Prédikációk
2026. január 4.
Prédikációk
Ekkor megérkeztek a tanítványai, és csodálkoztak azon, hogy asszonnyal beszél, mégsem mondta egyikük sem: Mit akarsz tőle? Miért beszélgetsz vele? Az asszony pedig otthagyta korsóját, elment a városba, és szólt az embereknek: Jöjjetek, lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem: vajon nem ő a Krisztus? Erre azok elindultak a városból, és kimentek hozzá.
Abból a városból pedig a samáriaiak közül sokan hittek benne az asszony szava miatt, aki így tanúskodott: Megmondott nekem mindent, amit tettem. Amikor tehát a samáriaiak Jézushoz értek, kérték őt, hogy maradjon náluk. És ott maradt két napig. Az ő szavának sokkal többen hittek, az asszonynak pedig meg is mondták: Már nem a te beszédedért hiszünk, hanem mert magunk hallottuk és tudjuk, hogy valóban ő a világ üdvözítője. (János evangéliuma 4,27-30.39-42)
Ha vannak olyan igeszakaszok, amik különösen életközelivé teszik a Biblia üzenetét, akkor a samáriai asszony története biztosan ezek közé tartozik. Az ember Jézus jelenik meg benne, aki elfárad, megszomjazik, s ezzel is hasonlóvá válik az emberhez. A másik szereplő egy asszony, akinek élete romokban, lelkét sok, csalódással végződött párkapcsolat sebei borítják. Gyötri a szégyen, mert az emberek nem igazán ismerik őt és a helyzetét. Csak annyit tudnak róla, hogy nem tud megállapodni egy férfinál sem. Mindenki levonja ebből a következtetést, a látszat szerint ítélkeznek fölötte, így jobb kerülni a találkozást velük. Ezért megy a kútra akkor, amikor a legkevesebb emberrel találkozhat.
Látszat és valóság. Melyik vagyok igazán én? Sok ember elveszett a válaszkeresésben, ahogy ez az asszony is. Sok ember várt és vár ma is igazi választ, valódi gyógyulást az életére. Történetének végkifejletét olvastam fel, mint mai igét. Rövid, de annál beszédesebb. Láthatjuk benne, ahogy (1) Jézus nem szokványosan dolgozik; (2) az asszony reakciójából Jézus messiási jellemvonását ismerhetjük fel; (3) és rácsodálkozhatunk a következményekre. Ebből az egészből pedig megérthetjük az evangélium ma is működő dinamikáját és készen állhatunk arra, hogy mindezt alkalmazzuk, mindez velünk is megtörténjen.
Jézus szokatlan módszere
János leírja, hogy a tanítványok „csodálkoztak azon, hogy asszonnyal beszél, mégsem mondta egyikük sem: Mit akarsz tőle? Miért beszélgetsz vele?” (27. vers) Tulajdonképpen már addigra talán megszokták a szokatlant. Azt, hogy Jézus szokatlan helyeken, alkalmatlan időben olyan emberekhez közelít, akiket mindenki más elkerülni igyekszik. Leprás, vámszedő vagy prostituált…, Jézusnak nincsenek gátlásai. Nem félt, hogy maga is leprás lesz, sem attól, hogy hírbe hozzák a kétes hírű nőkkel. Nemcsak az volt a csoda, amikor a vizet borrá változtatta vagy betegeket gyógyított, hanem az ilyen beszélgetések is csodaszámba mentek.
Ma azt mondanák sokan, hogy Jézus jó „marketing szakember” volt. Felfedezte azt a „piaci rést”, ahová be lehet törni egy „új termékkel”, az evangéliummal. Célcsoportját azok az emberek képezték, akiket a korabeli vallás „ügynökei”, a farizeusok, írástudók, főpapok figyelmen kívül hagytak. Meg azok, akiknek nem működött az „általuk kínált termék”, a vallás. A vallás ma sem működik. Evangéliumra, kegyelemre van szükségünk. Nem azt várjátok itt ti sem, hogy megmondjam a szószékről, hogyan kell jó embernek lenni vagy annak látszani. Hanem hogy „rosszemberségünk” ellenére is felfedezzük újra valódi értékünket. Ebben erősödhetünk hétről hétre. Nem vallás kell hát nekünk sem, hanem kegyelem!
Ez a „termék” lényege, az evangélium veleje, amire újra épülhetnek a romba dőlt életek. Talán blaszfémiának tűnhet, hogy az evangéliumot „termék” szintjére züllesztem, a keresztből pedig márkajelzést csinálok. Nem az evangélium ilyen, hanem mi lettünk ilyenek. Egy fogyasztói társadalomban, ha tetszik, ha nem, először a kínálat részeként találkozik vele sok ember. Kipróbálnak sok mindent, mire rátalálnak az egyetlen megfelelőre. Talán te is így vagy itt.
És igen, ez botrányos, de hát Jézus egész tanítása annak idején sokak szemében istenkáromlásnak minősült. Az evangélium ereje azon csorbul ki ma is, ha nem vállaljuk a botrányt, a kereszt botrányát. Ha nem vállaljuk a „nem hagyományos” működést. Ha nem megyünk olyan helyekre, ahol azt mondjuk, hogy az egyháznak nincs keresnivalója. Én még mindig keresem a kocsmaevangelizáció lehetőségét, hiszem, hogy megadatik egyszer. Szokatlan helynek számít talán a munkahelyed is. Pedig bizony, a samáriai asszony sem a templomban találkozott Jézussal, hanem hétköznapi rutinja közben.
Holnaptól elkezdődnek a dolgos hétköznapok. Nehéz újrakezdeni az ünnepek után, sokan depressziósak is emiatt. De lehet örömmel belevágni az új év hétköznapjaiba, ha arra gondolsz: lesz alkalmad az ünnepi üzeneteket olyan kollégáidnak átadni, akik nem voltak istentiszteleten egyszer sem az ünnepek alatt. Minden gyülekezeti tag felelőssége, hogy a környezetében lévő „szomjazó lelkeket” észre veszi-e, s hajlandó-e beszélgetni vele. Akár munkaidő után is. Ez bizony szokatlan módszer, de ettől láthatják mások, hogy nem valami „templomos dolog”, hanem nagyon is emberközeli az evangélium. Többről tehát van szó, mint templomba hívogatni másokat: időt szánni rájuk, akarni megérteni az életük problémáit, szeretni őket. Aztán bizonyságot tenni. Ezt jelenti az egyetemes papság, mert ez nem kizárólag lelkipásztori feladat.
Jézus a Messiás
A samáriai asszony abból kezdte felismerni Jézus messiási kilétét, hogy Jézus mindent tudott róla. Ebből megsejtette, hogy Jézus több, mint ember. „Jöjjetek, lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem” (29. vers) Ma megijedünk attól, ha valaki mindent tud rólunk. Néhány évtizede még titkos ügynökök figyelték az embereket. Félelmetes lehetett, hogy valakiről jelentések készültek, mindent tudtak róla. Ma is félelmetes élmény, hogy algoritmusok figyelik életünket, internetes kereséseinket, mozgásunkat, és személyre szabott hirdetéseket kapunk olyan termékekről, amilyen boltban voltunk, vagy egyszerűen csak beszélgettünk róla valakivel. Az internet világában kiszolgáltatjuk magunkat, másra nem tartozó információkat osztunk meg, és látszani akarunk valakinek. Aztán félünk, hogy amikor kiderül, hogy a „Nagy Testvér” figyel és ismer minket.
