Prédikációk
2025. december 21.
Prédikációk
Háttérbe szorul a törvény, távol marad az igazság, elbukik a hűség a tereken, és a becsület nem érvényesül. Odalett a hűség, és aki a rosszat kerüli, zsákmányul esik. Látta ezt az Úr, és rossznak ítélte, hogy nincs törvényes rend. Amikor látta, hogy nincs ott senki, és elámult, hogy nincs, aki közbelépjen, saját karja segítette őt, saját igazsága támogatta. Felöltötte az igazságot mint páncélt, a szabadítás sisakja volt a fején. A bosszúállás ruháit öltötte magára, felindulása mint köpeny borul rá. Amilyenek voltak a tettek, aszerint fog megfizetni. Haraggal fizet ellenfeleinek, tetteik szerint ellenségeinek, tetteik szerint fizet meg a szigeteknek. Félni fogják az Úr nevét napnyugaton, és dicsőségét napkeleten, amikor eljön, mint egy sebes folyam, amelyet az Úr szele korbácsolt föl. De eljön Sionhoz a Megváltó, Jákób megtérő bűnöseihez! – így szól az Úr.Ilyen szövetségem van velük – mondja az Úr: Lelkem, mely rajtad nyugszik, és igéim, amelyeket szádba adtam, nem fogynak ki a szádból, utódod szájából és utódod utódainak a szájából, mostantól fogva mindörökké – mondja az Úr. (Ézsaiás 59,14-21)
Minden szakmának megvannak a lelki terhei. Ha valaki lelkiismeretesen próbálja végezni a munkáját, előfordul, hogy álmában rátörnek munkahelyi félelmei és frusztrációi. Biztosan sokan álmodtatok már a munkahelyetekről…, de nem azért, mert álom-munkahelyen dolgoztok. Például felriadsz az éjszaka közepén, hogy a határidős munkádat nem tudtad befejezni. Aztán, ahogy kitisztul a kép és a rémálom szertefoszlik, megkönnyebbülten nyugtázod, hogy mindez csak rossz álom volt…, de a félelem azért mégiscsak valóságos.
A lelkipásztor legnagyobb félelme például az, hogy nem lesz üzenet, amit hirdessen. Hétről hétre üzenetért jöttök, nekem pedig munkaköri kötelességem az igehirdetés. És bár tudjuk, hogy Isten akkor szól, amikor Ő akar, nem mondhatom egyszer sem, hogy „testvérek, ma hiába jöttetek, a héten nem szólt az ige”. Persze megnyugtathatna, hogy jó képességeim vannak a beszédre, és a gondolatokból kifogyhatok ugyan, de a szavakból soha. De meggyőződésem, hogy nem üres szavakért, szép, de semmitmondó papi beszédért jöttök ide, hanem Isten élő igéjéért. És ez nem rajtam múlik. Sem az ige, sem az, hogy élő. Bizony, ki vagyok szolgáltatva – és velem együtt ti is – Isten kegyelmének.
Néha szereptévesztésben vagyunk mi, igehirdetők. Azt hisszük, hogy olyanoknak kell lennünk, mint az ókori Baál-papoknak, akiknek az volt a feladatuk, hogy felébresszék az istenséget. Hangos rituáléjuk azt a célt szolgálta, hogy kiugrasszák ágyából Baált, és végre figyeljen az ember kérésére. A mi Istenünk azonban ébren van. Inkább bennünket kell felébreszteni, hogy halljuk, ha szól. Mert bizony, Ő szól!
Református egyházunkról azt szoktuk mondani: az Ige egyháza. A templom közepén a nyitott Biblia is ezt jelzi, s ezért az istentisztelet több mint felét az igehirdetés teszi ki. Leírt betűk, kimondott szavak. De van-e bennük erő? Mindenkinek van otthon Bibliája. Vannak, akik kinyitják naponta. De életre kelnek-e a holt betűk? Túllép-e a Szentírás irodalmi emlék-léte árnyékán, hogy valami sokkal többet jelentsen: az életet magát? Tényleg szól Isten mindezekből?
Volt olyan idő, amikor nem szólt. El sem tudom ma képzelni, hogy milyen lehet a világ ige nélkül. A hívő keresztyén ember számára Isten szava olyan természetes, mint a levegő. Tudja: ha Isten csendben maradna, akkor elkezdenénk fuldokolni. Így fuldokolnak azok a hívők, akik nem mindig, nem mindennap élnek az igével, hanem csak akkor, mikor már nagyon nem megy az élet, nagy bajban vannak, vagy épp az ünnepi hangulat követeli meg a bibliai szavakat. Ilyenkor eljönnek a templomba is. Egyébként pedig szándékosan „befogják az orrukat”, mintha csak tesztelni akarnák, meddig bírják levegő, azaz ige nélkül. De élni nem lehet ige nélkül, csak fuldokolni, aztán meghalni.
Az ún. intertestamentális korban, azaz az Ó- és Újszövetség közötti kb. három évszázadban nem szólt az ige. Persze, Isten attól jelen volt és gondját viselte népének. De nem volt kijelentés, ezért nem voltak próféták sem. Mert a próféta attól próféta, hogy hangzik számára a kijelentés, amit tovább kell adnia. Két korszak között néma volt Isten. A választott nép sokévszázados kudarcai, bűnei, amellyel épp kiválasztásukat tették hiteltelenné és ezzel gyalázatot hoztak Isten nevére, arra indította Őt, hogy csendben maradjon.
Persze, a babiloni fogság után újjáépített jeruzsálemi templomban zajlottak a szertartások, már amikor nem volt épp akadályoztatva ebben a nép. De a szertartásokon az ige egyre sárguló tekercsekről hangzó avítt papi szövegekké halványodott, amely egyre kevesebb életjelet hordozott. A rituálé kiüresedett. A történelem által meggyötört és bűnei következményeit szenvedő nép pedig ki volt éhezve az igére. Talán ahhoz hasonlítható ez, mint amikor egy kórházban várakozol, hogy a gyermeked, a házastársad vagy a szülőd műtétjének sikeréről hírt hozzon valaki a műtőből. Az idő ólomsúlyúvá nehezedik, a csend fáj, a lélek zakatol és egyre türelmetlenebb. Mert a gyógyulás hírére éhezik, egy egyszerű szóra. És ez az ige szólalt meg a Jordán partján Keresztelő János szavai által: „Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa!” (Mt 3,2)
No, drága testvérek, lehet, hogy messziről indítottam, de csak ebben az összefüggésben lesznek érthetők Ézsaiás szavai. A próféta az előző részekben is részletesen ír arról az állapotról, amiben a nép van: bálványimádás, kiürült vallásosság, társadalmi igazságtalanság, erőszak, lázadás, törvénytelenség, hűtlenség. Aki mindezt kerülni próbálja és tisztességesen akar élni, az húzza a rövidebbet. Az igaz ember nem boldogul, csak az jut magasra, aki mások vállain tapos fölfelé. Mintha csak a mai állaptokról lenne szó, nem?
Az emberek pártoktól és politikusoktól várják a közbelépést, a változást, de hiába: nincs, aki közbelépjen, nincs, aki jobbá tegye a világot, az embereket. Szuperhősök csak a mozivásznon vannak, emberektől pedig hiába várnánk, hiszen mindenki gyarló és bűnös. Hányan várják négy hosszú éve, hogy lépjen már valaki közbe, és legyen béke Kárpátalján, Ukrajnában! Hányan várják itthon, hogy lépjen már valaki közbe, és szüntesse meg a diszkriminációt, a korrupciót, a hatalmi visszaéléseket! Hányan várják, hogy tegyen már valaki valamit a környezet kizsigerelése ellen! Hányan kiáltanak éppen most a gyermekek jogainak védelméért! Hányan akarnak egy igazságosabb és szeretetteljesebb társadalmat! Hányan akarnak egy hitelesebb egyházat! De nincs segítség, emberi nincs. Minden politikai ígéret hazugság, minden önjelölt messiás elbukik, és kudarcra van ítélve minden arra vonatkozó fogadalom, hogy mi majd jobbak leszünk.
