Prédikációk
2025. november 9.
Prédikációk
„Erről pedig mit gondoltok? Egy embernek volt két fia. Az elsőhöz fordulva ezt mondta: Fiam, menj el, dolgozz ma a szőlőben! Ő így felelt: Nem akarok. Később azonban meggondolta magát, és elment. Azután a másikhoz fordulva annak is ugyanezt mondta. Ő azonban így felelt: Megyek, uram. De nem ment el. Ki teljesítette a kettő közül az apja akaratát? Azt felelték: Az első. Jézus erre ezt mondta nekik: Bizony mondom nektek, hogy a vámszedők és a parázna nők előttetek mennek be az Isten országába. Mert eljött hozzátok János az igazság útján, de nem hittetek neki, a vámszedők és a parázna nők pedig hittek neki. Ti azonban ezt látva még később sem gondoltátok meg magatokat, hogy higgyetek neki.” (Máté evangéliuma 21,28-31)
Jézus nem elvont dogmatikai tételeket hirdetett, hanem nagyon is gyakorlatias igazságokra tanította hallgatóit. Olyan dolgokról beszélt, ami a hétköznapi ember életében mindennapos tapasztalat volt. Ezeken keresztül vezette hallgatóit valami mélyebb, a hétköznapok mögött meghúzódó valóság felismerésére. A mai rövid, ám annál velősebb tanítása is ilyen.
Ki ne ismerné azt az emberi hozzáállást, amikor valaki megígér nekünk valamit, aztán mégsem teljesíti? Megígéri, hogy ott lesz egy találkozón, aztán hiába várunk. Megígéri, hogy eljön segíteni, aztán mégis egyedül maradunk a munkával. Elvállal egy feladatot, aztán nem végzi el. A szavak szintjén nagyon aktívak tudunk lenni, de ha föl kell kelni a fotelből vagy a saját dolgunkat félretenni, már kevésbé. Hangzatos ígéretekre futja, de erőfeszítést, áldozathozatalt igénylő cselekvésre nem.
Társadalmunkat alapjaiban gyengíti ez a hozzáállás. Elég megnézni egy óvodai vagy iskolai szülői közösséget, hogy lássuk: néhány ember húzza az igát, ha a közösség működtetéséről van szó, a többi csak ígér, kritizál, vagy csöndben van. Így van ez a legtöbb helyen. A be nem tartott ígéretek, a tettekké nem vált elhatározások és a passzivitás olyan társadalmat építenek, mint a test immunrendszer nélkül. Mindannyian tapasztaltuk már ezt mindkét oldalról, azt hiszem. Ígértek nekünk, de nem teljesítették, és ígértünk, de nem tartottuk be.
Nyilvánvalóan ez is a mindent átható bűn következménye. Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtett bennünket. Az Ő szava élő, ható, teremtő erő. Azt mondta: legyen…, és lett. Ígért, és beteljesedett. A mi szavaink ha nem is teremtenek, de Istenünkhöz hasonlóan erőt kellene hordozzanak. Ahogy Isten szava és cselekedete összeforr, tulajdonképpen egy és ugyanaz, a miénknek is olyannak kellene lennie. De nem olyan. Mi azt mondjuk: Legyen! Aztán várjuk, hogy valaki majd megcsinálja.
Az, hogy általában a világ így működik, nem meglepő, hiszen bűn alá rekesztett. Szavaink erejüket és hitelüket vesztették. De az egyháznak, a gyülekezetnek, a keresztyének közösségének ebben is ellenkultúrát kellene megvalósítania. Mégsem teszi, hanem ugyanúgy működik, mint a világ. Hangzatosan engedelmesek vagyunk Istennek, de a tetteink vagy épp azok hiánya ennek ellenkezőjét bizonyítják.
Jézus a farizeusoknak mondja a két testvér példázatát. Azoknak, akik büszkék voltak arra, hogy kimagaslóan vallásos életet élnek. Méltóságuk, társadalmi státuszuk ezen alapult. Ismerték a Tórát (Isten törvényét), és tanították. Színes és gazdag liturgiájuk volt az istentiszteletre. Feltűnően öltöztek, és feltűnően imádkoztak, böjtöltek. Jézus mégis épp nekik mondja ezt a példázatot. Ebben az a fiú, aki azt mondja apjának: „Megyek, uram. De nem ment el.” – ő személyesíti meg a farizeusokat és írástudókat. A vallásos embert, aki a hangzatosság és a külsőségek szintjén nagyon különbözni akar a világtól.
Milyen feltűnő, hogy az apját uramnak szólítja. A látszólagos szolgálatkészség és engedelmesség szavai ezek. De a farizeusok egyáltalán nem voltak engedelmesek. Tetteik ellentétesek voltak szavaikkal, életvitelük tanításukkal. A Törvény hirdetői maguk is törvényszegő módon éltek. A vallásban jeleskedtek, de a szeretet nagy parancsolatát hanyagolták.
Nem szeretjük felismerni a farizeusokban önmagunkat, és egyházunkat a zsidók vallásgyakorlatában. Kellemetlenül érezzük tőle magunkat, s ha valaki hozzájuk hasonlít, akkor azt bántónak tartjuk. De ha ezt nem tesszük meg, elszalasztjuk a bűnbánat és a megjobbulás lehetőségeit is. Mert bizony sohasem jelentéktelen dolog, ha ismered Isten akaratát, és nem teszed meg. Persze, tudunk mindig mentségeket felhozni: „Még nem vagyok kész rá.” „Nem engedik a körülményeim.” „Majd később megteszem, ha lesz rá időm.” „Nem hiszem, hogy ez változtatna a dolgokon.” „Nincs rá pénzem.” Okoskodunk, késlekedünk. Isten szemében ez azonban nem több, mint engedetlenség.
Olykor magunkat is becsapjuk, amikor azt gondoljuk, hogy a jó szándék egyenlő az engedelmességgel. De ez nem így van! A jó szándék tettek nélkül engedetlenség. Amikor találkozunk Istennel, belép az életünkbe és megértjük akaratát, akkor nem elég feljegyezni ennek dátumát, nem elég beszámolni a döntésünkről az ismerőseinknek, a családtagjainknak. Az sem elég, hogy fogadalmat teszünk a keresztségben és a konfirmációban. Isten ugyanis nem arra hív, hogy döntést hozzunk, hanem hogy engedelmeskedjünk! Olyan ez, mint amikor valaki megveszi a kondibérletet. Nem a vásárlástól lesz egészséges, hanem attól, hogy tényleg elmegy edzeni. A keresztyén életben sem a döntések vagy a szép fogadalmak változtatnak meg, hanem az engedelmesség tényleges lépései.
Az engedelmesség elhatározása még nem egyenlő az engedelmességgel. Elkötelezettséget vállalni akár nyilvánosan is az Úr felé, még nem egyenlő az Úrnak való engedelmességgel. Pótcselekvésként a saját jótetteinket tenni még nem ugyanaz, mint engedelmeskedni. Jó példája ennek, és tükröt tart elénk az, ahogyan a keresztyének – mi is! – a halloweenhez viszonyulunk. Nem, most nem az ünnep helyes vagy helytelen voltáról akarok beszélni, az már a könyökünkön jön ki. Hanem magunkról, hogy mit mond ez rólunk. Mi, keresztyének többnyire úgy akarunk ellenkultúrát képviselni a világban, hogy telefröcsögjük az internetet a halloweent kritizáló, és az azt ünneplők fölött ítélkező posztokkal. Mondom ezt úgy, hogy én is ezt csináltam évekig. Még jó, hogy van az Ige tükre, amibe időnként belenézhetek.
Mert bizony fel kell ismernünk azt, hogy az ilyen kirohanásaink és lázadásunk a világ ellen a szentség látszatát keltik ugyan, de valami mélyebb hiányosságot takargatunk vele. Azt, hogy igazából mi sem különbözünk a világtól. Nem megyünk ugyan halloween partyra, de a közösségünkért mi sem teszünk többet, mint a világ, s pláne szeretni sem tudunk jobban, mint a világ. A mi szavaink sem súlyosabbak, mint a világé, és a mi ígéreteinkre sem lehet jobban adni.