Fontos észrevennünk azt is, hogy Jézusban nem azért ismerte fel a Messiást ez az asszony, mert megmondta a jövőt, hanem mert ismerte a múltat. És ez nem elijesztette, hanem elhozta a rég várt békességet és örömöt a szívébe. Mert múltja ismerete ellenére állt szóba vele, beszélt vele szeretetteljesen, s kinyitotta előtte az „élő víz forrását”, egy új, bővelkedő, boldog élet lehetőségét. Az év első napjaiban Jézus számunkra sem fedi fel a jövőt, viszont tud mindent, amit tettünk. Nemcsak azt tudja rólad, amit láttatni akarsz, hanem azt is, amit rejtegetni próbálsz. De nincs olyan algoritmus, ami felajánlaná neked azt, amit Ő kínál ma is, mert Ő mindenkinél jobban ismer. És ez nem félelmetes, hanem vigasztaló, megnyugtató.
Mert Jézus nem múltbeli hibáink, bűneink szerint ítél, hanem azok ellenére szeret. És ez nem üres szlogen, nem hamis reklám, mert kereszthalálával be is bizonyította ezt a szeretetét. Sokszor elmondtam már, és sokszor fogom még, mert ez hitem alapja: ha valaki mindent tudna rólam, az képtelen lenne szeretni engem. De Isten mindent tud rólam, mégis szeret! Ha őszinte vagy magadhoz, ugyanezt elmondhatod, s ugyanezért lesz közös Messiásunk Jézus: a samáriai asszonynak, neked és nekem.
Következmények
Így terjed az evangélium, ma is. Az asszonyban úgy válhatott bizonyossá sejtelme, hogy másokat is meghívott: „Jöjjetek, lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem: vajon nem ő a Krisztus?” (29. vers) Sokat hallott Jézustól, alapvetően rendítette meg belül, s életében először felsejlett benne, hogy új irányt vehet az élete. De kellett a megerősítés a számára. De mi az a külső tapasztalat, ami erősítheti a belső meggyőződést?
Amikor azok ugyanazzal találkoztak, mint ő, már nem az asszony szava miatt, hanem Jézus szavai miatt lettek hívővé. Bennük is lezajlódott az a folyamat, amiről bizonyságot tett nekiki az asszony. Jézus azt tanította: „Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város. Lámpást sem azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek a házban.” (Mt 5,14-15) Ha egy gyertyát letakarunk, nemcsak sötét lesz a szobában, hanem a láng is kialszik egy idő után, mivel nem kap az égéshez oxigént. Hitünk is ilyen. Nemcsak mások hitre jutása miatt kell bizonyságot tennünk, hanem a mi hitünk miatt is, hogy ne aludjon ki.
Amikor bizonyságot teszel, a te hited is erősödik. Tulajdonképpen bizonyságtétel által szilárdul meg, ezért a jövőben a konfirmáció is ehhez lesz kötve gyülekezetünkben. Számomra pedig az erősíti hitemet külsőleg leginkább, amikor mások életében is látom az evangélium erejét működésbe lépni. Dicsőség és hála az Úrnak, hogy így erősítette hitemet! Amikor beszéltem Krisztusról, és aki hallgatta, könnyekre fakadt, letérdelt bűnbánattal, megtért és Krisztus követője lett, úgy, ahogy én.
Az én hitem alapja az, amit Krisztus tett értem, s amit értetek tett. Ha körbenézek, történetek jutnak eszembe rólatok, a Jézussal való találkozásotok csodája. Annak csodája, amit értetek is tett. Ha ilyenek nem történtek volna, a saját hitem is csak sejtés maradt volna. Az igehirdetés mindig az én hitemet is táplálja, és ezért kell neked is minél többeknek elmondanod, amit Jézusból megtapasztaltál. És átélheted az evangélium ma is működő hatalmát, amikor már nem miattad hisznek emberek, hanem azért, mert nekik is személyes kapcsolatuk lett az Úrral. Nem látok az idén sem ettől magasztosabb célt előttünk.
Ámen.
2026. január 1.
Prédikációk
Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért hálát adjatok, mert ez Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra. (1Thessz 5,16-18)
Az új esztendő 11. órájában állunk meg együtt Isten jelenlétében, és kérünk áldást az előttünk lévőkre. Nemcsak áldásra, hanem útmutatásra is várunk Istentől. Nem mi szeretnénk megmondani, hogy mik a terveink és mire adjon áldást. Hanem szeretnénk a múlt év tapasztalatai és a mai ige szerint még tökéletesebben követni Őt. Az év első igehirdetésének textusa mindig a missziói munkatervünk vezérigéje. Nem mottója, hanem olyan igei alapja, amin állva szeretnénk, hogy kibontakozzon az életünkben, szolgálatunkban Isten terve és akarata.
Információval túlterhelt világunkban nagyon nehéz olyan üzenetet megfogalmazni, ami hosszú távon megragad bennünk. Az őszintét megvallva magam is minden évben küzdök azzal, hogy folyamatosan észben tartsam az aktuális vezérigénket. De erre az évre három nagyon egyszerű és könnyen megjegyezhető fogalmat kaptam, ami irányt adhat életünknek: öröm, imádság, hálaadás.
ÖRÖM
„Mindenkor örüljetek” (16. vers) – szólít fel először az ige. Először talán furcsa lehet ez, hiszen lehet-e parancsszóra örülni? Márpedig ez erőteljesen felszólító módú ige. Mi úgy gondoljuk, hogy az örömöt okozza nekünk valami vagy valaki, de semmiképpen nem ok nélküli. A felszólító módból azt kell megértenünk, hogy az öröm nem következménye valaminek: egy kellemes eseménynek, egy kapott ajándéknak, egy régen várt találkozásnak, egy finom ételnek vagy italnak. Az öröm: döntés.
Az istenfélő asszonyról írja a Biblia, hogy „nevetve néz a holnap elé”. (Péld 31,25) Az istenfélelem, azaz a Benne való bizalom és Neki való engedelmesség képessé tesz arra, hogy előre elhatározott módon, optimistán tekintsünk a jövőbe. Eldönthetjük ma azt, hogy – bár nem tudjuk, mit hoz ez az év – a mi hozzáállásunk pozitív lesz. Nekünk, magyaroknak ez különösen nehéz, még ha hiszünk is. Mert egy alapvetően pesszimista nemzet gyermekei vagyunk, akik lehet, hogy a legjobbat remélik, de a legrosszabbra számítanak.
Választások éve a 2026-os: országgyűlési és közegyházi választások is lesznek. Sokan félve tekintenek a jövőbe, kétségeik vannak, világvégét vizionálnak, ha nem az ő nézetüknek megfelelően alakul a helyzet. Drága szeretteim! Én nem fogok semelyik választással kapcsolatban útmutatást adni nektek! Nem fogom elmondani, kire szavazzatok, s még csak halvány utalást sem fogok tenni. Mert sokkal nagyobb Úrnak szolgálunk, mint bármilyen földi tekintélyek és hatalmak.