És ezért szólal meg az örömhír Ézsaiásnál, aki azt mondja: Amikor látta Isten, hogy nincs ember, aki közbelépjen, Ő maga lép közbe. „De eljön Sionhoz a Megváltó, Jákób megtérő bűnöseihez!” (20. vers) Bár ezek után a bűn miatt hallgatott el többszáz évre Isten, éppen a bűn miatt szólalt meg, amikor eljött az ideje. Keresztelő János hirdeti a megtérés keresztségét, ami Jézusban, az ígért Megváltóban teljesedik ki. Benne lép be a mi világunkba Isten, hogy közbeléphessen: lefegyverezi a gonoszt, elveszi a bűnt, elszenvedi a büntetést a kereszten.
Jézus Krisztus Isten utolsó szava a világhoz, a testet öltött Ige. De ez a szó nem elhangzott, hanem azóta is él és hangzik! Az üzenet nem csengett le a betlehemi puszta fölött éneklő angyalok himnuszának elhalkulásával, hanem a kereszten úgy felerősödött, hogy ma is hallatszik, ma is hat, ma is életeket formál át. Krisztus nem történelem, a Biblia nem irodalmi emlék, hanem folyamatos történés. És karácsonykor is hangozni fog: Isten közbelépett, a Megváltó megérkezett és egy jobb világ alapjait rakta le, rakja le ma is. De nem úgy, hogy megváltoztatja körülötted a társadalmat, hanem úgy, hogy téged változtat meg. Megtérést ad. Közbelép az életedbe, hogy te is közbeléphess a világ életébe. Elveszi a bűneidet, hogy te is elengedhesd másokét. Megvigasztal az örök élettel, hogy te is vigasztalhasd testvéreidet.
Isten nem hangzatos társadalmi aktivistákat, a lakásból ki nem lépő, konyhapult mellől észt osztó influenszereket, kanapéforradalmárokat vagy langyos templomjárókat akar, hanem megváltozott életű, élő hitű bizonyságtevőket, akik elég bátrak és eltökéltek ahhoz, hogy szólják az igét, és példájukkal elkezdjék átformálni a világot. A munkahelyükön, a családjukban, a faluban, ahol élnek és a gyülekezetükben.
És ehhez Isten az Ő Szentlelkét ígéri nekünk. Az új szövetség gyermekeiként sorsunk Krisztusé: ahogyan leszállt rá a Lélek, rajtunk is Isten Lelke nyugodhat, és nem kell félnünk a kudarctól, nem kell félnünk, hogy elnémul az ige. „…és igéim, amelyeket szádba adtam, nem fogynak ki szádból, utódod szájából és utódod utódainak szájából mostantól fogva mindörökké – mondja az Úr.” (21. vers) Nem csupán mi élhetjük meg azt, ahogy Isten közbeavatkozik, hanem nemzedékeken át hangzik az ige, szól az örömhír. Minden vasárnap lesz üzenet, minden karácsonykor hangzik az örömhír, a világ végéig hangzik a megtérésre hívó szó.
Szóval, a frusztrált félelem fölösleges. Az igehirdetés az én részemről nem egy teljesítendő feladat, nem is a hívők vallásos igénye, és nem olyan szöveg, amit ki kell izzadni magunkból. Mert maga az ige egy állandóan velünk lévő, jelenlévő isteni valóság, aminek dinamikája van, erőt hordoz, és amire csupán oda kell figyelnünk. Ezért nem kell attól félned, hogy Isten elnémulna az életedben. Nemcsak vasárnap, hanem holnap is hangzik kívül és belül.
Nem alkalmi segítségként, nem ünnepi díszként, és nem akkor szól csak, amikor már minden összedőlt körülötted. Isten igéje élő és ható, amely közel van hozzád, jelen van veled, és megszólal akkor is, amikor te már csak fuldokolsz az élet tengerének felkorbácsolt hullámai között. Karácsonykor testet öltött, hogy mindvégig velünk maradjon. És amikor vágyod a vezetését, amikor kéred a segítségét, amikor már nincs erőd tovább, akkor az Ige és a Lélek friss levegője új életet adhat neked.
Ámen.
2025. december 14.
Prédikációk
Ébredj, ébredj, Sion, szedd össze erődet! Öltözz ékes ruhába, Jeruzsálem, te szent város, mert nem jön már ide többé körülmetéletlen és tisztátalan. Rázd le magadról a port, kelj föl, fogságba vitt Jeruzsálem, oldd le nyakadról bilincsedet, Sion fogságba vitt lánya!Ezt mondja az Úr: Ingyen adtalak oda, nem pénzen váltalak meg. Mert ezt mondja az én Uram, az Úr: Egykor Egyiptomba került népem, és jövevény volt ott, aztán Asszíria sanyargatta, pedig semmit sem fizetett érte. Most pedig mit tegyek – így szól az Úr –, hiszen ingyen vitték el népemet?! Ujjonganak, akik uralkodnak rajta – így szól az Úr –, és gyalázzák nevemet szüntelen, mindennap. Ezért majd megismeri népem a nevemet azon a napon, hogy én vagyok az, aki így szólt: Itt vagyok! Milyen kedves annak az érkezése, aki örömhírrel jön a hegyeken át! Békességet hirdet, örömhírt hoz, szabadulást hirdet. Azt mondja Sionnak: Istened uralkodik! Hallgasd csak! Őrállóid hangosan kiáltanak, együtt ujjonganak, mert saját szemükkel látják, hogy visszatér az Úr a Sionra. Vígan ujjongjatok mindnyájan, Jeruzsálem romjai! Mert megvigasztalta népét az Úr, megváltotta Jeruzsálemet! Kinyújtotta szent karját az Úr minden nép szeme láttára; meglátják majd mindenütt a földön Istenünk szabadítását. Távozzatok, távozzatok, vonuljatok ki onnan, tisztátalan dolgot ne érintsetek! Vonuljatok ki belőle, tisztítsátok meg magatokat, akik az Úr edényeit hordozzátok! De nem kell sietve vonulnotok, futva menekülnötök, mert az Úr jár előttetek, és Izráel Istene lesz mögöttetek is. (Ézsaiás 52,1-12)
Annyira szeretem Ézsaiás könyvét! Egyrészt azért, mert az ószövetségi iratok közül a legtöbb próféciát tartalmazza az eljövendő Messiásra nézve: 7 konkrét próféciát, és vagy 20-30 utalást. Amit ennyire átjár Krisztus személye, az csak kellemes olvasmány lehet. Másrészt ezek a próféciák egy sötét háttér előtt ragyognak, mint csillagok az égen. A nép bűneiről, hűtlenségéről, történelmi katasztrófákról szóló tudósításokat szakítanak meg időnként a szabadulás és a boldog jövendő látomásai.
Amikor ma történik valami rendkívüli esemény a világban, akkor a tévéműsorok hírszalagján megjelenik a „Breaking news” (rendkívüli hír) felirat. Ezek természetesen mindig valamilyen katasztrófáról, háborúról, gazdasági válságról, járványról szóló hírek. Képzeljétek el, milyen lenne, ha a jó hírek is így szakítanák meg a műsorfolyamot! De milyen az igazi jó hír? Hát, ha valaki Lando Norrisnak szurkolt az F1-ben, annak jó hír, hogy ő lett az idén a világbajnok. Még jobb hír – és ennek sokkal többen örülnek – hogy drasztikusan csökken az infláció. (Egyébként sajnos nem!) Ettől is jobb hír lenne, ha bejelentenék, hogy feltalálták a rák gyógyszerét, ami biztosan hat minden daganatos betegségre.
Testvérek, én úgy vágytam rá, hogy ma valami jó hírrel örvendeztesselek meg benneteket! Olyannal, ami teljes örömet ad, és felülír, vagy inkább átjár minden más hírt. És ez a hír itt van Ézsaiás könyvében már 2700 éve! Mégis képes az újdonság erejével hatni ma is, és megszakítani szürke életünk eseményeinek hírszalagját.