Vajon többet teszünk a gyülekezetünkért, mint a lakosság a faluért? Ebben is kitűnünk? És vajon mi példát mutatunk-e abban, hogy a falu életéért nagyobb áldozatot hozunk? Például ha az önkormányzat meghirdeti, hogy közösségi szemétszedés lesz szombat délelőtt, és a faluból eljön 15 ember. A többiek pedig majd vasárnap a templom kapujában megjegyzést tesznek: milyen szemetes a környék! Az egész társadalom így működik: pár ember csinálja, a többség kommentel. És fáj kimondani, de gyakran mi is így működünk gyülekezetként. Nagyobb figyelemmel, nagyobb szeretettel, nagyobb türelemmel, nagyobb kedvességgel vagyunk-e mások felé, mint a világ? Ugye, nehéz erre igennel válaszolni?
„De jaj nektek, farizeusok, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és minden veteményből, de elhanyagoljátok az igazságos ítéletet és az Isten szeretetét, pedig ezeket kellene cselekedni és amazokat sem elhanyagolni!” (Lk 11,42) – mondja Jézus.
Az Ószövetségben olvasunk erről egy nagyon tanulságos történetet. Isten Saul királynak meghagyta, hogy egy fontos csata előtt várjon Sámuel próféta megérkezésééig. Ő várakozás helyett saját kezébe vette az ügyet, és elvégezte az áldozat bemutatását, amit nem tehetett volna meg. De mindezt úgy tette, hogy akár dicséretes kegyességnek is tűnhetett volna: „azt gondoltam, hogy mindjárt rám törnek a filiszteusok Gilgálban, és én még nem esedeztem az Úrhoz. Összeszedtem hát a bátorságom, és bemutattam az égőáldozatot.” (1Sám 13,12) – mentegetőzött a később érkező Sámuelnek. Aztán mély kétségbeesésében rájött, hogy a kegyességnek számító tettek nem helyettesítik az Isten parancsának való engedelmességet.
Jó, ha megvizsgáljuk kegyes, vallásos, vagy akár misszióinak tűnő tetteinket, hogy véletlenül nem az Istennek való engedetlenségünket palástoljuk-e velük. A kegyesnek tűnő, templomba járó, imádkozó, adakozó és nyilvános hitvitákba bonyolódó életünk nem valami mély hiányt hordoz-e? A szavaink (ígéreteink) és tetteink közötti szakadék éppen olyan nagy, mint a szívünk és Krisztus közötti szakadék. Ezt a szakadékot csak a kereszt képes áthidalni. Krisztus, akinek cselekedetei teljesen az Atya akaratát vitték véghez, a végletekig engedelmes módon hozta meg áldozatát a végletekig engedetlen emberért. Ez az egyszerű üzenet, ha a szívünk-lelkünk legmélyebb rétegeibe hatol a Szentlélek ereje által, akkor változást hozhat.
A lázadónak, engedetlennek vagy színlelten engedelmesnek megtérést ad a valódi engedelmességre. Istennek az a kedves, amikor lázadókból engedelmesekké válunk, és nem az, amikor engedelmességet és kegyességet színlelve igazából lázadók maradunk. Jézus szavai figyelmeztetnek bennünket: „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,21)
A példázatban a két fiú egyike sem tökéletes. Az egyik beszél, de nem tesz. A másik lázad, de végül engedelmes. Krisztus a harmadik Fiú: aki nemcsak mondta: „Igen, Atyám”, hanem meg is cselekedte. Ő az, aki a mi engedetlenségünket át tudja formálni valódi, cselekvő engedelmességgé. Hogy szavainknak, fogadalmainknak, hitvallásunknak valódi, világot alakító súlya legyen. Hogy méltók legyünk ahhoz, akiről keresztyénnek nevez bennünket a világ.
Ámen.
2025. november 2.
Prédikációk
„Abban az időben Heródes király kegyetlenkedni kezdett a gyülekezet egyes tagjaival. Jakabot, János testvérét pedig karddal kivégeztette. Amikor látta, hogy ez tetszik a zsidóknak, azzal folytatta, hogy elfogatta Pétert is. Ez a kovásztalan kenyerek ünnepén történt. Miután elfogatta Pétert, börtönbe vetette, és átadta négy, egyenként négy tagból álló katonai őrségnek, hogy őrizzék, mert a páskaünnep után akarta őt a nép elé vezettetni. Pétert tehát a börtönben őrizték, a gyülekezet pedig buzgón imádkozott érte Istenhez.Amikor Heródes elő akarta vezettetni, azon az éjszakán Péter – két bilinccsel megkötözve – két katona között aludt, az ajtó előtt pedig őrök őrizték a börtönt. És íme, az Úr angyala odalépett hozzá, és világosság támadt a cellában; oldalát meglökve felébresztette Pétert, és így szólt hozzá: Kelj fel gyorsan! És lehulltak a bilincsek Péter kezéről. Ezt mondta neki az angyal: Övezd fel magadat, és kösd fel sarudat! Péter megtette. Az angyal pedig ezt mondta neki: Vedd fel a felsőruhádat, és kövess engem! Péter kiment, és követte őt, de nem tudta, hogy valóság az, amit az angyal cselekszik, hanem azt hitte, hogy látomást lát. Amikor átmentek az első őrségen, majd a másodikon, eljutottak a vaskapuhoz, amely a városba visz. Ez magától megnyílt előttük. Amikor kimentek rajta, végighaladtak egy utcán, azután hirtelen eltűnt mellőle az angyal. Ekkor Péter magához tért, és így szólt: Most tudom igazán, hogy az Úr elküldte az ő angyalát, és kimentett engem Heródes kezéből és mindabból, amit a zsidó nép várt.Amikor ezt felismerte, elment Mária házához, aki a Márknak is nevezett János anyja volt. Itt sokan voltak együtt és imádkoztak. Amikor megzörgette az ajtót, odament egy Rodé nevű szolgálóleány, hogy megtudja, ki az. Megismerve Péter hangját, örömében nem nyitotta ki a kaput, hanem beszaladt, és hírül adta, hogy Péter áll a kapu előtt. De azok azt mondták: Elment az eszed! Ő azonban bizonygatta, hogy úgy van. Azok erre így szóltak: Az ő angyala az! Péter azonban tovább zörgetett. Amikor pedig kaput nyitottak, és meglátták őt, elámultak. Akkor intett nekik a kezével, hogy hallgassanak, és elbeszélte nekik, hogyan vezette ki az Úr a börtönből, majd így szólt: Mondjátok el ezeket Jakabnak és a testvéreknek! Azután kiment, és más helyre távozott.” (Apostolok cselekedetei 12,1-17)
Mai igeszakaszunk négy tanulságán keresztül szól hozzánk Isten négy fontos üzenete. Olyan üzenetek ezek, amelyek mindennapjaink küzdelmeihez jelentenek nélkülözhetetlen muníciót. Nézzük ezeket sorra!
- LEHETSÉGES ALUDNI A NEHÉZSÉGEK ELLENÉRE IS.
A legsötétebb pillanatokban is lehetséges elaludni. Nézd meg, mi történik: Jakabot megölték, Pétert börtönbe zárták. Péter tudta, mi történt Jakabbal, és azt is, hogy Heródes mit szándékozik tenni vele. Nem tudatlan, és nem is bagatellizál el semmit. Nagyon is tudatában van. Hogyan birkózik meg Péter ezzel a sok stresszel, félelemmel és szorongással? Hát úgy, hogy alszik! Azon az estén, mielőtt Heródes bíróság elé állította volna. Azt kérdezhetné az ember: Hogy tudsz ilyenkor aludni? Hogyan lehet aludni megkötözve, és az életed felőli bizonytalanságban? Péter Mesterét követi ebben. Pár évvel korábban még ő is felháborodott a többi tanítvánnyal együtt, amikor a háborgó tengeren hánykódó hajóban Jézus aludt, miközben ők az életükért küzdöttek. „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” (Mk 4,38) De igen, törődött. Csak a csodát nem az aggodalom, hanem alvás előzte meg, azaz a külső vihar ellenére is mélységes belső békesség.
Tudtad, hogy a legsötétebb óráidban is áldás aludni? Ma sokan küzdenek alvászavarral a félelem, szorongás miatt. Vagy, mert annyi időt töltenek képernyő előtt, hogy a folyamatosan stimulált agy képtelen leállni éjszakára. Drasztikusan megnőtt a pszichológushoz fordulók száma. Megnőtt a depresszió és a szorongás kezelésére felírt gyógyszerek mennyisége. Jelentősen megnőtt a mentális egészségügyi problémák miatti betegszabadságok száma. Az embereknek gyógyszerekre van szükségük, olyanra, ami nappal nyugtat, éjjel altat.