És ez az Úr, az Ő hatalma és eddig megtapasztalt gondviselése, kegyelme nekem elég biztosítékot jelent ahhoz, hogy elhatározzam az örömöt, nevetve nézzek a holnap elé. Ha a keresztre nézve látom, hogy milyen áldozatot hozott értem Krisztus, és az üres sír megdicsőíti hatalmát, akkor lehet-e bármilyen esemény a jövőben, amitől félnem kellene, ami megolthajta bennem az örömöt? Bizonyos, hogy nincs, így nemcsak előzetes elhatározás az öröm, hanem már most van okom is rá. Pedig még titok előttem az út.
Gyülekezetünk is így döntheti el, hogy minden szolgálatát az öröm határozza meg, amelynek forrása kizárólag megváltottságából adódik. Nem attól, hogy mit sikerül és mit nem megtennünk, hanem hogy Isten mit tett értünk. Ezért a keresztre tekintve mindig lesz okunk az örömre, amelyben feloldódik majd minden veszteség okozta szomorúság, gyógyul minden fájdalom.
Friedrich Nietzsche német filozófus az Így szólott Zarathustra c. művében írja a sokszor idézett mondatot a keresztyénekről: „Jobb énekeket kellene énekelniük, hogy higgyek a Megváltójukban: a tanítványainak megváltottabbnak kellene látszaniuk!” Ma elhatározhatjuk, hogy engedelmeskedünk az igének, és örömünk által hitelessé válik az evangélium, amit hirdetni szeretnénk még többeknek, mint eddig. De mi van, ha nem tudok örülni? – kérdezheted. S valóban, nehéz a fájdalomban, a gyászban örülni. Tudnod kell: az öröm nem mindig érzés, de mindig hitbeli irányt jelent. Azt, hogy kire néz a szíved a halál árnyéka völgyében.
IMÁDSÁG
„szüntelenül imádkozzatok” (17. vers) – folytatódik igénk rövid és tömör útmutatása. Református egyházunkban a 2026-os év az imádság éve. Nem szeretem az évek tematizálását, mert olyan, mintha eddig nem lett volna az imádság fontos, vagy 2027-ben sem lesz majd annyira fontos. Most viszont örülök annak, hogy sokkal több alkalom lesz az imádság tanulására és gyakorlására.
Amikor imádságról beszélünk, akkor már a szó is magában hordozza azt, hogy sokkal többről van itt szó, mint Istennel folytatott kommunikációról. Ha csak azt jelentené, nem kérné az apostol, hogy ezt szüntelenül tegyük, hiszen ki lenne képes állandóan imádkozni? De az imádság életforma: az imádásban való életet jelenti. A Heidelbergi Káté szépen megfogalmazza a 6. kérdés-feleletben, hogy Isten az embert valóságos szentségre alkotta, arra, hogy teremtő Istenét igazán megismerje, szívből szeresse, vele örökké éljen, őt dicsérje és magasztalja.
A bűn miatt elhajlott szívünk azonban nem képes erre. Amikor Jézus beszélt a samáriai asszonnyal erről a kútnál, úgy akart neki segíteni ebben, hogy megosztotta vele Isten élő vizét. Jézus személyesen kereste fel ezt az asszonyt, hogy bővelkedő életet adjon neki. És Ő így keresi mindannyiunkkal a személyes találkozást. A samáriai asszony hallott már Istenről, és voltak vallásos ismeretei. De Jézus arról beszél, hogy az igazi imádáshoz „szemtől szemben” kell lenni Istennel. Az imádás nem vallás vagy rituálé, hanem bensőséges és megelevenítő találkozás a személyes Istennel.
Az igazi imádás magában foglalja annak az elismerését, hogy Isten szent, szuverén, mindenható, szerető és könyörülő. Ez az elismerés meghozza saját bűnösségünk felismerését is. Ezért az igazi imádás életváltozást eredményez: bűnbánatot, engedelmes meghódolást és szentség utáni vágyat ébreszt bennünk. A könyörületesség gyakorlására és a megbocsátás kifejezésére indít.
Milyen messze van ez attól a tradicionális gyakorlattól, ahogyan egyháztagságra nevelünk gyermekeket a konfirmációban! Ezért alakítjuk át teljesen. Imádkozunk a Szentlélek munkájáért, hogy adjon imádó szívet minél többeknek. És – ahogyan ez az asszony tette, amikor visszatérve a falujába mindenkinek beszélt a Jézussal való találkozásáról – mi sem kizárunk másokat, hanem szélesre tárjuk a kaput. Azért, hogy ne vallásos, hanem imádó életre hívjunk és neveljünk minél többeket. Mert az igazi imádás megváltozott élethez vezet, amely visszatükrözi azt, akit imád. A szüntelen imádságban formálódhat ki bennünk Krisztus képe.
HÁLAADÁS
„mindenért hálát adjatok” (18. vers) – zárul ez a hármas felszólítás. Bizony, mindenért! Nemcsak a jóért, hanem a rosszért is, ahogyan Jób tette szenvedései idején. Nem azért, mert a rossz jó, hanem mert Isten jó marad a rosszban is. Krisztus szenvedéseiből erőt merítve megláthatjuk az előttünk lévő év ismeretlen sötét napjainak is az értelmét, amivel végül is Isten a javunkat szolgálja. A hálás élet lehet csak boldog élet. A fejlett nyugati fogyasztói társadalom tagjai a legkevésbé boldogok a világon. Mert a fogyasztás kultúrája a folyamatos elégedetlenségből táplálkozik. Akinek pedig soha nem elég jó, annak soha nem is lesz boldog az élete.
A keresztyén ember pedig Krisztusban mindent megkapott. S ha valóban így is érzi, akkor a világ legboldogabb embere lesz akkor is, ha világi nézőpontból sok minden hiányzik az életéből. Ezért lehet az, hogy egy afrikai keresztyén, akinek az iható víz is hiányzik az életéből, mégis boldogabb, mint mi, akik nem tudtunk mit kezdeni a karácsonyról megmaradt süteményekkel. Mert ő az „élő vízben” valóban mindent megkapott. Készüljünk hát a hálás életre az idén!
Végül: mindezt az ige értünk kéri. „ez Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra” (18. vers) Az örömre, az imádságra, a hálaadásra nem Istennek van szüksége, hanem nekünk. Mert valóban erre teremtett bennünket, s ha nem tiltakozunk ellene, hanem újévi fogadalomként elhatározzuk, hogy öröm, imádás és hála jellemez majd bennünket, akkor sokkal jobban betölthetjük küldetésünket a világban. Világíthatunk, mint hegyen épített város, és Krisztushoz vezethetjük mindazokat, akik most még félelmek és kétségek között tekintenek a jövőbe.
Ámen.
2025. december 28.