Szóval, el tudnék képzelni olyat, hogy a tévéműsorokat az alábbi rendkívüli hírek szakítják meg: „Isten ma reggel is kegyelemmel ébresztette fel a világot!” Ez egy olyan esemény, amely mindennap megtörténik, mégis mindennap rendkívüli. Nem természetes, hogy élünk! Vagy, itt egy gazdasági breaking news: „A megbocsátás a világ minden országában elérhető minden bűnre – már ki van fizetve!” És íme, egy járványügyi: „Pusztán beszéd által terjed az evangélium vírusa, ami hallás és Lélek által életet okoz.” Ha minden nap ilyeneket olvasnának, hallanának az emberek, el is hinnék, és boldogabb lenne az élet már maguktól az ígéretektől is. Mert amit minden nap hallunk, azt el is hisszük, az formál és vezet bennünket a valódi beteljesedés felé. Ezért kellett a próféta szavának szólni, hogy reményt adjon, s Izráel népe hinni tudjon egy új életben, egy boldog jövőben. Nekünk is erre van szükségünk.
Mert a tapasztalat az, hogy nemcsak a tévéműsorokat, hanem a mindennapi életünket is a rossz hírek járják át. Ha két ember találkozik az utcán és elkezdenek beszélgetni, az valahogy így zajlik: Mi újság, mi hír felőletek?” „Ááá, ne is kérdezd, semmi jó!” Pedig ki vagyunk éhezve a jó hírre. Itt már biztosan gondoljátok sokan, hogy „Na, már tudjuk: Krisztus lesz a jó hír! Mi másra futhatna ki az igehirdetés?” Nem spoilerezek: tényleg Krisztusról lesz szó…, csak hát, rajta kívül nincs jó hír. Ti is tudtátok, hogy róla lesz szó, mégis eljöttetek. Sőt, ezért jöttetek el. Ezért ünnep minden évben a karácsony, amire készülünk, pedig a hír változatlan. De azért az ige kifejti számunkra, hogy ez milyen módon ad új életet, és miként változtatja meg rohanó hétköznapjainkat.
A prófétai szó egy kilátástalan helyzetben lévő, nemzeti sorskatasztrófát átélt néphez szól, amelyik már elvesztette minden reményét. Egy kitaszított, a városon kívül a porban fetrengő leprás képe jelenik meg a próféta szemei előtt, amikor Jeruzsálemre és Izráelre gondol. Egy élő halott, egy zombi, akit a sorsa porba döntött, elhibázott élete maga alá temetett, bűnei következményeinek fogságában vergődik.
És neki szól, először így: Ébredj fel!
„Ébredj, öltözz fel szép ruhába, rázd le a port és oldd le magadról a bilincseket!” Testvérek, a megtérés csodálatos képei ezek! A megtérésé, ami egy döntéssel kezdődik: engedelmeskedem az ébresztő szónak. Átalában a reggeli ébresztők úgy történnek, hogy az ember a fejére húzza a takarót, s csak még 5 percet kér. Mert tudjuk mindannyian, hogy az ember alvásigénye: még 5 perc. De amikor Isten igéje ébresztőt fúj, nem érdemes halogatni.
Azt mondom: Igen, Uram! Hallak téged! Kinyitom a szemem egy teljesen más világra, mint amiben eddig éltem. A porból tekintek Rád. Elhiszem, hogy létezik ez a világ, és azt is, hogy odajuthatok. Kinyitom a szemem, és már többet és mást látok a tükörben is, mint eddig, mint amikor élő halott voltam. „Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus.” (Ef 5,14) – ezzel kezdődik az az új élet, aminek örömhíréről hallunk ma. Felébredek, feltámadok egy új világra, amiben már látom a jót, nemcsak a rosszat. Látom a szeretetet, nemcsak a gyűlöletet. Látom az örömöt, nemcsak a gyászt. Látom a hitet, nemcsak a megbotránkozást. Látom az életet, nemcsak a halált. Túllátok a vereségeken, a kudarcaimon és a bűneimen. Észreveszem Isten ujjának legapróbb érintéseit is a világban.
Majd így szól: Öltözz fel!
Felöltözöm hát ékes ruhába. A ruha az identitás kifejezője. Bár azt mondjuk, hogy „nem a ruha teszi az embert, mégis a szakadt, rongyos és tisztátalan ruha elárul valamit az emberből, aki viseli azt. Társadalmi helyzetét vagy igénytelenségét. Ézsaiás idejében a betegségét is. Ahogyan koszos ruhában rosszul érezzük magunkat, úgy terheli lelkiismeretünket a bűn. A megtérés által azonban új önazonosságot kapok. Bűneimet, amivel beszennyeztem magam, vagy mások véleményének szennyező porát lerázom magamról, saját függőségeim bilincseit pedig leoldom magamról. Mert Ő mondja nekem:
Oldd le a bilincseket!
Az ébredés, a megtérés felszabadulást jelent mindabból, ami ma megkötöz. Leszámolok a múlttal és a jelen terhét is leteszem. „…ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának Krisztus Jézusban adott jutalmáért.” (Fil 3,14)
Annak, amit eddig mondtam, a megváltás az alapja. Teológiai fogalomként gondolunk rá, de ez egy jogi szakkifejezés az Ószövetségben. A megváltás Isten központi cselekedete a Szentírásban. A megváltás nem pénzen történik, de nem is valamilyen általános szabadítást jelent. Nem arról van szó, hogy Isten épp arra járt, arra nézett, ahol te épp küzdöttél az élettel, ahol épp elveszett voltál, s úgy gondolta: ha már arra jár, megszabadít; mert érdemes és méltó vagy az új esélyre. Nem.
A gá’al héber ige olyan jogi természetű megváltást jelent, ami rokoni kapcsolatokon alapul. Izráelt azért szabadította ki Isten, mert hozzá tartozott. És téged is azért szabadított meg, azért váltott meg „drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén” (1Pt 1,19), mert már akkor hozzá tartoztál, amikor ennek még nem is voltál tudatában. Igen, amikor még nélküle éltél, hitetlenül. Sőt, már akkor, amikor még meg sem születtél. Nem véletlenül talált rád, s nem a kiválóságodra vagy méltóságodra figyelt fel, hanem direkt téged keresett. Hát nem csodálatos ez? Ez maga az örömhír, amiről az elején beszéltem.
Az örömhír hatására te magad is örömhírré leszel. Olyanná, akinek érkezése kedves mindenki számára, mert derű, boldogság és remény árad belőled. Ha nem így érzed, akkor lehet, hogy még mindig alszol? Nem lehet, hogy a „még 5 percedet” töltöd? Hallottad az ébresztőt, minden vasárnap hallod a szószékről, de jó még egy kicsit a régi életedben lenni. Nem áradt még szét egész lényedben az evangélium. Imádkozz a Szentlélekért, hogy ajándékozzon meg ezzel az örömmel!
Egy teológiai egyetem dékánja rendszeresen behív egy-egy diákot beszélgetésre. Azt mondja neki: „Már hónapok óta itt vagy, volt alkalmam megfigyelni téged. Jók a tanulmányi eredményeid, úgy tűnik, komolyan veszed a szolgálatra való elhívásodat, keményen dolgozol és világos céljaid vannak. De nem látom rajtad az örömöt. El kellene gondolkodnod, hogy tényleg ez a te pályád-e. Mert ha egy lelkészben nincs öröm, nehéz lesz bárkivel elhitetnie, hogy az evangélium tényleg örömhír.” (idézet Eugene H. Petersontól)
Bizony, drága szeretteim, az evangélium nemcsak ismeret és buzdítás, hanem átélhető valóság. Nemcsak magyarázni, megérteni és szépen beszélni kell róla. Hanem átélni minden részletében az utcán, a munkahelyen, az iskolában, a hálószobában és a konyhában, a daganatos betegségek és válások közepette, a házasságban és a gyerekekkel. Akkor lesz kedves a keresztyének érkezése az élet leküzdhetetlennek tűnő hegyein át. Valakitől hallottam, hogy amíg vannak kopasz bőrgyógyászok, addig a hajnövesztő szerek reklámjai csak a fogyasztók megtévesztését szolgálják. Azt mondom ma nektek, amíg a keresztyének örömtelenek, addig az evangélium sem ér többet a reklámoknál. Bennünket együtt ujjongó őrállókká rendelt az Úr! Ez maga a gyülekezet.