Péter azonban emlékeztet minket arra, hogy bármivel is nézünk szembe, a legsötétebb óráinkban is találhatunk békességet, aludhatunk. Ha Jézus szavaira építünk, akkor mindenképpen: „Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.” (Mt 6,34) Szóval, megértem, hogy egyeseknek egészségügyi, munkahelyi vagy megélhetési problémáik vannak, de nem akarok érzéketlennek tűnni. Mindannyian, akik alvászavarokkal küzdünk, ami stresszhez, szorongáshoz, félelemhez, aggodalomhoz kapcsolódik, hadd mondjam el ezt: mi hasznunk származik abból, ha problémák miatt álmatlanul forgolódunk? Persze tudom, hogy az álmatlanság nem döntés, hanem tünet. Szívünk állapotának tünete. Az Istenben való bizalom viszont döntés. Annak is van tünete, az, hogy jól alszol. Kérd a Szentlelket, hogy vezessen erre a döntésre!
Jézus azt mondta: „ne aggódj a holnapért. Hagyd, hogy a holnap aggodalmaskodjon magáért.” Ma pihenés. Ma alvás. Mert Isten akkor cselekszik: „És lett este, és lett reggel…” – ahogy a teremtéstörténetben is így olvasunk arról, hogy nem az ember nappali tevékenysége teremtette és tartja mozgásban a világot. Estével kezdődik a nap. Mert ki tudja, mi történik holnap? Minden megváltozhat egy nap vagy egy éjszaka alatt, és új napra ébredünk.
És ahogy a történet további részében látni fogjuk, a dolgok valóban megváltoztak Péter számára, és nem úgy, ahogy az emberek várták. Újulj meg tehát Isten jelenlétében! Találd meg Isten békéjét azáltal, hogy bízol Benne! Elalváshoz készülve ismételgesd ezt magadban, és nem lesz szükség altatóra. Ja, és ne legyen bűntudatod, ha imádság közben alszol el: a legjobb dolgot tetted! És a gondok, a félelmek, amik őrt állnak melletted és rabláncon tartanak, szégyent fognak vallani.
2. VAN EGY TERV AZ ÉLETEDRE.
És nem számít, hányszor hallottad ezt, akár hittanórán, akár 80 évesen. Azért állok most itt, hogy újra mindannyiunknak elmondjam: Istennek terve van az életünkkel! De azt is – és erről ritkábban beszélünk – , hogy ahogy van egy terv az életedre, egyidejűleg van egy terv az életed ellen. Isten még nem fejezte be Péterrel való dolgait, és továbbra is célja volt az életével, miközben Heródesnek is terve volt Péter élete ellen, hogy elpusztítsa őt. Tudod, mit mond ez nekünk? Azt, hogy miközben alszol, két erő munkálkodik benned. Míg Péter alszik, ott van egy Heródes, aki ártani akar Péternek, és van egy Isten, aki segíteni akar Péternek.
És ez az igazság a mi életünkre is. Amíg alszol, van egy ellenséged, akinek terve van az életed ellen. És ugyanakkor van egy Isten, akinek jó terve van az életeddel. Van valaki, akinek az a terve, hogy ellopjon, megöljön és elpusztítson téged, és van valaki, akinek az a terve, hogy boldogulj, és ne ártson neked. Reményt és jövőt akar adni neked. Az ember legnagyobb tragédiája, amikor egyiket sem veszi komolyan!
Isten terve az életeddel mozgásban vannak akkor is, amikor alszol. Amíg alszol (azaz semmit nem teszel), Isten munkálkodik. De ugyanakkor van egy ellenség, akinek gyilkossági parancsa van az életed felett. Követ téged mindenhová, mint egy bérgyilkos, mert a Sátán vérdíjat tűzött ki a fejedre, amikor megtértél. De itt a jó hír, testvérek, hogy semmi sem választhat el minket Isten terveitől és szeretetétől. Semmi! Krisztus kifizette a vérdíjat a kereszten!
Jézusban több mint győztesek vagyunk. Nagyobb az, aki bennünk él, mint az, aki a világban van. A hívő életében a lelki harc normális, de nem vesztes. Az ilyen csatákban való vereség a nem normális, vagy az, ha nincs is harc. Jézusban fegyvereket kaptunk, a Lélek fegyverzetét, amelyek Isten előtt hatalmasak, hogy legyőzzük lelkünk ellenségét. Ez persze nem jelenti azt, hogy a keresztyének nem fognak szenvedni vagy meghalni az üldöztetés alatt. De azt jelenti, hogy te és én mindig követhetjük Isten tervét az életünkre vonatkozóan, és nem engedhetjük, hogy az ellenség, aki a pusztulásunkat akarja, megvesse a lábát. Nem kell figyelembe vennünk a követeléseit, vagy aggódnunk a tervei miatt. Hatalmunk van. Imádkozunk. Kérhetjük, hogy „Legyen meg a te akaratod” az életemben, és az meg fog történni. Az ellenség tervei meghiúsulhatnak és kudarcot vallhatnak az életünkben, ha naponta alávetjük magunkat Isten terveinek az életünkben. Hidd el: nem fog legyőzni az, aki ártani akar!
3. NINCS OLYAN BÖRTÖN, AMIBŐL ISTEN NE TUDNA KISZABADÍTANI.
Pétert összesen 16 katona őrizte váltott műszakban, négyes osztagokban. Azt mondod, miért ilyen sokan? Így működött akkoriban a maximális biztonság. Két őr volt láncolva a fogolyhoz a cellán belül, kettő pedig a cellán kívül, arra az esetre, ha valaki be akart volna jönni, így Pétert veszélyes bűnözőként kezelték. Miért jelentett Péter ekkora fenyegetést? Nos, ha elolvasod az ApCsel 5. fejezetét, emlékezni fogsz arra, hogy Péter először ott volt börtönben. Ott is az Úr angyala szabadította ki Jánossal együtt. Voltak tehát börtönszökései a múltjában. A zsidók valószínűleg azt mondták Heródesnek, hogy amikor utoljára börtönben volt, akkor is megszökött. Ezért fokozott biztonsági intézkedéseket kell tenniük, hogy elkerüljék ezt a nyíltan kínos helyzetet. Mégis, bármennyire is jól őrizték a celláját, Isten akkor is megszabadította szolgáját.
Most azt akarom, hogy gondolj arra a dologra az életedben vagy a környezetedben, ami börtönnek tűnik. Talán valamilyen függőség, talán egy szokás vagy viselkedés. Egy nehéz élethelyzet. Úgy érzed, hogy ez egy jól őrzött börtön. Ez a függőség soha nem fog megtörni, annyira lehetetlen. Ez a helyzet soha nem fog megoldódni. Talán egy házasság, és az a személy, akit szeretsz, soha nem fog megváltozni stb… Azt akarom, hogy megtaláld azt a lehetetlen helyzetet az életedben, azt a dolgot, amit annyira nehéznek és lehetetlennek tartasz! És most kezdj el gondolkodni azon, mi lenne, ha a történet megváltozna? Mi lenne, ha Isten elküldené angyalát, hogy levegye ezeket a bilincseket és láncokat? Mi lenne, ha ezek a bezárt ajtók elkezdenének kinyílni? Mi van, ha elkezdem átugrani az első akadályt, majd a másodikat, aztán rájövök, hogy kikerültem ebből a börtönből, ami eddig fogva tartott? És a dolgok ténylegesen elkezdhetnek megváltozni. Mi lenne, ha az Úr eljönne és megmentene abban a helyzetben vagy megpróbáltatásban? „Én vagyok az Úr, minden élőnek az Istene. Van-e számomra lehetetlen?” (Jer 32,27) A keresztyének húsvéti reménysége éppen erről szól: az az Isten, aki a halált is legyőzte, hogyan ne tudna bármiből is megszabadítani bennünket?
4. AZ, HOGY IMÁDKOZOL, MÉG NEM JELENTI AZT, HOGY HISZEL IS.
A gyülekezet buzgón imádkozott Márkék házában. Ez egyike azoknak a pillanatoknak, amibe szívesen bepillantást nyernék. Péterért imádkoznak, valószínűleg valami ilyesmit: „Uram, irgalmazz Péternek, óvd meg Pétert, szabadítsd meg Pétert! Megtetted az 5. fejezetben, tedd meg újra! Ugyanaz az Isten vagy, aki tegnap angyalt küldött Péter megmentésére, úgy te is ugyanaz vagy ma és mindörökké. Ámen. Ámen.” Talán hangosan sírtak, nagy könyörgések voltak Isten előtt.