Prédikációk
Amikor pedig eljött a nyolcadik nap, és körül kellett őt metélni, a Jézus nevet adták neki, ahogyan az angyal nevezte őt, mielőtt még anyja méhében megfogant.És amikor leteltek tisztulásuk napjai Mózes törvénye szerint, felvitték Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, amint meg van írva az Úr törvényében, hogy „minden elsőszülött fiúgyermek az Úrnak szenteltessék”; és hogy áldozatot adjanak az Úr törvényében mondottak szerint, „egy pár gerlét vagy két galambfiókát”.És íme, élt egy ember Jeruzsálemben, akinek Simeon volt a neve. Igaz és kegyes ember volt, várta Izráel vigasztalását, és a Szentlélek volt rajta. Azt a kijelentést kapta a Szentlélektől, hogy nem hal meg addig, amíg meg nem látja az Úr Krisztusát. A Lélek indítására elment a templomba, és amikor a gyermek Jézust bevitték szülei, hogy eleget tegyenek a törvény előírásainak, akkor karjába vette, áldotta az Istent, és ezt mondta: Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, mert meglátta szemem üdvösségedet, amelyet elkészítettél minden nép szeme láttára, hogy megjelenjék világosságul a pogányoknak és dicsőségül népednek, Izráelnek. A gyermek apja és anyja csodálkoztak azon, amit róla mondott, Simeon pedig megáldotta őket, és ezt mondta anyjának, Máriának: Íme, ő sokak elesésére és felemelésére rendeltetett Izráelben, és jelül,amelynek ellene mondanak – a te lelkedet is éles kard járja majd át –, hogy nyilvánvalóvá legyen sok szív gondolata.Volt ott egy prófétanő is, Anna, Fánuél leánya, Ásér törzséből. Igen idős volt; csak hét évig élt férjével hajadonkora után, és nyolcvannégy éves özvegyasszony volt. Nem távozott el a templomból, hanem böjtöléssel és imádkozással szolgált éjjel és nappal. Abban az órában is megjelent, hálát adott Istennek, és beszélt róla mindazoknak, akik várták Jeruzsálem megváltását. (Lukács evangéliuma 2,21-39)
Azt hiszem, minden ember vágya kitörni a középszerű szürkeségből, és valami maradandót alkotni, értéket teremteni, nyomot hagyni a világban. A legtöbb ember élete azonban másról szól. Fiatalkorunkban még „világmegváltó” gondolataink vannak, aztán az idő előrehaladtával, a lehetőségek beszűkülésével egyre inkább feladjuk a nagy terveinket, álmainkat, és ott találjuk magunkat, amit elkerülni akartunk: szürke, kispolgári élet, egyszerű vágyakkal és kisívű célokkal. A „világmegváltást” felváltja idővel a létfenntartás egyszerű célja, a maradandóságot pedig a máról holnapra való élet.
Emlékszem, talán egy vígjátékban láttam egyszer a következő jelenetet. Két régi barát fut össze egy bevásárlóközpontban, akik évek óta nem látták egymást. Elkezdtek beszélgetni, nosztalgiázni arról, hogy fiatalon megfogadták: ők sosem lesznek olyanok, mint a többiek. Nagy célokat tűztek ki maguk elé, hogy majd világhírű zenekart alapítanak, bejárják a világot és mindenki ismerni fogja őket. Eltervezett életükbe nem fért bele az átlag családi élet, a „8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás” szürkeségének még a legenyhébb árnyalata sem. Aztán keserűen mosolyogva nézték egymás bevásárlókocsiját, amiben mosópor, pelenka, háztartási keksz és vécépapír volt.
Idővel megbarátkozunk a gondolattal, hogy ez az emberi élet rendje: feladni az álmainkat és belesimulni az egyhangúságban, sodródni az árral az elkerülhetetlen elmúlás felé. De van egy jó hírem számotokra, testvérek! Mégpedig az, hogy Jézus Krisztus, akinek születését kétnapja ünnepeltük, új távlatot adhat az életeteknek, új látást, új álmokat, és felülemelhet titeket a középszerűségen. Simeon és Anna példáját állítja elénk az evangélium, hogy az ő életükre nézve találjuk meg a saját életünk végső célját, örömét és értelmét. Nézzük hát meg, hogy (1) mi is volt az ő életcéljuk, (2) hogyan akarták azt elérni, és (3) mi volt a jutalmuk.
Mi volt Simeon és Anna életcélja?
Mondhatni: világmegváltó életcélja volt ennek a két idős embernek. Persze, a világmegváltást nem ők akarták elvégezni, hanem várták azt, aki majd ezt az évszázados próféciáknak megfelelően megteszi. Mert tudták jól: Isten nem az embertől várja önmaga megváltását, mert nem is lenne rá képes. Ezt Ő fogja majd megtenni. Tudták: az emberi élet nem attól nyeri vissza méltóságát és eredeti örök rendeltetését, amit az ember tesz, hanem attól, amit Isten tesz.
Simeonról azt olvassuk: „várta Izráel vigasztalását” (25. vers), Annáról pedig hasonlót: „Nem távozott el a templomból…” (37. vers). Mindennapi életük nem szólt másról, mint az eljövendő Krisztusról. Ezek az egyszerű emberek megértették, hogy minden létező élő és élettelen, férfi és nő nagy közös oka és célja Krisztus: „minden általa és reá nézve teremtetett.” (Kol 1,16) Nem vágytak sem többre, sem kevesebbre. És ez a vágyuk elég volt ahhoz, hogy egyébként szürke életük mindennapjait bearanyozza. Egy kívülálló számára talán haszontalan volt az életük. Várakozni valamire, amiről ki tudja, igaz-e. De a Zsoltárban ezt olvastuk: „Aki a Felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában pihen, az ezt mondhatja az Úrnak: Oltalmam és váram, Istenem, akiben bízom!” (Zsolt 91,1-2) Nincs tartalmasabb élet ettől a bizalomteljes várakozásnál! De megvannak a maga belső küzdelmei.
Anna élete pl. különösen nem volt egyszerű abban az időben, hiszen az özvegyasszonyokról senki nem gondoskodott. Még nem volt szociális háló meg özvegyi nyugdíj, kiszolgáltatottak voltak. De Anna élete mégis példa előttünk, mert határozott célja volt: Krisztus. Nem tűzött ki mást sem ő, sem Simeon. Várták Izráel vigasztalását, Krisztusra nézett az életük, s így nem életük nyomorúsága felől sajnálkoztak. Biztos vagyok benne, hogy ezt naponta el kellett határozniuk magukban.
Amit ebből meg kell tanulnunk, testvérek, hogy a mi életünk is csak Krisztusban kaphat valódi, értelmes célt. Frusztrációnk, az életben való csalódásaink, az álmaink elérhetetlensége miatti önsajnálatunk mind abból adódik, hogy többet vagy kevesebbet tűztünk ki életcélul Krisztus helyett. Többre vágytunk, mert bedőltünk az ördög kísértésének, hogy a kövek is kenyérré változnak majd, hogy a lábunk előtt lesz az egész világ, hogy egzisztenciális célkitűzéseinkkel majd eljutunk a végső boldogságig még ebben az életben.
Vagy épp kevesebbre vágytunk Krisztusnál: spirituális életet akartunk, vallásossá váltunk, s elhittük, hogy Krisztus ebben csak megkerülhető mellékszereplő: halál utáni életünk végül is majd jóemberségünk alapján dől el. Mindkettőnek csalódás a vége.
Ha azt a kérdést kell megválaszolnom: miért vagyok ezen a világon? – akkor csak egyetlen jó válasz létezik: Krisztusért. Simeon és Anna nem épített templomot, nem választotta ketté a Vörös-tengert, nem hódított országot, nem támasztott fel halottat. Mégis fennmaradt a nevük, mert Krisztus volt az életcéljuk. Nekik az eljövendő, nekünk az, aki már eljött és az életét is adta értünk. Nem szürkültek bele az átlagéletbe, s ha mi is Krisztust választjuk életünk céljává, akkor nem vallásos fanatikussá válunk, hanem a világ legelégedettebb, legboldogabb embereivé, tehát egyáltalán nem átlagossá. De soha ne feledjük: azért választhatjuk Krisztust életcélnak, mert Ő már kiválasztott bennünket, amikor ránk nézve is kimondta a kereszten: „Elvégeztetett!”