Végül valami olyat tesz az Ige, ami így karácsonyhoz közeledve nagyon aktuális: lelassít. „De nem kell sietve vonulnotok, futva menekülnötök, mert az Úr jár előttetek, és Izráel Istene lesz mögöttetek is.” (12. vers) Rohanó világban élünk, amelynek sebessége az év vége felé közeledve többszörösére gyorsul. Kapkodunk, gyorsan akarunk elintézni mindent, be akarjuk fejezni a dolgokat, hogy ne vigyük át a jövő évre. Egy mosdókagyló képe jut eszembe, ahol látjuk, ahogy a víz fogytával egyre gyorsabban tűnik el a lefolyóban. Sokan érzik így magukat karácsonyhoz érkezve. Izráel népe is ismerte a kapkodást és a sietséget. Az egyiptomi kivonulás mélyen bevésődött a népemlékezetbe, amikor annyira sietni kellett, hogy a kenyértésztának sem volt ideje megkelni.
De most azt mondja az Úr, hogy az örömhír lelassíthat bennünket, nehogy túlszaladjunk az ünnepen. Különüljünk el a rohanó világtól, hiszen aki kapkod és siet, az nem tud örülni. Aki viszont örül, az nem akar sietni. Mert az örömünk alapja éppen az, hogy Isten intéz mindent, Ő cselekszik, Ő jár előttünk és mögöttünk. A sietségünkkel csak meg akarjuk Őt előzni. Ne akarjuk ezt tenni, hanem adjuk át magunkat az ünnep örömének karácsony előtt is. Azt mondjuk sokszor, hogy nem is magunkért, hanem a gyermekeinkért tesszük. Értük sietünk, nekik akarunk tökéletes ünnepet varázsolni. De, amikor a gyermekeink, unokáink 50 évesek lesznek, nem azon fognak nosztalgiázni, hogy karácsonykor milyen szépen fel volt díszítve a lakás gyerekkorukban. Hanem azon, hogy volt idő az egymásra figyelésre, az Istenre figyelésre, hangzott a hír és volt ideje az örömnek, az imának. Van ideje? Bizony van, mert Isten jár előttünk és mögöttünk. Vele együtt érkezzünk meg az ünnephez!
Ámen.
2025. december 7.
Prédikációk
Ezt mondja az Úr, megváltótok, Izráel Szentje: A ti érdeketekben küldök Babilonba, letöröm az összes zárat, a káldeusok pedig jajveszékelnek. Én, az Úr vagyok a ti szentetek, Izráel teremtője, a ti királyotok. Ezt mondja az Úr, aki utat készített a tengeren, ösvényt a hatalmas vízen át, aki hagyta, hogy kivonuljanak a harci kocsik és lovak, a hadsereg és a harcosok, és most ott feküsznek, nem kelnek föl többé, elaludtak, elhamvadtak, mint a mécses: Ne a régi dolgokat emlegessétek, ne a múlton tűnődjetek! Mert én újat cselekszem, most kezd kibontakozni – talán nem tudjátok? Már készítem az utat a pusztában, a sivatagban folyókat fakasztok. Még a mezei vadak is dicsőíteni fognak engem, a sakálok és a struccok is, mert vizet fakasztok a pusztában és folyókat a sivatagban, hogy inni adjak választott népemnek, a népnek, amelyet magamnak formáltam, hogy hirdesse dicséretemet.De nem engem hívtál segítségül, Jákób, nem értem fáradoztál, Izráel! Nem nekem hoztál bárányt égőáldozatul, véresáldozataiddal nem engem dicsőítettél. Nem én voltam, akinek ételáldozattal szolgáltál, nem én voltam, akiért tömjénezéssel fáradoztál. Nem nekem vettél drága pénzen jó illatú nádat, nem engem árasztottál el véresáldozataid kövérjével. Bizony, nekem csak vétkeiddel szolgáltál, énértem csak bűnökkel fáradoztál. Én, én vagyok az, aki eltörlöm mégis álnokságodat önmagamért, és vétkeidre többé nem emlékezem. (Ézsaiás 43,14-25 )
Kedves testvérem, te hűséges típus vagy? Azt hiszem, erre a kérdésre itt mindenki igennel felel, s bántó is lenne az ellenkezőjét feltételezni. Főleg, ha itt van a házastársunk is. Ki ne gondolná magát kitartónak és megbízhatónak a másik ember felé? Viszont a Szentírásba, mint tükörbe tekintve mégis más kép rajzolódik ki előttünk. A hűségről ugyanis először az Istennel való viszonyunk összefüggésében kell beszélnünk. Isten iránti hűségünk vetül ki az emberekkel való kapcsolatunkra is.
Isten mai üzenete három fontos dolgot tár elénk:
- Valódi állapotunkat, tehát hogy igazából hűtlenek vagyunk.
- Ezután megismerhetjük Isten hűségét.
- Végül azt, hogy ez hogyan tehet bennünket is valóban hűségessé Isten és emberek felé egyaránt.
Valódi állapotunk
Az ember Isten előtti alapállapota vitathatatlanul a hűtlenség. Az egész Szentírás arról tanúskodik, hogy Isten hűségének ragyogó és biztos háttere előtt az emberi lélek mennyire ingatag, és hogyan tagadja meg Urát folyamatosan. De az emberiség egész történelme ennek bizonyítéka. Az ézsaiási igeszakasz is arról szól, hogy a szabadító Istennel szemben mennyire hűtlen a választott nép. Isten hűségének fényében élesen kirajzolódik a nép hűtlenségének kontrasztja. És a mi hűtlenségünké is.
A hűség ugyanis elköteleződést jelentene Isten felé minden körülmények között. Önmagunk odaszánását jó és rossz napjainkban, erőnk teljében és fáradtságunkban, gazdagságunkban és szegénységünkben, örömeinkben és bánatunkban, egészségünkben és betegségünkben egyaránt. De milyen sokan csak akkor keresik Istent, ha „szükségük van rá”! Hallottam már olyat, amikor valaki azt mondta, hogy azért jött el az istentiszteletre, mert most nagyon úgy érezte: szüksége van rá. Nagyon kimerült, vagy épp elveszített valakit, vagy súlyos betegség diagnózisát kapta kézhez.
Önmagában nagyon is jó dolog Istenhez menekülni a bajainkkal. Egyáltalán nem elítélendő, ha azért van itt most is valaki, sőt! A megtérés lehetőségét kínálja egy-egy nehéz helyzet, ami Isten karjaiba kerget. Az már viszont a hűtlenség jele, hogy amikor rendbe jönnek a dolgok (mert bizony, sokszor tesz csodát ma is az Úr), nem keressük többet Istent. Mert épp nincs rá szükségünk. Eugene Peterson írja Kitartó követés című könyvében, hogy amikor egyszer kórházban feküdt egy orrműtét miatt, a mellette levő, mandulaműtétre érkezett fiatalember elkezdett vele beszélgetni. Amikor kiderült Petersonról, hogy lelkész, elfordult tőle, már nem volt érdekes a számára. Műtét előtt azonban mégis azt kérte tőle: „Peterson, imádkozzon értem! Félek!”A műtétről visszaérkezve, láztól gyötörten, önkívületi állapotban is azt kiáltotta: „Imádkozzon értem! Nem látja, hogy haldoklom?!” Peterson megállapítja: a legőszintébb imák és bizonyságok a lövészárkokban és az elmegyógyintézetekben hangzanak el.
Az Isten iránti hűség éppen az, hogy Őt tisztelni jövünk a templomba akkor is, ha úgy érezzük, nincs rá szükségünk, vagy talán jobb helyre is mehettünk volna. Adventi vásárok csillogó forgataga helyett itt lenni: az a hűség. Vagy a 24 fokos lakásban ágyban lustálkodás helyett egy kemény padban ülést választani a 17 fokos templomban, az is hűség. Meg a Netflix sorozatai helyett igehirdetést hallgatni, az is hűség. Persze, ezek a hűség apró morzsái, építőelemei csupán. Később látjuk majd, hogy azért többről szól a hűséges keresztyén tanítványi élet.