És ebben a pillanatban Rodé, a szolgálólány kopogást hall az ajtón – félbeszakítja az imaközösséget, és azt mondja, hogy Péter van az ajtóban. Hallottam a hangját, biztos vagyok benne, hogy ő az. És azt mondják, megőrültél. Talán még tapintatlanságnak is veszik tőle, hogy félbeszakította kenetteljes fohászukat. De a Biblia azt mondja, hogy továbbra is erősködött. Így aztán sokáig egyáltalán nem voltak meggyőzve. Eközben Péter kopog az ajtón: „Helló! Engedjetek már be, mielőtt Heródes rájön, hogy már nem vagyok a cellában, és keresni kezd!” Tehát némi meggyőzésre volt szükségük. Ez azt jelenti, hogy imádkoztak, de nem igazán számítottak arra, hogy bármi is történni fog.
Emlékezzünk rá, hogy Péter volt már a másik oldalon is hasonló helyzetben: Jézus háromszor szólt előre arról, hogy mi fog történni vele, mégis asszonyi locsogásnak tartotta ő is az üres sírról szóló híradást. Lám, most válik eggyé a tanítvány igazán a Mesterével!
Most azt mondanád, hogy veled is előfordul ilyen néha? Tudod, hogyan kell imádkozni. Tudod, hogyan kell igeverseket idézni imádságban bizonyos helyzetekben, de amikor Isten meghallgatja az imádat, olyan érzésed van, hogy „Hűha! Erre nem számítottam!” Meglepődtél, hogy Isten meghallgatta az imádságaidat. Szóval egész idő alatt imádkoztál, a legjobbat remélted, de a legrosszabbra számítottál. Vagy jobb esetben semmire sem. Nagyon fontos, hogy te és én imádkozunk. Jó, hogy van imaközösség a gyülekezetben. De ez még nem jelenti azt, hogy hiszünk is. Látod, a Biblia nem arra tanít minket, hogy csak imádkozzunk, hanem arra, hogy hittel imádkozzunk. Higgyük, hogy imáink sorsokat változtatnak meg, embereket szabadíatanak ki börtöneikből. Isten nem azzal van megelégedve, hogy imádkozom, hanem azzal, amikor imádkozom, és hiszek is benne. Amikor te és én csak vallási célokból vagy rituálékban imádkozunk, de nincs hit, akkor senkinek sem teszünk szívességet. Mert az az ima, ami számít Istennek, a hittel mondott ima.
A kegyelem pedig felragyog ebben a történetben is: bár a gyülekezet ugyan buzgón imádkozott, de hitével kapcsolatban erős kétségek merülhettek fel. A csoda mégis megtörtént. Ahogyan velünk is számtalanszor történt már, és fog is még a jövőben.
Ámen.
2025. október 26.
Prédikációk
„Miután Mózes elmondta mindezeket egész Izráel előtt, így szólt hozzájuk: Szívleljétek meg mindazokat az igéket, amelyekkel ma intelek titeket: fiaitoknak pedig parancsoljátok meg, hogy tartsák meg és teljesítsék ennek a törvénynek valamennyi igéjét! Mert nem üres beszéd ez a számotokra, hanem ez jelenti számotokra az életet: általa élhettek hosszú ideig azon a földön, amelyre most átkeltek a Jordánon, hogy birtokba vegyétek. Ugyanezen a napon így beszélt Mózeshez az Úr: Menj föl ide, az Abárím-hegységbe, a Nebó-hegyre, amely Móáb földjén, Jerikóval szemben van. Tekintsd meg Kánaán földjét, amelyet Izráel fiainak a birtokába adok! Azután meghalsz azon a hegyen, amelyre fölmégy, és elődeid mellé kerülsz, ahogyan a testvéred, Áron is meghalt a Hór-hegyen, és elődei mellé került. Mert Izráel fiaival együtt ti is hűtlenek voltatok hozzám a Kádés melletti Meríbá vizénél, a Cin-pusztában, és nem mutattátok fel szentségemet Izráel fiai között. Megláthatod ugyan közelről azt a földet, de nem mehetsz be arra a földre, amelyet Izráel fiainak adok.” (5Móz 32,45-52)
A sporttörténelem csak a győzteseket jegyzi. Azok neve, akik nem tépték át a célszalagot, akiket nem intett le a kockás zászló, feledésbe merül. Ha a zsidók pusztai vándorlása olimpiai sportág lenne, Mózes pedig sportoló lett volna, nem maradt volna fent a neve. Mert nemhogy győzött vagy sokadik helyezett lett volna, hanem be sem ért a célba. A cél előtt ért véget számára a verseny.
Egy valós sporttörténeti esemény jut eszembe a Forma-1 világából: 1991-ben a Kanadai Nagydíjon Nigel Mansell, aki végig domináns volt a versenyen, végül nem nyert, de be sem jutott a célba. Mégpedig azért, mert túl korán, az utolsó kanyar előtt lendítette ünneplésre kezét a magasba, s ezzel a mozdulattal lekapcsolta a motorvezérlő kapcsolót. Az autó megállt a cél előtt, a dráma felfoghatatlan volt. Szerencsétlen versenyző végignézhette, ahogyan a teljes mezőny átviharzik az orra előtt a célvonalon.
Nos, Mózest legalább ettől megkímélte az Úr. Ha már nem mehetett be az ígéret földjére, legalább a honfoglalást nem kellett tehetetlenül végignéznie. De lehet, hogy a saját életetekből is tudnátok ilyen keserű példát említeni: amikor valamihez már nagyon közel voltál, s a végén nem érted el mégsem. Amikor már majdnem meggyógyult a szeretted, s mégis meghalt. Amikor úgy tűnt, hogy sikerült kibékülnötök, jó ideje nem volt vita, aztán mégis végérvényesen elromlott a kapcsolat. Amikor azt hitted, leszámoltál egy bűnnel, aztán újra rajtakaptad magad. Amikor Isten ígéretére alapoztál valamivel kapcsolatban, aztán mégsem teljesült, kicsúszott a lehetőség a kezeid közül. Amikor biztos volt számodra, hogy felvesznek valahová, aztán mégis elutasítottak. Bizony, rossz az, amikor számítasz egy nyitott ajtóra, de az zárva marad.
Mózesre mindig a hit nagy hőseként szoktunk tekinteni, mint aki természetfölötti csapásokkal sújtotta Egyiptomot, kettéválasztotta a Vörös-tengert, vizet fakasztott a kősziklából, vagy akinek serege csak azért győzedelmeskedett a túlerővel szemben, mert ha Áron és Húr segítséggel is, de fel volt emelve a keze. Pedig Mózes sorsa egyátalán nem volt irigylésre méltó, nem egy egyéni sikersztori az övé. Tragédiája pedig, hogy az ajtó épp előtte nem nyílt ki, és nem mehetett be az áhított földre, amelynek elfoglalására egész életét föltette, az ember tragédiája.
Mózesben mindannyiunk sorsa és nagy dilemmája ott van. Hiába lehet mögöttünk egy sikeres életút, hiába vihettünk véghez nagy dolgokat, erő feletti teljesítményeket, hiába figyeltek szavainkra, követték tetteinket példaként sokan, hiába szolgáltunk, jártunk templomba, konfirmáltunk, adakoztunk, tettünk hozzá a közösség életéhez nagyon sokat, a végelszámolásnál mindez semmit nem fog érni. „…igen nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság!” (Préd 1,2) – foglalja össze az emberi élet tartalmát és igyekezetének hatékonyságát a Prédikátor.
Halottak napja közeleg. A halál utáni életről sokan sokfélét gondolnak, de leginkább azt, hogy van. S ha van, azoknak jár, akik jó emberek voltak, akik életükkel kiérdemelték. De egyetlen temetésen sem tudok ilyeneket mondani: „Kedves gyászoló család, végtisztességet tevő gyülekezet! Elhunyt testvérünk életútja példaértékű. Megértő, gondoskodó férj és családapa volt, a családjának élt. Munkájában megbízható volt. A faluban is mindenki tisztelte, becsülte, lehetett számítani mindenkor a segítségére, és mindenkihez volt egy jó szava. Így ő biztosan a mennybe jutott.” Miért nem mondhatok ilyet?