Hogyan akarták céljukat elérni?
Ez a két idős ember a maga egyszerűségében nagy példát jelent: nem bonyolították túl az életet, hanem egyszerűen csak hűségesek voltak, és szolgáltak. Simeon igaz és istenfélő emberként azzal töltötte a mindennapjait, hogy a leghétköznapibb dolgokat is Istennek tetszőn végezze. Anna böjtölve és imádkozva várta Krisztust. Hűségüknek köszönhetően Isten mélyebb látást adott nekik, mint a másoknak. Nemcsak várták Krisztust, hanem tudták is, hogy meg fog jelenni majd az életükben, de ezért ők csak ennyit tehetnek, s ez a legtöbb, de a legkevesebb is.
A világban a legnagyobb változásokat nem azok érték el, akik saját erejükben és alkalmasságukban bízva tettek valamit, hanem azok, akik csendben és hűséggel vártak az Úr szabadítására. Akik bíztak abban, hogy csak Isten képes arra, amire az ember képtelen. Akik elfogadták, hogy a hűség élethosszig tartó várakozást is jelenthet. Ezt ma egy türelmetlen társadalomban nehéz megérteni és elfogadni, pedig ma sincs máshogy. Isten nem nagy tetteket vár tőled, hanem egyszerű, istenfélő életet és kitartó imádságot azért, hogy Ő cselekedjen. És ha hűséges vagy, akkor Isten valóban mélyebb látást ad neked is: máshogyan, egy nagyobb perspektívából látod az életet, a világot, a történelmet. Nem beszűkül a látásod és az érdeklődésed, ahogy sokan gondolnak ránk, keresztyénekre, hanem éppen ellenkezőleg. És ez megóv, hogy a mindennapi élet vagy épp a politika világának kicsinyes vitáiba bocsátkozz.
A hűség nemcsak ahhoz kell, hogy saját életed Krisztusra néző maradjon, hanem ahhoz is, ha ezt mások életében szeretnéd elérni. A megtért, újjászületett hívő ember célja ugyanis több, mint hogy a saját élete Krisztusról szóljon. Simeon nemcsak a maga vigasztalására várta a Messiást, hanem népének, Izráelnek a vigasztalására. Anna is elmondta mindenkinek imádsága és böjtölése beteljesedését.
Talán neked is van olyan szeretted, ismerősöd, akinek szeretnéd, hogy az életében megjelenjen Krisztus és megtérésre vezesse. Ha igazán hiszel, akkor biztosan van, mert ez a legfontosabb. A te feladatod az, hogy hűségesen imádkozz akár élethosszig érte, s hidd el, hogy Krisztus megjelenik majd az ő életükben is! Mert Isten keresi azokat a közbenjárókat, akik készek mindaddig folytatni az imádságot, míg Ő válaszol nekik.
Georg Müller a 19. században árvaházat működtetett pusztán imádsággal. Soha nem fogadott el pénzt, Isten mégis megadta a szükségeseket. Nagy tapasztalata volt tehát Isten hatalmáról, az imádság erejéről és a szolgálat jutalmáról. Egész szolgálatában azt akarta megmutatni, hogy Isten ma is élő Isten, aki meghallgatja a könyörgést. És mégis: egyes emberek megtéréséért évtizedeken át imádkozott. A saját feljegyzéseiben ezt írta: ‘”Én azonban Istenben remélek, tovább imádkozom, és várom a választ.’” Vannak imádságok, amelyekre Isten úgy felel, hogy a válasz túléli az imádkozót is.
A jutalom
Simeon és Anna jutalma kettős. Egyrészt egyszerű életük ellenére fennmaradt a nevük Isten előtt. Ezért vannak benne a Bibliában is. Isten megjutalmazza a hűségeseket. Akik Krisztust tűzik ki életük céljává, azoknak az élete nem tűnik el nyomtalanul, nem halványodik el az emlékük. Másrészt: hűségük jutalma a beteljesedés volt. Bár életük végén, de megláthatták azt, akit egész életükben vártak, akiért szolgáltak, akiért imádkoztak.
Hűségünk jutalma ma sem kevesebb, minthogy a mi életünk sem tűnik el nyomtalanul még itt a földön sem. A hűségesek élete még haláluk után is erőt ad az utódoknak. Én bizony ilyen szeretnék lenni. Beszéltem egy idős asszonnyal, aki elmondta, hogy az ő nagyapja másfél évig volt orosz hadifogságban. Amikor hazaengedték, azt az éneket énekelve tért haza, amit az istentisztelet elején énekeltünk: „Áldjad, én lelkem, a dicsőség erős Királyát!” Nem bosszúvágy volt a szívében fogvatartói felé, hanem azzal az örömmel volt tele a szíve, hogy hűséges imádsága szabadulást adott neki. S lám, egy évszázad távlatából is róla beszélek most egy szószéken, és a családjában nemzedékeken át fogják őt emlegetni azok is, akik személyesen nem ismerték.
Hűségünk fő jutalma azonban az, hogy bizonyosan egykor színről színre láthatjuk azt a Krisztust, akire föltettük az életünket, akiért lemondtunk földi álmok kergetéséről, akihez oda akartunk vezetni másokat. Simeon azt mondta az újszülött Messiás láttán, hogy most lelt békére. Anna pedig hálát adott és elbeszélte mindenkinek. De nem ők találták meg Krisztust – Isten adta nekik. A jutalmuk kegyelem volt. Krisztus ma is beteljesedett életet ad, hálára indít, és arra, hogy bizonyságot tegyünk róla mindenkinek. Ne érjük be kisebb életcéllal, és megláthatjuk Isten szabadítását!
Ámen.
2025. december 26.