És pontosan ebben bukunk el naponta, hiszen hűséget fogadtunk Krisztusnak. Mikor? Hát, amikor keresztelkedtünk és konfirmáltunk. Megígértük, megfogadtuk, hogy Jézus Krisztus tanítványai kívánunk lenni és az egyház úrvacsorával rendszeresen élő, szolgálatkész tagjai. Jézus tanítványának lenni nem vasárnapi feladat, hanem egész életünket átható. A vasárnapi templomba járásunk a hűséges típus látszatát kelti, de a valóságot a hétköznapjaink árulják el rólunk, az, ahogyan élünk és dolgozunk, ahogyan gyermekeket nevelünk.
Ki az, akiről elmondható, hogy akár csak az elmúlt héten szünetmentesen sugárzott róla a tanítványság a munkahelyén, az iskolában, vásárlás, ügyintézés, közlekedés vagy gyereknevelés közben? Adok egy kis időt, hogy gondolj azokra a pillanatokra, mondataidra, cselekedeteidre, amikről nagyon nem szeretnéd, hogy tudjanak az itt lévő testvéreid. Vagy akár csak én. Idézd fel akkor is, ha számodra is kínos és kellemetlen! Mert mélyen bukott helyzeted tudatára ébredve tudsz csak igazán rácsodálkozni Isten hűségére.
Isten hűsége
Csodálatos módon rajzolódik ki Isten hűsége ebben az igében. A próféta szavain keresztül szól népéhez: letöröm az összes zárat, ami fogva tart. Mert régen is én voltam, aki utat készített nektek a tengeren át, aki hagyta beleveszni a tengerbe ellenségeiteket. Most is vizet fakasztok nektek a pusztában, és készítem a szabadulás útját. – utal a próféta itt az egyiptomi kivonulás történetére.
És Isten hatalmas tetteit, szabadítását látva mi a nép válasza? „De nem engem hívtál segítségül…” (22-24. vers) A nép hálája a szabadító Isten felé a hűtlenség. És itt a csoda, ahogyan folytatódik: „Én, én vagyok az, aki eltörlöm mégis álnokságodat…” (25. vers) Na, ez a mégis Isten hűsége, amely felülírja az emberi méltatlanságot és az ember által mondott mégsemet, és új jövőt bontakoztat ki. Jézus gonosz szolgákról mondott példázatában ugyanez a hűség jelenik meg. A méltatlan és gyalázatos sorsra jutott követek után elküldi a szőlősgazda elküldi szeretett fiát is. Ez a cselekedet minden józan gondolatnak ellentmond. A hűség cselekedete ez, amely a végig kimondatlan, de állandóan jelenvaló isteni szeretetből fakad.
Tudjátok, testvérek, így teljesedik ki Isten hűsége a golgotai kereszten! Isten oly sok helyzetből szabadulást, gyógyulást, vigasztalást adott. Szólongatott téged éveken át. De te cserébe elutasítottad vagy kihasználtad. Megelégedtél a hűség látszattával, templomba kezdtél járni, adakozni, de nem adtad át az életed. Nem adod meg neki ma sem az Őt megillető gyümölcsét életednek, az engedelmességet. Felszínes keresztyénséggel akarod elvakítani, hogy ne lássa, te továbbra is ragaszkodsz régi életed bálványaihoz. Ő mégis utánad jött. Karácsonyra készülünk, ahol arra emlékezhetsz, hogy ez a részedről méltatlanul megbántott Isten mégis elküldte érted egyszülött Fiát. Azért, hogy szenvedjen és meghaljon hűtlenségedért. Hátha Őt meg fogod becsülni.
Hűségessé válnunk
Akit ezek a mondatok szíven találnak, az lesz képes igazán, teljes szívvel és lélekkel szeretni Istent. És az lesz képes hűségesnek lenni hozzá. Ahhoz tudunk csak hűségesek lenni, akit szeretünk. A házassági eskü is azzal kezdődik, hogy „szeretetből veszel el/megyek hozzá…”, és ebből fakad, hogy „hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, és semmilyen körülmények között el nem hagyom”. És ez a szeretet, ahogy túlárad rajtunk, hűségre kötelez a másik ember felé. Akkor is, ha ugyanúgy méltatlan rá, ahogy mi voltunk Istennél. Mert a hűség elköteleződés, hogy szeretni fogom a másik embert, ha nem méltó is rá.
Könnyű azt mondanom, hogy ezt az utat járom, de hamar kiderülhet az ellenkezője. A múlt héten beszélgettem egy lelkipásztor testvéremmel, aki elmondta, hogy a gyülekezetében van néhány ember, aki folyamatosan áskálódik ellene, keresztbe tesz neki, ahol csak tud. És el is mondták, hogy addig fogják ezt csinálni, amíg el nem megy. Én gyorsan felállítottam az ítélkező diagnózist, hogy nyilván ezek az emberek nem tértek meg, s amíg el nem tűnnek, nem is fog javulni a helyzet.
Nagyon mélyen megérintett és megszégyenített a reakciója. Könnyes szemmel, halkan mondta, hogy ő szereti ezeket az embereket, és imádkozik értük. Hamar felismertem, hogy nekem könnyű hűségesnek lennem egy olyan gyülekezetben, ahol szeretettel vesznek körül. Könnyű imádkoznom azokért, akik értem imádkoznak, szeretni azokat, akik engem szeretnek. De a hűség nem ez. Pedig azt hittem. És csak remélem, hogy nem fogtok ebben próbára tenni.
Lám, nekem is, de biztosan nektek is le kell újra borulnotok a kereszt alatt, hogy újra megerősödjünk így adventben Isten hűséges szeretetében. Azért, hogy készek legyünk arra a hűségre, amire Ő. Nem ez a szívünk alapállapota, de készek lehetünk rá. Mondok egy hétköznapi példát: jót teszel valakivel, és az még csak meg sem köszöni (még rosszabb esetben másnak köszöni meg). Azt hiszem, elég gyakori és mindenkit érintő példa ez. Az első indulatod az, hogy megfogadod: soha többet nem segítesz neki, nem adsz neki. Meg annak sem, aki bezsebelte helyetted a dicsőséget. De föltekintesz a keresztre, és meglátod, Isten mit adott érted, vagy inkább kit adott érted. És már te is tudsz adni mégis, még többet.
Vagy valakinek egyetlen barátja voltál éveken át, segítetted nehézségeiben, s amikor rendbe jött az élete, új barátok jöttek, és ő elfeledkezett rólad. Megfogadtad, hogy soha többé nem engeded közel magadhoz. De aztán föltekintesz a keresztre…, és hirtelen a bosszús indulat érthetetlen szeretetté változik. Továbbra is kész vagy a jóra, talán még jobban, mint előtte, s az ajtód újra nyitva áll, ha eltűnnek az új barátok.
Isten hűsége bennünket is hűségre kötelez. Az elköteleződéstől félünk, hogy kiszolgáltat bennünket, korlátozza szabadságunkat, de nincs más út. Az ige arra hív: „Ne a régi dolgokat emlegessétek, ne a múlton tűnődjetek!” (Ézs 43,18) Isten útja a miénk is. A krisztusi út, a kiszolgáltatást is vállaló út: továbblépni és újat kezdeni mindenkivel, aki megbántott, ártott, méltatlan lett rád. Legyen az advent annak az ideje, hogy felkeressük azokat, akikkel kapcsolatunkban itt az idő valami újnak kibontakozni.
Ámen.
2025. november 30.
Prédikációk
Poloska, telefonkábel, váratlan vendégek és Burger King menü… Mindezeknek mi köze az adventhez?