Mózes példájából láthatjuk: egyetlen (!) bűn, egyetlen elgyengülés elegendő volt ahhoz, hogy ítélet alá kerüljön, és kívül maradjon az ígéret földjén. Mi volt ez a bűn? Izráel népe Kádés mellett panaszkodott, hogy nincs víz. „Ekkor így beszélt Mózeshez az Úr: Vedd a botodat, és testvéreddel, Áronnal együtt gyűjtsd össze a közösséget, és szemük láttára parancsoljátok meg a sziklának, hogy adjon vizet!” (4Móz 20,7-8) De Mózes nem úgy tett, ahogy Isten parancsolta: „fölemelte Mózes a kezét, és kétszer ráütött botjával a sziklára.” (4Móz 20,11)
Mózesre ebben a kritikus pillanatban nem lehetett azt mondani, hogy méltó volt Istenhez. Engedetlen volt, és az, hogy ez az engedetlenség nekünk sem tűnik fel elsőre, saját szívünk bűnre érzéketlenségét jelzi. Pedig Mózes engedetlen volt, tényleg nem az ige szerint cselekedett. Hitetlen volt, mert Mózes kétszer is ráütött a sziklára, ahelyett, hogy csak szólt volna a sziklához, ahogy Isten parancsolta. A nép előtt Mózes viselkedése elhomályosította Isten dicsőségét. Mózes haragos szavai úgy hangzanak („Hallgassatok ide, ti lázadók! Fakasszunk-e vizet nektek ebből a sziklából?”), mintha ő és Áron lennének a csoda forrásai. Az indulatos ember nem tud Istenre mutatni hitelesen. Vajon mi hányszor homályosítjuk el hasonlóan mások előtt Isten dicsőségét? Bizony, indulataink kiállítják a tanúsítványt lelkünkről! Ahogyan Jézus is azt mondta tanítványainak, akik tüzet akartak leparancsolni az égből az engedetlen vársosok megsemmisítésére: „Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek” (Lk 9,55)
Mózes egyetlen gyenge napja zárójelbe tette és érvénytelenítette 120 év életútjának minden fáradozását, küzdelmét és eredményét. Vajon túl szigorú volt-e Isten? Könyörtelen volt Isten? Nem, hanem igazságos: a bűnnek súlyos következménye kell legyen. Nem kell meglepődnünk ezen, mintha valami újat hallanánk, hiszen már a teremtéskor elhangzott: „a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert azon a napon, amelyen eszel róla, halállal lakolsz.” (1Móz 2,17)
Amikor saját életünk kudarcaira, meddő erőlködéseire, fölösleges fáradozásaira, eredménytelen munkáira és hiába hozott áldozataira, vagy veszteségeink fájdalmaira tekintünk, emlékeztet bennünket erre az ősi törvényre: a bűn halálosan megsebezte világunkat, hiábavalósággá tesz, és múlandóság alá vet mindent ezen a világon. Nem lenne több reményünk, mint Mózesnek volt, aki egy jeltelen sírban végezte küzdelmes életét.
Istennek legyen hála és dicsőség, hogy az Ő szava, a Szentírás nem itt ér véget. Folytatódik: Mózes ószövetségi tragédiája ellenére találkozunk vele az Újszövetségben, amikor a megdicsőülés hegyén ott áll Jézus mellett Illés prófétával együtt. Mózes története tehát az Ószövetségben a temetéssel lezáratlan volt. Bár az ígéret földjére nem mehetett be, de a mennyek országa befogadta őt. Földi küzdelme és bukása ellenére a földinél sokkal nagyobb ígéret teljesedett be rajta. De ehhez neki is kegyelemre, neki is Krisztusra volt szüksége. Sola gratia, solus Christus – ahogy a 16. századi reformátor atyáink mondták.
Bizony, nekünk is erre van szükségünk. S ha életünk tragédiájának fájdalma gyötör, akkor felnézhetünk mi is a keresztre, ahol Krisztus drága vére értünk folyt, ahol értünk szenvedett az egyetlen Igaz és Szent. Nem életünkben történik az, és nem is mi tesszük meg azt, ami üdvösséget ad nekünk. Hanem ott, a Golgotán egyetlen esemény, egy fájdalmas felkiáltás hangzik: „Elvégeztetett!” – és ez a szó az ember egyetlen reménye, hogy mégis övé az ígéret, a beteljesedés, és kinyílik előtte majd az ajtó. Pál apostollal együtt mondhatjuk majd: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végül eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró azon a napon;” (2Tim 4,7-8) Krisztusért ér célba az életünk.
És ez bizony helyére teszi az igéhez való hozzáállásunkat is. Egyszerűen rejtély, hogy sok hívő bibliaolvasás nélkül próbál keresztyén életet élni, kivéve, mikor előveszik, hogy valamilyen magvas gondolatot keressenek arra a napra. Isten igéje nem pusztán hasznos tanácsok, megelőző figyelmeztetések vagy inspiráló gondolatok tárháza, hanem maga az élet! Az ÉLET! Mert a központi üzenete Krisztusról, a kegyelemről, és az örök élet ígéretének rajtunk való beteljesedéséről szól, gyarlóságunktól, elesettségünktől függetlenül.
Akik naponta olvasnak Bibliát, azok is azért teszik sokan elsődlegesen, hogy megtudják: mit akar tőlük Isten, hogyan kell élniük. Az igehirdetéstől is ezt várják jó néhányan. De nem ezt kell tennünk, hanem először keresni Isten kegyelmének kijelentéseit és ígéretét. Én nem azért olvasom minden nap a Szentírást, mert ez a munkám, hanem mert minden igeszakaszban Isten kegyelmének felragyogására akarok rácsodálkozni. Mindenhol a gyarlóságom ellenére nekem szóló boldog ígéretet akarom hallani és ezért magasztalni az Úr nevét. Ez a kegyelem tesz majd képessé Isten akaratának cselekvésére. Igen, tegyétek így ti is! Ne a világ kegyetlenségének rossz hírével indítsatok, hanem Isten kegyelmének evangéliumával, azaz örömhírével, amely bearanyozhatja szürke napjaidat, és erőt ad az engedelmességre.
Persze, mondhatnánk azt is, hogy ismerem már ezeket a történeteket. Fejből tudom, mi fog következni. Ismerem Jézus történetét. Minek olvassam naponta? Nem mond nekem semmi újat. Nos, épp a mai igénk ad erre választ: „Mert nem üres beszéd ez a számotokra, hanem ez jelenti számotokra az életet” (47. v.) Izráel népe nem könnyen ismerte fel az ige gazdagságát. Azért vándorolt 40 évet a pusztában, nem bíztak Isten szavában, nem tartották elég értékesnek. Sokan azért estek ítélet alá, mert nem hitték Isten szavát. Mózes is azért nem mehetett be Kánaánba, mert nem tisztelte eléggé Isten szavát. Isten igéje hosszú évek leckéjének tanulságaként vált a legfontosabb dologgá a zsidók életében.
Kenyeret eszünk mindennap, mégsem mondjuk azt, hogy ismerem már az ízét, nem eszem többet. Így ad életet. Kedvenc dalainkat újra és újra meghallgatjuk, mégsem mondjuk, hogy már hallottam, nem hallgatom többet. Így tudunk benne állandóan gyönyörködni. Isten igéje is élet és gyönyörűség. Szívünk állapotát éppen az igéhez való hozzáállásunk leplezi le: ha az ige üres beszéd csak a számunkra, sem életet, sem gyönyörűséget nem jelent, akkor Isten sem ott van a szívünkben, ahol lennie kellene.
Ha több időt töltünk emberek szavainak olvasásával, mint Isten igéjével, akkor éppen arra a kegyelemre van szükségünk, amiről az ige szól. Az ige tisztelete és a rá figyelés a legbiztosabb út mindazok megtapasztalásához, amit Isten már elkészített számunkra, hogy ne bukjunk el a cél előtt. S ha már sportpédával kezdtem, azzal is zárom: Az 1992-es barcelonai olimpián a brit futó, Derek Redmond a 400 méteres elődöntőben combizomszakadást szenvedett, és összerogyott a pályán. Mindenki azt hitte, hogy feladja, de ő felállt, és sántikálva elindult a cél felé.