Prédikációk
Amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben Heródes király idején, íme, bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe, és ezt kérdezték: Hol van a zsidók királya, aki most született? Mert láttuk az ő csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk őt. Amikor ezt Heródes király meghallotta, nyugtalanság fogta el, és vele együtt az egész Jeruzsálemet. Összehívott minden főpapot és a nép írástudóit, és megkérdezte tőlük, hol kell megszületnie a Krisztusnak. Azok ezt mondták neki: A júdeai Betlehemben, mert így írta meg a próféta: „Te pedig, Betlehem, Júda földje, semmiképpen sem vagy a legkisebb Júda fejedelmi városai között, mert fejedelem származik belőled, aki legeltetni fogja népemet, Izráelt.”Ekkor Heródes titokban hívatta a bölcseket, és gondosan kikérdezte őket, hogy mikor jelent meg a csillag, majd elküldte őket Betlehembe, és ezt mondta: Menjetek el, és kérdezősködjetek a gyermek felől; mihelyt pedig megtaláljátok, adjátok tudtomra, hogy én is elmenjek, és imádjam őt!Miután meghallgatták a királyt, elindultak, és íme, a csillag, amelyet láttak napkeleten, előttük ment mindaddig, amíg odaérve meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt. Amikor ezt látták, igen nagy volt az örömük. Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt. Kinyitották kincsesládáikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. Mivel azonban kijelentést kaptak álomban, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba.Miután elmentek, íme, az Úr angyala megjelent Józsefnek álmában, és így szólt: Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba, és maradj ott, amíg nem szólok neked, mert Heródes halálra fogja kerestetni a gyermeket. Ő pedig felkelt, vette a gyermeket és anyját még éjnek idején, és elment Egyiptomba. Ott volt Heródes haláláig, hogy beteljesedjék az, amit az Úr mondott a próféta által: „Egyiptomból hívtam el a fiamat.”Amikor Heródes látta, hogy a bölcsek túljártak az eszén, nagy haragra lobbant, elküldte embereit, és megöletett Betlehemben és annak egész környékén minden kétesztendős és ennél fiatalabb fiúgyermeket ahhoz az időhöz mérten, melyet a bölcsektől megtudott. Ekkor teljesedett be az, amit Jeremiás prófétált: „Hang hallatszott Rámában, nagy sírás és jajgatás. Ráhel siratta gyermekeit, és nem akart megvigasztalódni, hogy már nincsenek.” (Máté evangéliuma 2,1-18)
A jól ismert karácsonyi igeszakaszt tovább olvasva gyorsan eljutunk a karácsonyi történet „Csak felnőtteknek!” szóló jelenetéhez. Nem szeretjük ezt olvasni, nem szoktuk karácsonyi textusnak sem választani, mert olyan ünneprontó. Vér fröccsen a karácsony fahéj- és narancsillatú idillikus képére. Nem illeszkedik az általunk óhajtott „kellemes ünnepekhez”. Meghagyjuk ezt a véres és borzasztó törtétnetet „aprószentek napjára”, akkor adunk alkalmat a sajnálkozásra.
Ma, az ünnep másodnapján mégis ez hangzik. Mégpedig azért, mert nem kellemes ünnepre, hanem kijózanító igére van szükségünk. Az ige ezért ma nem fenyőmintás puha plédként takar be, hanem megráz, mint egy elektromos sokkoló. A testté lett Ige nem elringat, hanem szembesít, nem békességet hozott, hanem kardot. Harcra hív, önmagunk ellen. Jó, ha a karácsonyi történetben nemcsak az engedelmes betlehemi pásztorokat és napkeleti bölcseket látjuk. Hanem azokat is, akiknek ugyanúgy kijelentetett Krisztus születése, de fellázadtak ellene, és lázadásukban odáig mentek, hogy gyermekek életére törtek.
A karácsonyi történet egyik váratlan motívuma, hogy a királyok Királya nem a fővárosi palotában, hanem egy kis falu egyik istállójában jön világra. A másik váratlan dolog, hogy olyanok vesznek róla tudomást és indulnak hódolni a megszületett Megváltónak, akikről a legkevésbé gondolhatnánk: a társadalmi ranglétra legalján lévő, írástudatlan pásztorok és az Írást nem ismerő babiloni csillagjósok. A zsidók „egyháza”, amelynek liturgiája évszázadok óta a messiásvárásról szólt, nem vett róla tudomást, nem ismerte fel, sőt fellázadt ellene.
Heródes és a főpapok, az udvari próféták tisztában voltak a Szentírás üzenetével: a Messiásnak Betlehemben kell megszületnie. De amikor az ígéretről nagyon úgy tűnt, hogy valósággá vált, Heródest „nyugtalanság fogta el, és vele együtt az egész Jeruzsálemet.” (3. vers) A karácsony egyáltalán nem volt kellemes a számára. Válaszút elé állt a korabeli egyház és döbbenetes választ adott. Amikor a régi próféciák életre keltek, és a Szentírás valóságos életformáló tekintélyt követelt magának, merev és bosszús elutasítás lett a válasz. Amikor a várva várt Messiás valóban megjelent, s már nemcsak holt betűk szóltak róla, akkor a templomi liturgia öldöklésben folytatódott.
Nem szeretjük magunkat azonosítani Heródessel és udvari embereivel még kismértékben sem. Mi inkább örvendező pásztorok és bölcsek akarunk lenni. Nem szeretjük egyházunkat sem párhuzamba állítani a zsidók vallásával. Pedig elkerülhetetlen, és ma éppen ezt kell megtennünk. Mert az ünnep kellemes lehet attól, ha a kínos kérdéseket kerüljük benne, de áldott semmiképpen nem lesz, ha bűneinkkel, lázadásunkkal nem nézünk szembe, s nem számolunk le velük. Az evangélium mérlegére kell tegyük magunkat és egyházunkat, hogy le ne tértjünk az útról.
Bizony, ez az ige nem a hitetlenekről szól! Ez az ige olyan emberekről szól, akik ünnepnapon elmennek a templomba, de azzal az igénnyel, hogy Krisztus születése maradjon meg a Biblia lapjain olvasható szép, ünnepi mítosznak. Ne lépjen fel a valóság igényével, ne akarjon az ünnepen túl beleszólni az életünkbe. Krisztus ne lépjen ki a Bibliából, ne legyen valóban beteljesedett ígéret, és ne akarja elfoglalni azt a trónt, amin már ül valaki: én! Ismerjük a történetet, gyermekkorunktól halljuk minden évben. Mindent tudunk már Betlehemről, Máriáról és Józsefről. De maradjanak meg a kis Jézuskával együtt ünnepi díszletnek, amit a karácsonyfával együtt eltakarítunk az útból az ünnepek végével.
Bizony, ez az ige az egyházról is szól! Arról az egyházról, ahol ünnepen hangzik a történet angyalokról, pásztorokról, bölcsekről, de az emberek ünnepi vallásos igényét kielégítve nem szól másról az üzenet, mint Isten véghetetlen szeretetéről. Isten igazságosságáról szemérmesen hallgat. Hirdeti Jézust, aki kisgyermekként mosolyog az embervilágra, de nem hirdeti a keresztre feszítettet, aki fájdalomtól eltorzult arccal szenved. Nem szembesít a bűnnel, nem hív megtérésre, nem riogat az ítélet borzasztó képeivel. Az ilyen egyház a szolgáltatószektor vallásos igényeket kielégítő ünnepi csomagját szállítja a változni nem akaró, magukat keresztyéneknek nevező, de valójában világi emberek számára. Az ilyen egyház temploma csupán kivilágított ünnepi dísz. A valóságos imádat annyira jellemző rá, mint Heródesre, aki el akart menni „imádni” Jézust. Az úrvacsorai kenyér és bor pedig semmivel sem jelent többet, mint az otthoni asztalra kitett mákos bejgli. Félve és rettegve kell munkálnunk üdvösségünket, vigyázva, nehogy ilyenekké váljunk. A karácsony hívjon mindig megtérésre!
Szándékosan vagyok ennyire provokatív, mert az ige provokatív. Azért, hogy szembesítsen, vagy épp megóvjon. Hallottam néhányaktól az ünnepek előtt, hogy „nincs egyáltalán ünnepi hangulatom. Mindjárt itt a karácsony, mégsem érzem úgy.” De milyen a karácsonyi hangulat? Olyan, amikor kellemes melegség árad szét a lelkünkben? Olyan, amikor karácsonyi dallamok ringatnak álomba akár még a templomban is? Ez a rólunk szóló kellemes karácsony. A Krisztusról szóló karácsony olyan, ami felráz, megrendít, elgondolkodtat és változásra indít. Nem baj, ha ez kellemetlen a számunkra.