„A hét első napján pedig, amikor összegyűltünk, hogy megtörjük a kenyeret, Pál tanította őket, és mivel másnap már el akart utazni, a tanítást egészen éjfélig meghosszabbította. Sok lámpás volt abban a felső szobában, ahol együtt voltunk. Egy Eutikhosz nevű ifjú pedig, aki az ablakban ült, mély álomba merült, mivel Pál sokáig tanított, és az álomtól elnehezülve leesett a harmadik emeletről, úgyhogy holtan szedték fel. Pál lement, ráborult, átölelte, és ezt mondta: Ne zajongjatok, mert a lelke benne van. Azután felment, megtörte a kenyeret, evett, és még sokáig, egészen virradatig beszélt hozzájuk, majd útnak indult. A fiút pedig élve hozták fel, és egészen megvigasztalódtak.” (Apostolok Cselekedetei 20,7-12)
A történetet hallva meglepődhetünk, hogy mindössze hat igevers tudósít egy olyan, istentiszteleten történt eseményről, amit ma legalább három oldalon át taglalna a Reformátusok Lapja, de a világi sajtó is. Rövidsége ellenére mozgalmas a mai igeszakaszunk, amely Pál apostol tróászi munkásságának záróakkordja. Egy úrvacsorás búcsúistentiszteletről van itt szó, szokatlanul hosszú igehirdetéssel, egy rendet megzavaró eseménnyel és egy csodával. Mi is egy úrvacsorás istentiszteleten vagyunk most együtt, de a maratoni hosszúságú prédikációtól megkíméllek benneteket. Reméljük, hogy a rendet sem zavarja meg semmi, de milyen jó lenne, ha csoda azért történne velünk is, köztünk is! Ez meg is adja az ívét Isten ma köztünk hangzó üzenetének: hogyan jutunk el a hittől a csodáig. Ennek útja: Hit → Gyülekezeti közösség → Zavaró tényezők → Átélhető csoda
Hit
Rögtön az elején érdemes felfigyelnünk a sorrendre: a hittől a csodáig, nem pedig fordítva. Jézusról olvassuk, hogy nem bízta magát azokra az emberekre, akik csak azért hittek benne, mert látták a jeleket és a csodákat. (lásd: Jn 2,23-24) A hitnek kell csodát eredményeznie, nem a csodának hitet. De milyen hitről is van szó? Hitvallásunk szerint az igaz hit olyan, mint a jófajta ragasztó: kétkomponensű. Két összetevőből áll: ismeretből és bizalomból, tehát az elmében és a szívben együtt formálódik ki. Ha csak az elmében, akkor a hit nem más, mint tudomány. Ha csak a szívben, akkor rajongás. Az első esetben az ember az összefüggéseket keresi, a másikban az érzelmeket, istenélményeket.
„A hit tehát hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által.” (Róm 10,17) Azaz, a hit útja az elmétől a szívig és visszamozog folyamatosan, az ész és a szív folyamatos kölcsönhatásában formálódik ki. A hit ezért egy készség is a tanulásra, az igehallgatásra. Az ünnepre készülve nem elégszünk meg az érzésekkel és a meghittségre törekvéssel. Mi többet kérünk: ismeretet, ezért idejövünk a templomba. De nem elégszünk meg az ismerettel sem, többet kérünk: érzéseket, tapasztalatokat, ezért megint csak idejövünk a templomba. Mert ennek a „több”-nek a színhelye a gyülekezet közössége.
Gyülekezet
Abból, ahogyan igeszakaszunk kezdődik, az látható, hogy a keresztyén élet természetes és nélkülözhetetlen mozzanata az összegyülekezés. Ez többet jelent, mint beletartozni a gyülekezeti névjegyzékbe: fizikai találkozást, közösséget, a „kenyér megtörését” jelenti. Aki nem vesz részt benne, megfosztja magát a csodától. Akik nem voltak ott azon a tróászi házi istentiszteleten, lemaradtak a csodáról. Jó, ha elgondolkodsz ezen, ha a gyülekezeti tagságod kimerül az egyházfenntartói járulék befizetésében vagy a természetbeni felajánlásokban. Többre van szükség: rád. Mert akkor te magad is többet élhetsz át Isten áldásaiból, ajándékaiból, csodáiból.
A „kenyér megtörése” az úrvacsora egyik kifejezése az Újszövetségben. Régen elképzelhetetlen volt istentisztelet a kenyér megtörése nélkül. Igyekszünk közelíteni ehhez, amikor havonta tartunk úrvacsorás közösséget, így a nagy ünnepekkel együtt évente 16 úrvacsorán vehetünk részt. Arról van itt szó ma is, hogy összegyülekezésünk nem öncélú: amikor értelmet és érzelmeket keresünk, akkor Krisztust keressük. S a kenyérben és borban Ő van a középpontban, Őérte gyülekeztünk össze ma is. Nélküle nem is lenne értelme itt lennünk. Az értelmünk befogadja mindazt, amit a látható ige is hirdet, hogy értünk adta magát bűneinkért a kereszten. Szívünk pedig forró érzelemmel válaszol erre.
De egy olyan világban, ahol 30 mp-es videókig terjed csak a figyelem, nehéz a gondolatainkat Krisztusnak foglyul ejteni. (lásd: 2Kor 10,5) Nekem már nehéz lenne úgy prédikálnom éjszakába nyúlóan, hogy csak egy ember aludjon el, s ne mindenki. Pál tudta, hogy nem tér vissza többé Tróászba, ezért akart mindent elmondani, ami ahhoz kell, hogy a gyülekezet fennmaradjon, növekedjen, ellenálljon. De hogy nekünk mennyi időnk van, nem tudhatjuk, ezért ma sem elegendő az instant tanítás, az azonnal oldódó evangélium, a Burger King menüjébe illeszthető úrvacsora, hanem rá kell szánni az időt. Ezért nem fogtok tőlem 35 percesnél rövidebb igehirdetést hallani sosem.
Zavaró tényezők
Ha a hitnek ezen készségével vagytok itt, akkor tehetjük meg a következő lépést…, ami a legtöbb esetben még nem a csoda, nem a gyógyulás. A hit útja a csodák felé ugyanis zavaró tényezőkön át halad. Biztosan tapasztaltad már, testvérem, hogy amikor meghozod azt a dicséretes döntést, amit az előbb vázoltam, jönnek az akadályok. Elindulnál az összegyülekezés helyére, a templomba, de akkor kopogtatnak váratlan vendégek, vagy akkor nem találod a slusszkulcsot, a megfelelő ruhát, vagy beszól valami bántót a házastársad vagy a gyereked. És az ünnepi békesség feszített víztükre a szívedben azonnal háborgó tengerré változik.
Aztán megérkezel ide. Hallgatod az igehirdetést, de a gondolatod már a tűzhelyen hagyott rántásra irányul: vajon kikapcsoltad-e alatta a tűzhelyt? Vagy belefeledkezel az egyik padsor végén mosolygó, gőgicsélő kisgyermek látványába. Vagy elvonja a figyelmed egy poloska, ami a padon épp feléd közeledik fenyegetőn. És igen, van, hogy rendkívüli esemény is történik. Volt már, sajnos, hogy mentőt kellett hívni valakihez, és félbeszakítottuk az istentiszteletet.
Hallottam már olyat, hogy az ilyen esetekre azt mondta valaki: az ördög műve mindez, aki meg akarja akadályozni, hogy értsd az igét. De ugye nem gondolja senki komolyan (és remélem, hogy nem), hogy pl. a gyerekek, akik jelenlétének örülünk, az ördög eszközeivé válnának csak azért, mert gyerekként viselkednek egy istentiszteleten? Vagy ha rosszul lesz valaki, az ördög hatására lesz rosszul? Az ördög küldte a váratlan vendéget? Nem, testvérek! Egyszerűen csak arról van itt szó, hogy a világ természetes módon zajos.
Sokan tudjátok, hogy az eredeti szakmám távközlési technikus, ezért egy ilyen példával szeretném megvilágítani előttetek: egy telefonkábel sok zajt felvesz. Megfelelő eszközök nélkül semmit nem lehetne érteni a beszédből, olyan zajos lenne. De az eszközök, a kapcsolóközpontok, maguk a telefonkészülékek is zajosak, mert ez a fizika törvénye. És a zajt nem a telefonszolgáltató cég versenytársa, ellensége kelti, hogy vidd át hozzá az előfizetésed, hanem az csak úgy természetes módon van. A feladat nem a zaj megszüntetése, mert az lehetetlen, hanem kiszűrése, hogy hallható és érthető legyen a beszéd a vonal mindkét végén a zaj ellenére is.