Ekkor az édesapja berohant a pályára, átkarolta, és együtt mentek be a célba. Redmond nem nyert érmet, de a világ egyik legmeghatóbb sportpillanata lett, és sokak szerint az apja biztatása nélkül nem ért volna célba. Mellettünk is ott áll, sőt velünk jön a mennyei Atya, akinek biztató igéje, a kegyelem szavai nélkül biztosan nem érhetnénk célba. De ma megerősít bennünket, hogy bukásunk ellenére kegyelme célba juttat bennünket.
Ámen.
2025. október 12.
Prédikációk
„Dicsekedhet-e a fejsze azzal szemben, aki vág vele? Hát henceghet a fűrész azzal szemben, aki őt húzza? Mintha a bot akarná azt suhogtatni, aki őt fölvette, és a vessző fölvenni az embert!” (Ézsaiás 10,15)
Sok ilyen mondatot hallunk: „Büszke vagyok arra, hogy meg tudtam csinálni.” „Büszke vagyok arra, hogy fel tudtam állni a padlóról, hogy újra tudtam kezdeni.” „Büszke vagyok a gyermekemre.” „Büszke vagyok mindarra, amit elértem.” Van olyan közöttünk, aki nem mondott vagy nem érzett még ilyet? Azt hiszem, mind ismerjük ezt az érzést. Korunk társadalma büszkeségorientált, hiszen a büszkeség a siker következménye. Mivel azért nem született vesztesek vagyunk ebben a gyülekezetben, többé-kevésbé megkísért bennünket a büszkeség gondolata. A fogyasztói társadalom pedig beárazza a sikeres embert, akinek van oka a büszkeségre, hiszen az az ember számít csak igazán. A siker, az önerőből elért eredmény teszi értékessé az embert.
De „nehogy már a nyúl vigye a vadászpuskát, a befőtt pedig eltegye a nagymamát! Nehogy már a csík húzza a repülőt vagy a farok csóválja a kutyát!” – mind ismerjük ezeket a mondásokat. Ehhez hasonlóan szól mai igénk, amit azonban egyátalán nem humoros betoldásnak szánt Ézsaiás próféta. Az ókori Asszíria felett hirdetett szigorú ítélet részét képezi ez. Egy olyan néphez szól Isten szava, amelyik büszke volt katonai-, politikai- és gazdasági erejére. Anélkül, hogy nagyon belemennénk az ókori világ történelmébe, elég annyit tudnunk, hogy ez a birodalom megtestesített mindent, amit ma hatalomittasultságnak, kevélységnek, gőgnek, dölyfösségnek, fennhéjázásnak, vagy csak elbizakodottságnak, büszkeségnek nevezünk.
És itt az ige által nekünk szegezett nagy kérdés: Lehet-e büszke a hívő ember? Az előbbi, a hatalomittasultságtól a büszkeségig tartó felsorolásból látható, hogy a büszkeség kezdete egy olyan folyamatnak, ami a legtávolabb visz Istentől. Olyan, mint a hőemelkedés egy betegség kezdetén. Olyanná tesz, mint az ókori asszírok voltak, akiket megítélt Isten. A büszke szó 12-szer szerepel a Bibliában, de mindig negatív összefüggésben, soha nem erényként. A büszkeségből bizony meg kell térni, testvérek! De akkor mi marad nekünk? – kérdezhetjük. Ha semmire sem lehetünk büszkék, akkor érünk-e valamit e mai világban?
Először is érdemes tisztázni a büszkeség fogalmát. A Katolikus Lexikon ezt írja a büszkeségről: „a szó legtágabb értelmében a birtokolt vagy ismert érték feletti öröm, mely magatartásban, szóban, gesztusban fejeződik ki és hála kíséri.” Nem vitatni kívánva a lexikon értelmezését, de amikor kimondom valamire, hogy „büszke vagyok rá”, nekem bizony először magam felé dobban meg a szívem. A hála valóban csak kíséri, miután észbe kaptam, hogy nem magamnak köszönhetem mégsem a sikert, hanem Istennek, aki erőt és lehetőséget adott.
A büszkeség azért nem idegen tőlünk, mert az szívünk alapzöreje. Orvosi hasonlattal élve: a szívzörej nem a normál szívhang része, hanem valamilyen rendellenesség, rossz véráramlás miatt keletkezik. A büszkeség, mint „szívzörej” tehát szívünk beteg, bűnös állapotát jelzi: rossz indulatokat, motivációkat. Mert bizony a szívünk egészséges rezgése a tiszta és önzetlen hála lenne a Teremtő Isten felé. Az ősbűn éppen az volt, hogy „olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó és mi a rossz.” (1Móz 3,5) – azaz: ti Isten nélkül is képesek lesztek ellátni feladatotokat, sőt a feladatot is magatok határozhatjátok meg. Ez maga a büszkeség: az Istentől független cél- és megoldáskeresés, és önértékelés. A büszkeségben a magam istene vagyok.
Sok embert a büszkesége akadályozza meg abban, hogy itt legyen közöttünk. Azt mondják: templomba csak a gyenge emberek járnak, meg azok, akiket az orruknál fogva lehet vezetni. A büszkeség az oka, hogy a temetéseken már nem illik sírni: te erős, büszke ember legyél, aki a maga erejéből küzdi le a gyászt! A büszkeség az oka annak, hogy lelkiválságban sem keresik sokan Istent, elutasítják a segítségét. Mert erősnek kell lenni, de legalábbis annak látszani.
A büszkeség miatt nem kérünk bocsánatot sem. A botlásainkat is magunk akarjuk rendezni, jóvátenni. Ha megbántottunk valakit, illetlenül, méltatlanul viselkedtünk, és később rájövünk erre, akkor felhívjuk az illetőt, hogy kedveskedjünk, és úgy tegyünk, mintha mi sem történt volna. Mert büszkék vagyunk beismerni, hogy tévedtünk, és esetlen jóvátételi próbálkozások helyett bocsánatot kellene inkább kérnünk. A büszke ember viszont nem kér, de nem is ad kegyelmet.
A büszkeség tehát elválaszt Istentől, de a másik embertől is. Nem engedi, hogy Isten kegyelméből éljünk, s nem engedi, hogy a kegyelem átjárja az emberekkel való kapcsolatainkat is. Nem engedi meg azokat a helyzeteket, amikor kiszolgáltatottá válunk a másik jóindulatára. A büszkeségből pedig épp a kegyelem képes megszabadítani. Hogyan? Úgy, hogy amikor az ember kezéből kihullik minden fegyver; amikor minden próbálkozása kudarcba fulladt már; amikor jószándékú cselekedetei is visszájára sültek el; amikor minden takargatása ellenére kiderült valódi képessége, ereje (vagy inkább erőtlensége), meg az is, hogy milyen lélek lakik valójában benne; amikor egyszer eljutott az életben oda, hogy már csak Isten segíthet rajta, és ahhoz kell fordulnia, akitől mindvégig menekülni próbált.
Tudjátok, hogy szeretem Ákos dalait, hadd idézzek most is tőle:
„Kérlek oldozz fel
Mert más már fel nem emel
Magamnak vagyok teher
Ide a te Igéd ereje kell.”
És ott, a Golgotán, a testté lett Ige ereje felemel. A kereszt előtt, ahol az Igaz, a Szent, az Isten Fia, a Krisztus erejéről és hatalmáról önszántából lemondva szenved az erejét vesztett emberért, megváltozik a szív. A büszkeség porba hull, de ebből a porból támad fel az az ember, akinek mindig is lennünk kellett volna: egy Isten kegyelmétől függő, Istenre utalt ember, aki már nem büszke önmaga akar lenni, hanem eszközzé akar válni Teremtője kezében, hogy betölthesse rendeltetését. Bizony, a kereszt előtt állva találhatjuk meg valódi erőnket és értékünket, amikor a büszkeségünk már nem torzítja a képet.
A kegyelem a legfontosabb, ami abszolútértéket ad az embernek. Ennek megértéséhez ehy kis matematika: egy szám abszolútértéke pozitív önmaga, azaz egy negatív szám is pozitív abszolútértékkel bír. Az ember abszolútértéke Isten kegyelmének összefüggésében mutatkozik meg. Minden erőtlenségünk, hiányosságunk és gyarlóságunk a Krisztus áldozatáért kapott kegyelem által pozitívvá válik. A kegyelem formál bennünket újra eszközzé, s még a hibáinkat is javunkra fordítja. Péter apostol kiváló példája ennek. Vehemens természetű tanítvány volt, aki gyakran fejjel ment volna a falnak és felelőltlen ígéreteket tett. Kajafás főpap udvarában döbbent rá arra, hogy ki is ő valójában, mikor háromszor tagadta meg Urát. De amikor a kegyelem átformálta szívét, ezek a tulajdonságai mind erőforrássá lettek ahhoz, hogy igét hirdessen és csodákat tegyen.
