mondta Jézus, hogy hetvenszer hétszer is meg kell bocsátania. (lásd: Mt 18,22) Azaz 490-szer. Az év minden napjára jut egy megbocsátás, valamelyikre kettő is. Megbocsátás, azaz elfelejtés. Erre csak a kegyelem által átformált szív képes, ha benne élünk a kegyelemben. Mert Isten háta mögé veti vétkeinket.
De az itt lévő szó jelentése szerteágazóbb ennél. Azt is jelenti ugyanis, hogy rosszat hisz, feltételez, gondol valakiről. Márpedig nagyon is jellemző ránk a rosszhiszeműség, hogy a másik emberben nem a jót, hanem a rosszat vesszük észre. Sokszor olyan rosszat is, ami nincs is benne. És ezért haragszunk rá. Társadalmunkat átjárja ez, lelki örökségként hordozzuk és adjuk tovább nemzedékről nemzedékre. A vállalkozóról feltételezzük, hogy át akar verni, a hatóságról, hogy mindenbe bele akar majd kötni és meg akar büntetni, a politikus lopni akar, és természetesen mindig hazudik. De innen ered a féltékenység is. A szeretetlenség bizalmatlanságot szül. Ezért élnek sokan házasság helyett élettársi kapcsolatban, vagy kötnek házassági szerződést, amelyben előre elosztják a vagyont egy esetleges válásra gondolva, mert a hűséget már közös életük kezdetén sem feltételezik egymásról. Már a rosszat látják egymásban, a kapcsolatban.
Olybá tűnik, mintha Isten valamilyen szent naivitást kérne tőlünk, hiszen a következő sorban ilyet olvasunk a szeretetről: „mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.” A naiv ember azonban kiszolgáltatottá válik. Talán az emberekben való sok csalódás keményítette meg a szívünket, tett érzékennyé a rosszra, és elfedi előlünk a másikban található jót. Nem volt kifizetődő számunkra, amikor nem kerestünk hátsó szándékot a másikban. De inkább arról van szó, hogy saját szívünk állapotát vetítjük másokra. Ami belőlünk jön, azt tükrözi ránk a környezetünk.
Vajon a mi Urunk, Jézusunk, akit mi állítólag követünk, naiv volt-e? Naiv volt-e, amikor a később árulóvá lett Júdást tanítvánnyá hívta el, sőt, még az erszényt is rábízta? Naiv volt-e, amikor Pétert tette vezetővé, aki pár évvel később megtagadta Őt? Naiv volt-e, amikor békességet hirdetett, aztán évszázadokkal később mégis az Ő nevében gyilkoltak embereket? Naiv volt-e, amikor abban a reményben vállalta a keresztet, hogy az Ő szenvedése és halála a világot egy szeretetteljesebb életre indítja, és egy olyan hellyé teszi, ahol békesség uralkodik?
Jézus nem az árulót látta Júdásban, hanem a váltsághalál eszközét. Nem a tagadót látta Péterben, hanem a kősziklát. Nem a keresztesháborúkat és az inkvizíciót látta az egyházban, hanem a világ isteni szeretetben gyökerező ellenkultúráját. És nem a hitetleneket látta az emberiségben, hanem azokat, akik hisznek az Ő szavára. És e hit által gyógyul a szívük, és a világ világosságaiként az Ő képére formálódnak, képesek úgy szeretni, ahogy Ő szeretett. Felvállalva, hogy ez bizony sebezhetővé tesz, és néha vagy gyakran rosszul járhatunk. De éppen e sebeinkben lesz nyilvánvaló Krisztus bennünk lévő szeretete. Mert Ő benned sem a rosszat, hanem ezt a szeretetet látja. Azt, amelyik felvállalja a sebezhetőséget azzal, hogy jóhiszeműen és meg nem érdemelt szeretettel közelít a másik ember felé. Imádkozzunk hát, hogy ne okozzunk csalódást Urunknak!
Ámen.