Lelki értelemben ezt a szűrést jelenti a korábban már említett ige: „foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre” (2Kor 10,5) Ha ez nem sikerül, na, az az ördög munkája! Mert az ő célja valóban az, hogy a zaj elvonja a figyelmedet, és a hit ne gyümölcsözzön csodát. És ezt a munkáját sajnos nem körülötted, hanem benned végzi.
Átélhető csoda
Na, de ha Isten Szentlelkének ajándékaként a zavaró tényezőkön felülemelkedve át tudjuk magunkat adni Isten jelenlétének, ha engedjük, hogy az evangélium ereje hatalmasan munkálkodjon bennünk, akkor készek lehetünk arra, hogy megtörténik a csoda. Mert a csoda éppen az, amikor a zavaró hatások nem is zavarók, hanem abból fakad maga a csoda. Mondhatnánk, hogy Pál ügyesen alkalmazta és építette be igehirdetésébe a hirtelen bekövetkezett váratlan és elsőre tragikus eseményt. Lement a 3. emeletről az ablakból kizuhant fiú után, és „feltámasztotta”. Ki vonná ezek után kétségbe Pál tanítása igazságát, hitelességét, amikor a feltámadás igéit hirdeti? Ha én is ilyet tennék, valószínűleg tele lenne a templom.
De nem úgy van, ahogyan elsőre tűnik. A csoda nem az volt, hogy Pál feltámasztotta volna a halott fiút. Amikor azt mondja, hogy „Ne zajongjatok, mert a lelke benne van.” (10. vers), akkor azt mondja: „Maradjatok már csendben! Életben van!” A csoda tehát nem az volt, hogy feltámadt a halott, hanem hogy életben maradt, akinek meg kellett volna halnia. Erre ma azt mondanák sokan, hogy „csodával határos módon életben maradt”. Isten azonban nem csodával határosan cselekszik az életünkben, hanem csodát tesz. És azt akarja, hogy ezt te is lásd, a te életedben is megtörténjen. Ehhez kell az Ige, a közösség, az evangéliumi üzenet, ami szerint valóban feltámadnak a halottak. De a csoda gyakran nem a halott feltámadása – hanem hogy életben marad, aki vagy ami elveszhetett volna. Ugye, te is éltél már át ilyen csodát?
Tróászban csoda történt: a hirdetett igét nem zavarta meg semmi, hanem csodává változott. Az értelemre ható szavak végül a tanítványok szívében vigasztalássá váltak. Biztos, hogy Pál ottani utolsó igehirdetése még nemzedékek hitére volt hatással. Olyanokra is, akik nem is voltak jelen. Legyünk mi is így jelen, szánjuk oda magunkat az ige hallgatására és ejtsük foglyul a gondolatainkat Krisztusnak az adventi időszakban is! Pedig annyit panaszkodunk arról, hogy az adventi felpörgetett élet zajai mennyire gátolnak ebben. De ha elcsitul bennünk a zaj, akkor a karácsony sem csak egy meghitt ünnep lesz, hanem az életünkben újra megtörténő csodává változik. Ahogy az Ige testté lett, úgy lesz bennünk is élő, a csoda pedig valóság.
Ámen.
2025. november 23.
Prédikációk
„Ezek után Pál eltávozott Athénből, és Korinthusba ment. Ott találkozott egy Akvila nevű pontuszi származású zsidóval, aki nemrég jött Itáliából feleségével, Priszcillával, mivel Klaudiusz elrendelte, hogy minden zsidó távozzék Rómából. Pál csatlakozott hozzájuk, és mivel ugyanaz volt a mestersége, náluk lakott és dolgozott, ők ugyanis sátorkészítő mesterek voltak. Szombatonként azonban a zsinagógában vitázott, és igyekezett meggyőzni zsidókat és görögöket. Amikor pedig Szilász és Timóteus megérkezett Makedóniából, Pál teljesen az ige hirdetésének szentelte magát, és bizonyságot tett a zsidók előtt, hogy Jézus a Krisztus. Amikor azonban ellene szegültek és szidalmazták, lerázta ruhájáról a port, és ezt mondta nekik: Véretek a ti fejetekre szálljon: Én tiszta vagyok! Mostantól fogva a pogányokhoz megyek. Ekkor eltávozott onnan, és egy Tíciusz Jusztusz nevű istenfélő ember házába költözött, akinek a háza szomszédos volt a zsinagógával. Kriszpusz, a zsinagógai elöljáró pedig hitt az Úrban egész háza népével együtt, és a korinthusiak közül, akik hallgatták őt, szintén sokan hittek, és megkeresztelkedtek. Az Úr egy éjjel látomásban ezt mondta Pálnak: Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass: mert én veled vagyok, és senki sem fog rád támadni és ártani neked, mert nekem sok népem van ebben a városban. Ott is maradt egy évig és hat hónapig, és tanította közöttük Isten igéjét. Amikor pedig Gallió volt Akhája helytartója, a zsidók egy akarattal Pálra támadtak, a törvényszék elé vitték, és így szóltak: Ez az ember arra csábítja az embereket, hogy törvényellenes módra tiszteljék az Istent. Amikor azonban Pál szólásra akarta nyitni a száját, Gallió ezt mondta a zsidóknak: Ha valami törvénytelenségről vagy súlyos bűntettről volna szó, ti zsidók, a törvény értelmében meghallgatnálak benneteket. Ha viszont tanításról, nevekről és a ti törvényetekről vitatkoztok, azt intézzétek el magatok, mert én ilyenekben nem kívánok bíró lenni. Aztán kiutasította őket a törvényszék elől. Ekkor valamennyien megragadták Szószthenészt, a zsinagógai elöljárót, és ütlegelték a törvényszék előtt; de Gallió mit sem törődött ezzel.” (Apostolok cselekedetei 18,1-17)
Az Igében mindig keressük Isten aktuális üzenetét. Rendszeresen eljössz a templomba, vagy lehet, épp most vagy itt először azért, hogy új üzenetet hallj. Én pedig ezen a héten is kerestem azt a bizonyos novumot (lat. újdonság), ami Isten üzenete először a számomra, hogy aztán ma nektek is az lehessen. De jó ideig nem találtam, mert szinte elveszett az itt leírt kavargó események, Pál apostol második missziói útjának korinthusi epizódja leiratában.
Aztán a Lélek megvilágította előttem e bonyolult események sorai között megbúvó üzenetet: „Pál teljesen az ige hirdetésének szentelte magát, és bizonyságot tett a zsidók előtt, hogy Jézus a Krisztus.” (5. v.) A keresztyén üzenet, amit hétről hétre hirdetnem kell, szinte fájdalmasan egyszerű. Kíméletlenül ellenáll 2000 év óta minden változásnak, minden bonyolulttá tevő kísérletnek, minden újracsomagolási próbálkozásnak, és nincs benne semmi új: Jézus a Krisztus! Ez az evangélium, ami keresztyén identitásunk szilárd alapja.
Napjaink világa súlyos identitásvesztéssel küzd. A „Ki vagyok én?” kérdés újra és újra választ követel, amit az emberek mindig másban keresnek. És itt érdemes megválaszolnunk magunknak is: mit jelent keresztyénnek lenni? Miről szól a keresztyénség? És amikor a választ keressük, akkor ehhez a nagyon egyszerű üzenethez jutunk. Egyszerűsége kizárja a felekezeti kérdéseket, mert eltűnik benne a különbség. A keresztyénség ugyanis nem templomokat, liturgiát, papokat, nem kenetteljes beszédet, nem a világtól való radikális elkülönülést, nem vallást vagy felekezeteket jelent, hanem egyszerűen Krisztushoz tartozást. Mert a keresztyénség Róla szól, Ő maga az Alap, az Üzenet, a Cél, az Úr. Az Ő neve ragyog fölöttünk mint fényes hajnalcsillag.
Nemcsak keresztyén identitásunk megőrzése miatt kell megerősödnünk ebben az üzenetben, hanem hogy megerősödjünk abban a reménységünkben is, hogy ez az üzenet ma is hatással van világunkra, a településre is, ahol élünk. Sőt, reménység szerint ránk is újra meg újra, ma is. Nem hiábavaló hát bizonyságot tennünk. Azonban nem mindig tapasztaljuk a pozitív hatást. Sőt, talán többnyire nem.