A kegyelem tehát így kiüríti belőlünk a büszkeséget, hálával és örömmel tölt fel bennünket. A kegyelemből élő ember nem büszke, hanem hálás. Mert itt már csak a hálának lehet helye. Egy gyülekezet jubileumi hálaadó ünnepségén a templomban felszólalt az országgyűlési képviselő, aki többször is hangsúlyozta rövid beszédében: „Legyenek büszkék arra, amit elértek!” Mi, jelenlévő lelkipásztorok elég kényelmetlenül éreztük magunkat, mert mind tudtuk, hogy amikor egy gyülekezet történetére tekintünk, ott csak öröm és hála lehet, büszkeségnek nincs helye. Ha elkezd egy gyülekezet büszke lenni a megtett útra, éppen akkor űzi ki a templomból Istent. Mert embereket használva ugyan, de Isten kegyelme működött mindvégig, senki nem veregetheti tehát a saját vállát.
Egy márkás hangszer valódi értékét a zenész adja, nem a gyártó. A zenélni nem tudó ember számára egyik olyan, mint a másik. A híres festmények esetében sem az ecset minőségét csodálják az emberek, a szobrokat látva sem jut eszünkbe, hogy melyik barkácsboltban vehetünk mi is olyan szuper vésőt, amivel készültek. És annak idején virágvasárnap a Jézust hordozó szamár sem gondolhatta, hogy a tömegek hozsannázása neki szólt.
Aki valóban átélte a kegyelmet, és a büszkeséget kiűzte a hála, az tud csak eszközzé válni, és akár csodákat is tenni, miközben nem tör az Alkotó babérjaira. Péter ezért mondta az ékes-kapui koldus meggyógyítása után: „Miért néztek úgy ránk, mintha saját erőnkkel vagy kegyességünkkel értük volna el, hogy ő járjon?” (ApCsel 3,12) Annyira csodálatos az, ahogy a korábbi hebrencs, nagy önbizalomtól duzzadó tanítvány eszközzé tudott válni, és hatalmas csodákat tudott tenni általa az Úr. Örült ennek Péter? Hogyne örült volna! Büszke volt rá? Dehogy! Túlmutatott önmagán arra, akinek a nevében cselekedett.
És itt egy vitás kérdéssel zárom: tehetünk-e bármit az Úr nevében? Vannak, akik azt mondják a keresztség szereztetési igéjének magyarázatakor is, hogy Jézus nem azt mondta, hogy a nevében, hanem a nevébe kereszteljünk. Mármint a keresztség a Szentháromság Isten nevébe való belekeresztelést jelentené. Mert kik vagyunk mi, hogy Isten nevében tegyünk bármit is? De bizony Jézus úgy küldi ki a tanványait, hogy kereszteljenek az Ő nevében. Az eredeti szöveg nem jelent mást. Sőt, többet is mondott máshol:
„Azokat pedig, akik hisznek, ezek a jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek a kezükbe, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik, betegekre teszik rá a kezüket, és azok meggyógyulnak.” (Mk 16,17-18)
Álszemérmesség és képmutatás az, amikor ezt tagadjuk, ugyanakkor bezsebeljük az elismeréseket minden másért. Bizony, nagy méltóságot kaptunk: Krisztus nevében járhatunk, keresztelhetünk, szolgálhatunk, vigasztalhatunk, szerethetünk, megbocsáthatunk. Krisztus nevében válhatunk eszközzé, s képviselhetjük Őt mindenhol, minden körülmények között. Nincs attól boldogabb érzés, minthogy így indulhatok minden reggel feladatim elvégzésére. És még azt is megélhetjük, hogy csodákat tesz általunk az Úr. Vajon nem a büszkeség az oka annak, ha oly kevés csodát élünk, teszünk?
Ámen.
2025. augusztus 31.
Prédikációk
„A karmesternek: Húros hangszerre. Dávid tanítókölteménye. Istenem, figyelj imádságomra, ne zárkózz el könyörgésem elől! Figyelj rám, hallgass meg engem! Bánatomban bolyongok, és sóhajtozom az ellenség hangoskodása, a bűnösök nyomorgatása miatt. Mert bajt zúdítanak rám, és haraggal támadnak rám. Szívem vergődik keblemben, halálos rémület fogott el. Félelem és reszketés lepett meg, borzongás járt át. Ezért így szóltam: Miért is nincs szárnyam, mint a galambnak, hogy elrepülhetnék, és nyugton lehetnék? Messzire bujdosnék, a pusztában laknék. (Szela.) Sietve keresnék menedéket a szélvész és a vihar elől. Kergesd szét őket, Uram, zavard össze nyelvüket! Csak erőszakot és viszályt látok a városban; ez megy éjjel-nappal falai közt, vész és nyomor van benne. Romlás uralkodik benne, nem távozik tereiről a zsarnokság és a csalás. Nem az ellenség gyaláz engem, azt elszenvedném. Nem gyűlölőm hatalmaskodik rajtam, előle elrejtőzném. Hanem te, magamfajta ember, bizalmas jó barátom, akivel meghitt barátságban voltam; az Isten házába együtt jártunk a gyülekezet körében. Törjön rájuk a halál! Szálljanak elevenen a holtak hazájába, mert gonoszsággal van tele lakóhelyük. Én pedig Istenhez kiáltok, és az Úr megsegít engem. Bár reggel, délben, este gondban vagyok, és sóhajtozom, ő meghallja hangomat. Megszabadít engem támadóimtól, hogy békességem legyen, bár sokan vannak ellenem. Meghallgat Isten, és megalázza őket az, aki ősidők óta trónján ül. (Szela.) Mert nem akarnak megváltozni, és nem félik az Istent. Kezet emelt jó barátjára, és meggyalázta a szövetséget. Szája simább a vajnál, de viszálykodáson jár az esze. Beszéde lágyabb az olajnál, pedig olyan, mint a kivont kard. Vesd az Úrra terhedet, és ő gondot visel rád! Nem engedi sohasem, hogy ingadozzon az igaz. Istenem, te taszítod őket a sírnak mélyére. A véreskezű és álnok emberek az emberélet felét sem érik el. De én benned bízom!” (Zsoltárok könyve 55)
Milyen lehet egy imádság? Lehet kérés, hálaadás, bűnvallás, közbenjárás, dicsőítés. Ez a zsoltár imádság, de egyik kategóriába sem tartozik. Egy olyan ember panaszkodása, aki ugyan próbálja magát Isten ígéreteivel vigasztalni, mégis rendre felülkerekedik rajta a félelem, a kétségbeesés. A jelen tapasztalatai viaskodnak benne a jövőbe vetett reménységgel. Van az ember életében olyan időszak, amikor úgy érzi, hogy Isten elrejtőzött könyörgései elől. Hiábavalónak látszik minden imádsága, tusakodása, alázata, segítségkérése: az ég zárva marad, a könnyek nem száradnak fel, a betegség nem gyógyul. Isten egyszerűen nem felel. Az Ige nem szól, az ember nem talál vigasztalást. Ki ne ismerné ezt a helyzetet? Talán éppen most is így vagy itt. Vagy ha nem, majd biztosan leszel.
Az Ige pedig – hidd el! – szól. Lehet, hogy nem éppen azt mondja, amit vársz, de szól. Most például felszabadít a panaszkodásra; valami olyanra, ami egyébként is jól megy nekünk, gyakran tesszük is biztatás nélkül. Csak utána mégis lelkiismeret-furdalásunk van, hogy keresztyén létünkre nem az örömhír boldogsága, hanem a panaszkodás keserűsége jár át bennünket mások számára is látható és hallható módon. De hát, ha ez van bennünk, ha keserű a lelkünk, mit tegyünk? Ne akarjunk ájtatoskodni! A Biblia is tele van panaszkodó hithősökkel. Az ősatyák és a próféták élete sem volt mentes azoktól a hullámvölgyektől, ahol a kétségbeesés és a csalódás volt az úr, ahol a halál árnyéka völgyének sötétségébe nem ragyogott be reménysugár. Illés a halált kívánta magának, Jeremiás pedig még könyvet is írt siralmairól, olyan panaszkönyv félét.