Jézus születésére kétféle válasz jelenik meg a történetben. Mi is válaszolhatunk így. Az egyik válasz a felháborodás és a lázadás. Ahogyan ezt Heródes tette. Isten ne vegye el tőlünk a karácsonyt! Szóljon arról, amiről mi akarjuk: a hordozható kis Jézuskáról! Ne beszéljen bűnről, keresztről, megtérésről hatalomátvételről! Az ilyen választ adók a vallásos ember álarcát magukra öltve, imádatot színlelve gyakorlatilag Jézus uralmára törnek, és mindent megtesztnek azért, hogy életük változatlan maradjon. Vagy semmit nem tesznek azért, hogy megváltozzanak. A hétköznapjaikban semmiben sem különböznek azoktól, akik soha nem jönnek el a templomba.
A másik válasz az, amit a bölcsek tettek: imádni mennek Jézust, valóságos áldozatot hoznak érte. Egyrészt vállalják a hosszú út fáradságát, veszélyeit és viszontagságait, másrészt hihetetlenül drága ajándékokat hoznak. Isten ma is ezt várja tőlünk: egyszülött Fiáért, aki számára a legdrágább, és aki nagy utat tett meg a mennyből a földre; és aki a legnagyobb áldozatot hozta meg értünk a kereszten, keljünk útra mi is. Megtérés által lépjünk a változás hosszú és viszontagságos útjára és formálódjunk az Ő képére. Hozzunk áldozatot! Semmi ne legyen drága, sem idő, sem pénz, sem fáradság, amivel szolgálhatjuk országa építésének ügyét már itt a földön.
A legenda szerint három királyról van szó a történetben, de a Biblia itt nem királyokról beszél. Viszont a Jelenések könyve látomásaiban olvasunk ilyenről: „leborul a huszonnégy vén a trónon ülő előtt, és imádja az örökkön-örökké élőt; koronájukat is leteszik a trón elé…” (Jel 4,10) Egy mennyei látomás, ahol minden hatalom meghajlik a Legnagyobb előtt, és dicsőíti Őt. Ma is ettől a dicsőítéstől kell hangosnak lenni minden templomnak és otthonnak. Mi is annyira vagyunk királyoknak nevezhetők, mint azok a bölcsek. De van korona mégis a fejünkön, mert uralkodni akarunk életünk fölött, s nehezen lehet bennünket rávenni, hogy ezt az uralmat átadjuk Krisztusnak. Mégis megtehetjük ma, itt. Heródessel ellentétben feladhatjuk a lázadást, mert Jézus értünk, a lázadókért jött. Bennünket akar megmenteni a lázadás következményétől, a kárhozattól.
Kardot ragadhatunk, és indulhatunk. De már nem azért, amiért Heródes katonái. Hanem mi a bűn ellen kelünk harcra. Felderítjük lelkünk legsötétebb helyein bujkáló bűnös vágyainkat, indulatainkat, érzéseinket, motivációinkat, függőségeinket…, és megöldököljük őket. Erről a harcról, erről az öldöklésről szól a keresztyén ember élete. Jézus ezt a kardot hozta, és nincs teljes békességünk, amíg el nem jutunk a tökéletességre. Kellemes-e a karácsonyod, testvérem? Ezek után nagyon remélem, hogy nem. Én azt kívánom, legyen áldott! Mert a megtérés, a bűn elleni küzdelem, a szívbéli valós imádat áldást hoz az életedre.
Ézsaiás mondja: „Szolgáim ujjongani fognak örvendező szívvel, ti pedig majd fájó szívvel kiáltoztok, és jajgattok összetört lélekkel!” (Ézs 65,14) Kimondhatatlanul nagy volt a betlehemi anyák fájdalma. De nem irigylem Heródest és embereit sem, akik lelke keserűséggel és irigységgel volt tele. Aki ma elutasítja Krisztus valódi uralmát, ezt a keserűséget éli meg. Mindenkiben ellenséget lát és a rosszat veszi észre, nem tud örülni igazán semminek sem. De akik uralmukat átadva Isten szolgáivá lesznek, azoknak szívét ma ujjongó öröm és imádat töltheti be.
Testvérem, ha most azt érzed, hogy összeroppant ez az ige, tudd: Krisztus nem eltiporni jött, hanem felemelni! Úgy hív harcra, hogy Ő harcolt előbb érted: gyermekkorától vállalta az üldöztetést és a szenvedést. Sokan gondolják, hogy Jézus passiója nagypénteken történt, de nem így van. Akkor kínhalált halt, de egész élete szenvedés volt. Passiója, érted való szenvedése már karácsonykor elkezdődött. Ha még nem válaszoltál, és nem lázadsz ugyan, de nem is tetted le koronádat, akkor tedd meg ezt ma. Őérte, az érted szenvedőért, mert ma még megteheted, s ez az örömhír.
Ámen.
2025. december 24.
Prédikációk
Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem. Aki győz, annak megadom, hogy velem együtt üljön az én trónomon; mint ahogy én is győztem, és Atyámmal együtt ülök az ő trónján. Akinek van füle, hallja meg, amit a Lélek mond a gyülekezeteknek!
A történelmet a győztesek írják – mondja az ismert szólás. Egy-egy történelmi esemény megítélése az adott kor szubjektív értelmezése. Nekem még valamikor azt tanították az ’56-os eseményekről, hogy ellenforradalom volt. Azóta fordult a történelem kereke, és már több mint három évtizede forradalomként emlékezünk rá. Történelmi személyek megítélése is hasonlóan változik a korral, az uralkodó eszmerendszerrel. Ugyanaz a szereplő egyszer hős, másszor gyalázatos diktátor.
Az idő megkísérelte ezt tenni a karácsonnyal és annak főszereplőjével is. Ennek érdekében kétségbe vonták az evangéliumi tudósítások hitelességét, legendává, mítosszá akarták süllyeszteni. Krisztus történeti valóságát hiteltelenné akarták tenni. Csináltak a karácsonyból fenyőünnepet is. Velem még azt ünnepeltették gyermekkoromban az óvodában, iskolában. Énekeltünk a szép fenyőfáról, mintha tényleg az lenne a középpontban. Kellemessé tettük az ünnepet az áldott helyett, de mégsem sikerült Jézus Krisztust, a karácsonyi Ünnepeltet feloldani és megsemmisíteni az eszmerendszerek olvasztótégelyében.
Mert a történelmet tényleg a győztesek írják, s Jézus legyőzte a világot, sőt legyőzte a halált. Nem fegyverrel, nem erőszakkal, nem hatalommal. Erről szól az evangélium, amelynek első lapjairól szól ma minden templomban a prédikáció. A földi uralkodók, Augusztusz és Kviriniusz csak időhatározó viszonyítási pontként statisztálnak a minden ellenállással és pusztító törekvéssel szemben diadalmaskodó igazi Király történetében. Ezért ma is hirdethetjük, hogy „üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus” (Lk 2,11) Bár egy múltidőben hangzó mondat ez, mégsem megemlékezésre hív, nem szoborkoszorúzásra és emlékgyertyák gyújtására. A karácsonyi történet ajtaja nem antik illatú múzeumba, hanem egy élettől nyüzsgő vendégségbe nyílik. Arra hívogat, hogy belépjünk a történetbe, legyünk szereplői, sőt egyenesen nálunk bontakozzon ki, nálunk legyen a katarzis.