A múlt héten szólt az ige arról, hogy Pál tévedéseiben hogyan bontakozott ki Isten terve, hogyan ment Bitinia helyett Makedóniába. Most is látjuk Pál emberi mivoltát. Felismerhetjük benne azt, ahogyan mi is reagálunk üzenetünk hatástalanságára vagy épp az ellenállásra, amit kivált másokból.
Korinthus egy multikultúrális város volt. Rendkívül vegyes lakosságának köszönhetően sok feszültséggel terhelt volt a társadalmi élete. A bűn városa volt. Annyira romlott volt, hogy egy görög kifejezés, a korinthiazein a város nevéből származott és romlott erkölcsű embert jelentett. A részeges, züllött embereket meg a könnyűvérű lányokat jelölték ezzel. Az apostol ebben a nem sok reményt keltő környezetben jelent meg az evangélium üzenetével. Az üzenettel, ami egyszerűsége ellenére mégis nagy ellenállást váltott ki a zsidókból és a pogányokból egyaránt, ezért óriási felfordulást okozott.
A kezdeti ellenállás miatt Pál nem is akart itt különösebb missziói tevékenységet végezni. Az ellenszegülésre válaszként lerázta ruhájáról még a port is, és dühösen otthagyta őket: „Véretek a ti fejetekre szálljon: Én tiszta vagyok! Mostantól fogva a pogányokhoz megyek.” (6. v.) Hát, mondhatom, ismerem ezt az érzést. Vannak hittancsoportok, ahonnan hetente így távozom. Sokszor van olyan is, hogy még ha szidalmazást vagy nyílt ellenállást nem is tapasztalok, de közönyt annál inkább. Vannak olyan, bölcsődénkből elballagott gyermekek, akiket már nem íratnak be szüleik az ovis hittanra, hiába akarnának jönni, sőt a szüleik kerülnek bennünket. Hány lelkigondozói beszélgetés, hány áhítat, hány hittanóra, hány igehirdetés, hány őszinte bizonyságtétel maradt döntés nélkül, vagy épp szült ellenállást, felháborodást! Vajon rázzam le dühösen a port magamról?
És te? Hányszor próbáltad elmondani a gyermekednek, házastársadnak, munkatársadnak vagy barátodnak az evangélium egyszerű üzenetét, ami feszültséget szült békesség helyett, ellenállást megtérés helyett, közönyt lelkesedés helyett? Nem változott a világ: az evangélium az intellektualitás, gazdasági érdekek és multikulturális hatások falaiba ütközik, ahogy Athénben, Efezusban vagy épp Korinthusban. A misszió története nem sikertörténet, nem diadalmenet, és nem is a nagy ébredések története. Vannak ébredések, de arányában az elutasítás sokkal nagyobb. A csoda az, hogy ennek ellenére halad előre.
A magyar fociválogatott jutott most eszembe. 40 éve vágyik egy ország sportszerető lakossága arra, hogy kijussunk a VB-re. Most sem lett belőle semmi, mert a hosszabbítás utolsó másodpercében sikerült az első félidőben még győzelemre álló meccset elveszíteni. A kudarc sokakban keserűséget, dühöt, vádaskodást szült, és egy szempillantás alatt elfeledtette mindenkivel az eddigi sikereket. Azt, hogy azért a válogatott mégiscsak fejlődik, hiszen nemrég olyan ellenfelekkel szemben mutatkozott méltó ellenfélnek, akiktől korábban még simán kikapott volna. De hát egy nagy zakó mindent beborít.
Drága testvérem! Ha esetleg téged is elkeserít vagy feldühít bizonyságtételed hatástalansága vagy kedvezőtlen fogadtatása, akkor gondolj arra, hogy te hol voltál 10, 20 vagy 30 éve! Ha elkeserít a fiatalok keménysége vagy közömbössége, gondolj arra, te mit csináltál tizenévesen! Hányszor volt rád is hatástalan korábban az evangélium? De most itt vagy, és lehet, hogy szomorkodsz, hogy nincs itt a gyermeked, a házastársad, a barátod… De hidd el: van remény! A misszió a kudarcok tengerében, az ellenállással dacolva és a közönyön felülkerekedve ma is halad előre.
Figyeljetek csak! „Az Úr egy éjjel látomásban ezt mondta Pálnak: Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass: mert én veled vagyok, és senki sem fog rád támadni és ártani neked, mert nekem sok népem van ebben a városban.” (9-10. v.) Mit mond Isten a kudarcot vallott apostolnak? Nehogy már megijedj és elnémulj! Attól, hogy nem látod vagy azért, mert most nem ezt tapasztalod, nekem sok népem van itt. Pál hallgatott az Úrra, ottmaradt másfél évig, és megszületett a korinthusi gyülekezet. Ha megadja magát a keserűségnek és az indulatnak, ez nem történt volna meg. Hasonlóan cselekedett Péterhez, aki hallgatott Jézus szavára egy kudarcos éjszakai műszak után, amikor nem fogott egyetlen halat sem: „Mester, egész éjszaka fáradoztunk ugyan, mégsem fogtunk semmit, de a te szavadra mégis kivetem a hálókat.” (Lk 5,5) És ennek az lett az eredménye, hogy „olyan sok halat kerítettek be, hogy szakadoztak a hálóik.” (Lk 5,6)
Isten ma nekünk is ezt mondja: ne hallgassunk el mi sem, mert neki sok népe van ezen a településen is! Olyan nép, amely számunkra nem látható, de Isten ismeri tagjait. Mert az az egyszerű üzenet, az evangélium ott van sok ember szívében, ott lappang a lángocska, hogy egyszer életet átalakító tűz legyen belőle.
Elsős hittanosokkal az Édenkertről és a bűnesetről beszélgettünk. Feltettem nekik a tankönyvben lévő kérdést: „Szerinted miért nem engedelmeskedett Ádám és Éva Istennek?” Azt vártam, hogy majd valami ehhez hasonló válaszaik lesznek: „Hát, mert csábító volt a tiltott gyümölcs.” De nem. Az egyik kisfiú azt válaszolta: „Mert nem szerették Istent.” „Én szeretem Istent!” – fűzte hozzá a másik. És itt újra megértettem, amit Isten ott nekem üzent ezeken a gyermekeken keresztül: van még neki itt népe!
Mert a mi egyszerű üzenetünk valóban erről a szeretetről szól. Az evangélium nem kultúrharcra buzdít, nem az intellektualitással való küzdelemre, nem a szavak erejével való meggyőzésre, hanem Isten szeretetére. Az emberek – akár a hozzánk legközelebb állók is – nem azért utasítják el az evangéliumot, mert annyira erős a kultúrhatás, annyira pénztárcába markoló lenne a következménye, vagy annyira szembe megy a józan ésszel. Hanem azért, mert nem szeretik Istent. És akit nem szeretünk, arra nem hallgatunk, azzal nem akarunk együtt lenni, annak nem engedelmeskedünk, abban nem hiszünk.
Az egyszerű üzenet, hogy Jézus a Krisztus, egy nagyszerű történetet hordoz. Azt, hogy ugyan az ember nem szereti Istent, de Isten szereti az embert, s akit megígért már az Édenkertben, eljött, hogy életét adja értünk. És amikor Istennek e mélységes szeretete szembetalálkozik az ember szeretetlenségével, ott megszületik valami: egy új, engedelmes, szeretetre képes élet, egy új közösség, egy gyülekezet, amely hirdeti tovább ezt az egyszerű üzenetet.
Az üzenetet, amely semmit nem változott évszázadok alatt. Annyira régi, s közben mégis annyira új: Isten szeret, melletted áll, utánad jön, rendületlenül, és hisz benned töretlenül. Jézus a Krisztus. A te Krisztusod, aki érted jött el, érted áldozta önmagát és neked hozott békességet, örömöt és boldogságot, gyógyulást és új életet. Kérd a bátorságot te is, hogy ne hallgass róla csak azért, mert látszólag mindenki elutasítja körülötted!
Ámen.