A boltokban van kihelyezve panaszkönyv. Ez a közismertebb neve. Ugyan lehetne pozitív észrevételeket is beleírni, ezért hivatalosan „Vásárlók könyve” a neve, de csak panaszt jeleznek a vevők. Nem tetszik a kiszolgálás, a bolt tisztasága vagy az áru minősége, és abban a reményben írnak be az emberek, hogy majd lesz következménye. De ma már sokkal inkább írják ki magukból csalódásaikat az emberek a közösségi médiában. Nem az érintett felé panaszkodnak, hanem mindenki felé, s ezzel egy általánosan megkeseredett társadalmat alkotnak. Nem a megjobbítás a cél és nem építő jellegű a kritika, hanem kifejezetten ártó szándékú, amellyel elégtételt vehet az ember az őt ért sérelemért. Jól esik bevonni egy harmadik felet a sérelmeink miatti önsajnálatba. Ha valaki megkárosít bennünket, akkor el akarjuk mondani olyanoknak is, akiknek nincs ehhez köze, és panaszkodásunkat a jószándék álruhájába öltöztetjük. Azt mondjuk: „Csak azért mondom el, hogy más ne járjon így.” Pedig dehogy azért mondjuk! A panaszkodás által igazából gyógyulni akarunk, de igazából pont az ellenkezőjét érjük el. Olyan ez, mintha elvágott kezünkről újra és újra felszakítanánk a kötszert, hogy mindenkinek megmutassuk: mit művelt velünk az a nyomorult kés. A seb nem fog begyógyulni, sőt, még be is fog gyulladni, mert a felszakított seb elszennyeződik.
Szeretünk arról is hallani, hogy valaki hasonlóan csalódott, rosszul járt, kárt szenvedett. A döglött tehén melletti panaszkodás keserűségét talán csak a szomszéd tehenének hasonló kimúlása enyhítheti. Nos, talán e zsoltár is éppen így segít nekünk? Hiszen, ha vigaszt nem is jelent, de legalább a lelkiismeret-furdalástól megszabadít az, hogy hitben előttünk járók is átélték ugyanezt. S az a bánat, amit mi is érezhetünk, a zsoltáríró Dávid szívére is rátelepedett egykor. Ami fontos azonban: nem embereknek panaszkodott, hanem Istennek!
De mi is az oka panaszkodásának? A legfájdalmasabb csalódások egyike: az emberekben való csalódás, ráadásul a hozzá közelállókban. Dávid olyan emberekben csalódott, akikkel együtt járt a gyülekezetbe. Bizony, csalódhatunk családtagokban, jóbarátokban, de még a templomban mellettünk ülő testvérben vagy a lelkipásztorban is. Mindenki mástól jobban elszenvedjük a bántást, a gyalázatot vagy a rosszakarat legkisebb megnyilvánulását is, mint ezektől. És igen, valljuk be: néha emiatt elegünk van az emberekből. Persze, én nem mondhatok ilyet. Lelkipásztorként mindig emberek közé vágyom…, legalábbis ennek a látszatát várja el tőlem mindenki. De ember vagyok én is, és hidd el, testvér, tudom, mit érzel akkor, amikor nincs kedved felvenni a telefont senkinek, mert az jut eszedbe: „Mit akarhat már megint?!” Nem akarsz válaszolni egyetlen üzenetre sem, mert amit írnál szíved szerint, abban nem lenne köszönet. Tudom milyen, amikor te is a samáriai asszonyhoz hasonlóan délben mennél a kútra vízért, hogy lehetőleg senkivel se találkozz.
Igen, néha elvágyódunk egy lakatlan szigetre, egy puszta helyre, ahol nincsenek emberek, ahol nem kell hallgatni és látni őket, nem kell együtt érezni velük, nem kell mosolyogni és udvariasan hogylétük felől érdeklődni. Nem kell gyötrődő szívvel hallgatni hízelkedő beszédüket sem, amint kedvesen közelednek és szépeket mondanak, miközben szívük hamisságot és álnokságot gondol. Ugye, ti is ismeritek azt a mosolyt, ami az ellenszenv paravánja? Annyira elegünk tud lenni a világból, hogy csak a rosszat látjuk már meg benne, ezért semminek nem tudunk már örülni. „Csak erőszakot és viszályt látok a városban; ez megy éjjel-nappal falai közt, vész és nyomor van benne. Romlás uralkodik benne, nem távozik tereiről a zsarnokság és a csalás.” (10-12. vers) Biztosan sok rossz dolog volt rá jellemző, de nem ez volt a valós kép Dávid környezetéről. Csak hát megkeseredett szívvel ilyennek látta.
„A program nem válaszol.” – írja a számítógép hibaüzenetként, ha túlterheltté válik a sok digitális „szeméttől”. Mi, emberek is túlterheltek vagyunk, s gyakran ezért nem válaszolunk, ezért nem válaszolnak nekünk. Nemrég olvastam egy újkeletű jelenséggel, a ghosting-gal kapcsolatban. Arról van szó, amikor valaki minden előzetes közlés vagy jel nélkül megszakít egy kapcsolatot, láthatatlanná válik a másik fél számára, vagy a másikat veszi láthatatlannak. Az online világban alakult ez ki, mégpedig azért, mert vagy nem akarja felvállalni valaki a konfliktust, vagy egyszerűen csak nem akar több időt és energiát fektetni az adott kapcsolatba. Mert bizony a kapcsolatokkal munka van, abba fektetni kell! Mondom most: azért imádkozni kell! Az érzelmi kiskorúság jele a menekülés. Milyen érdekes: a mesterséges intelligencia fejlődésével az érzelmi intelligenciánk visszafejlődik.
Minden korábbi időknél gyorsabban szűnnek meg emberi kapcsolatok, bomlanak fel házasságok, barátságok, lépnek le gyülekezeti tagok. Mert megterhel bennünket az élet, az emberek, a világ, és valóban sok csalódás van a hátunk mögött ahhoz, hogy dolgozni akarjunk egy-egy kapcsolatunk megmentésén. Elvesztettük a másik ember felőli reménységünket. Az emberek pedig „gépsivatagba” menekülnek, mesterséges intelligenciát választanak társnak, barátnak, mert ő mindig ráér, mindig kedves, mindig érdekli, hogy vagyok, sosem ítélkezik és sosem vagyok „sok neki”.
„Ó, hitetlen és elfajult nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig szenvedlek még titeket?” (Mt 17,17) – mondta Jézus, mert neki sem volt ismeretlen ez az érzés, hiszen ember volt. De Ő nem elmenekült a világból, hanem éppen eljött a világba, s a kereszten érte adta önmagát. Mert Isten is volt, és annyira szeretett, amennyire csak Isten képes szeretni. Nem lett láthatatlan a csalódást okozó ember számára, akiről előre tudta, hogy elárulja majd Őt, hanem beválasztotta tanítványai közé. Az emberi természet jelentette tehertől nem szabadulni akart, hanem éppen magára vette, és minden átkát elszenvedte. A tiédet is. Te sem vagy sok neki, és én sem. (Magamat ismerve igazi csoda ez!) Azért, hogy egymásnak se jelentsünk immár elhordozhatatlan terhet.
„Vesd az Úrra terhedet, és ő gondot visel rád!” (23. v.) Azt hiszem, soha nem gondoltad, hogy ez az ige erről szól, ugye? Arról, hogy az emberek jelentette terheidet van, aki hordozhatja. Mert neked is lehet nemcsak emberi természeted, amelyik besokall, hanem a Szentlélek munkája által isteni is, amelyik még mindig az emberek közé vágyik, szereti őket, szolgálni akarja őket, és még áldozatot is képes hozni értük.
„vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél;” (Fil 1,23) – mondta Pál apostol megvallva, hogy még neki is sok volt, ami sok. De azt is tudta, hogy dolga van itt még, és nem a könnyebb út az övé. A lelki érettség jele, ha tudjuk: a mennyek országa légvonalban messze van, és nincs az erdőn át egy rövidebb út, ahol a küzdelem elkerülhető. A miénk a keskeny út szoros kapuval, ahol feladatunk van: Urunkat követni, mások terheit hordozni akkor is, ha a miénk is nehéznek bizonyul, másokat elhordozni, elszenvedni, hogy aztán majd abban az örömben egyesüljön minden lélek, amely felülír minden fájdalmas csalódást.
Ámen.