Valóban csodálatos, hogy az angyali szózat nem a fejünk fölött hangzik el, hanem évezredek távlatából hozzánk szól, nekünk hirdeti a nagy örömet! Így jelenti be a menny, hogy Isten lejött a földre. Az esemény jelentőségét az adja, hogy az ember a történelem kezdetei óta keresi az Istent. Keres valamilyen természetfölötti hatalmat, akitől segítséget és oltalmat remélhet, munkája megáldását. Akiben megtalálhatja élete rendeltetését, értelmét és reménységét. Amiben helyére kerül a rossz és a jó, az öröm és a fájdalom. Aki halálon túli távlatokat nyit az ember előtt.
Az emberek többsége ma sem zárkózik el ettől, sőt. Annyira vágynak rá, hogy nem véletlenül ilyenkor vannak tele a templomok. Ha egy évben egyszer megy valaki istentiszteletre, az jó eséllyel karácsonykor lesz. Mert kell valami az ünnephez, ami túlmutat az anyagi valóságon, a színes papírba csomagolt ajándékokon és az ünnepi ételtől roskadozó asztalokon. A világ azon részén élhetünk, ahol mindez megvan a többségnek, mégis hiányzik valami…, Valaki. És ezért vagy talán itt te is. Engem biztosan ez a hiány indított el Isten felé. Mert nélküle hiába volt meg mindenem, mégsem volt semmim. Ahogy gyerekkoromban is elmentünk Szenteste a templomba, mert az iskolai fenyőünnepből valahogy hiányzott a lényeg.
A túlnyomó többség tehát hisz a természetfölöttiben. De hogy az milyen, arról ezerféle elképzelése van az embereknek, amelyek különféle vallásokban jelennek meg. Ha Isten nem jelenti ki magát az embernek, akkor csak találgathatunk vagy okoskodhatunk, de semmit nem tudhatunk meg róla igazán. Mert Isten lénye az ember számára felfoghatatlan, megérthetetlen, és csak homályosan sejthető valóság.
De Isten megkönyörült a sötétben tapogatódzó és hamis istenekkel Őt pótolni próbáló emberiségen, és kijelentette magát. Ilyen különös módon: egy gyermekben emberré lett, egy jászolban megszületett. Különösek Isten gondolatai, s talán ez sem a magától értetődők közé tartozik. Hogy értsük e jelenet súlyát, Spurgeont, a 150 évvel ezelőtt élt híres angol prédikátort idézem: „Képzeljük el a Napot egyetlen pontba sűrítve, mégis olyan lágyan megjelenítve, hogy a leggyengébb szem is elviselheti – így jött le a dicsőséges Isten is, hogy az ember megláthassa Őt, az asszonytól születettet.”
Bizony, nagy csoda, hogy a társadalmi ranglétra legalsó fokán álló pásztorok is fölémagasodhattak a világot Teremtőnek! Ilyet egyetlen más vallás sem hirdet. Mekkora alázat, s mekkora áldozat ez! De Isten nem állt meg itt. A gyermek felnövekedett, gyógyított, tanított. A legegyszerűbb elme számára is felfoghatóan kijelentette Isten országának titkait. Beszélt a gondviselésről, bűnről és a kegyelemről. Ezek után szenvedett és meghalt a kereszten. Mert nemcsak hozzánk jött Isten, hanem értünk jött. Majd harmadnapra egy karácsonynál is nagyobb csoda történt: feltámadt a halálból.
Lehet ez valóság? Hihető ez? Én azt kérdezem: hihető-e az, hogy egy halott legenda ma is milliók életét változtatja meg szerte a világon? Ilyenre csak az ÉLŐ képes. Ezért még nagyobb csodának lehetünk részesei, ha nem cövekelünk le a jászolnál, és nem feledkezünk bele a karácsonyi gyönyörűségbe. Mert Krisztus sem maradt ott. Továbbment a keresztig, majd a mennyig, hogy ne csak egy 2000 éves történet szereplője legyen, hanem Lelke által itt lehessen közöttünk ma is. És a te életed történetének szereplője, sőt főszereplője lehessen.
Urunk nagy utat tett meg a jászoltól azért, hogy ma zörgethessen a te ajtódon is. A Biblia utolsó könyvében hangzanak az Ő szavai: „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek” (Jel 3,20) Betlehemtől Monorierdőig két évezrednyi úton érkezik ma hozzád a Megváltó. Minden karácsony egy zörgetés, hogy megnyisd előtte az ajtódat. Halld meg hangját, ami ugyan az én gyarló emberi szavaimon szól hozzád, de mégis az Ő hangja!
Azok a testvérek, akik egyébként minden vasárnap itt vannak, biztosan azt gondolják, hogy ez most nem nekik szól. Azokhoz szól az ige (mert az igehirdető ki akarja használni a tele templom kínálta lehetőséget), akik csak most az egyszer vannak itt az évben, és most „jól megevangelizálja őket”. De ez nem így van. Ugyanis folytatódik: „ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.”
Többről van it szó, mint ünnepi lakomázásról. Az együtt étkezés közösséget formál. Akit meghívunk az asztalunkhoz, ahhoz több közünk van az átlagnál. És azt gondolom, hogy aktív hívőként sem mindig „eszünk egy asztalnál Jézussal”. Ránk is jellemző az, hogy az ünnepi asztalhoz ugyan odahívjuk Őt, de a hétköznapi rohanásainkban meg a közvasárnapokon elfelejtkezünk Róla. Nem lassítunk, nem állunk meg, hanem „gyorsan bekapunk valamit”. Nincs idő az asztalközösségre sem egymással, sem Jézussal. Ne felejtsd hát el, hogy a kopogtatás nemcsak karácsonykor hangzik az ajtón, hanem hétköznapokon is! A templomajtó is nyitva áll mind az 52 vasárnapon.
És ha kinyitod az ajtót, a Győztes asztalához ülhetsz. A történelmet a győztesek írják. Az emberek a győztesekhez akarnak tartozni. A legnagyobb szurkolótábora a világbajnoknak van. A választásokon győztes pártról is mindig kiderül, hogy többen vallják magukat a szavazójának, mint ahányan tényleg rá voksoltak. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de gyanítom, hozzám hasonlóan ti is győztesek akartok lenni. Az élet viszont úgy tűnik, nem erről szól. Szürke egyhangúság és reménytelen küzdelem az élet mindennapos kihívásaival. Néha felülkerekedünk ugyan, de inkább sodródunk az árral, mint hogy meglovagoljuk a hullámokat.
Aki viszont ma itt köztetek meghallja, amit a Lélek mond a gyülekezetnek, az a győzelem útjára léphet. Mert lehet Jézushoz, a győzteshez tartozni, vele élni, és nem elveszni az élet viharaiban. Benne megtalálhatod azt az Istent, aki segítséget, oltalmat, áldást és megváltást hoz az életedre. Azon az első karácsonyon Isten kezdeményezett számodra egy győztes életet. Most kopogtat – és a válaszodra vár, hogy akarod-e ezt az életet.
Ámen.
