Prédikációk
2025. október 26.
Prédikációk
„Miután Mózes elmondta mindezeket egész Izráel előtt, így szólt hozzájuk: Szívleljétek meg mindazokat az igéket, amelyekkel ma intelek titeket: fiaitoknak pedig parancsoljátok meg, hogy tartsák meg és teljesítsék ennek a törvénynek valamennyi igéjét! Mert nem üres beszéd ez a számotokra, hanem ez jelenti számotokra az életet: általa élhettek hosszú ideig azon a földön, amelyre most átkeltek a Jordánon, hogy birtokba vegyétek. Ugyanezen a napon így beszélt Mózeshez az Úr: Menj föl ide, az Abárím-hegységbe, a Nebó-hegyre, amely Móáb földjén, Jerikóval szemben van. Tekintsd meg Kánaán földjét, amelyet Izráel fiainak a birtokába adok! Azután meghalsz azon a hegyen, amelyre fölmégy, és elődeid mellé kerülsz, ahogyan a testvéred, Áron is meghalt a Hór-hegyen, és elődei mellé került. Mert Izráel fiaival együtt ti is hűtlenek voltatok hozzám a Kádés melletti Meríbá vizénél, a Cin-pusztában, és nem mutattátok fel szentségemet Izráel fiai között. Megláthatod ugyan közelről azt a földet, de nem mehetsz be arra a földre, amelyet Izráel fiainak adok.” (5Móz 32,45-52)
A sporttörténelem csak a győzteseket jegyzi. Azok neve, akik nem tépték át a célszalagot, akiket nem intett le a kockás zászló, feledésbe merül. Ha a zsidók pusztai vándorlása olimpiai sportág lenne, Mózes pedig sportoló lett volna, nem maradt volna fent a neve. Mert nemhogy győzött vagy sokadik helyezett lett volna, hanem be sem ért a célba. A cél előtt ért véget számára a verseny.
Egy valós sporttörténeti esemény jut eszembe a Forma-1 világából: 1991-ben a Kanadai Nagydíjon Nigel Mansell, aki végig domináns volt a versenyen, végül nem nyert, de be sem jutott a célba. Mégpedig azért, mert túl korán, az utolsó kanyar előtt lendítette ünneplésre kezét a magasba, s ezzel a mozdulattal lekapcsolta a motorvezérlő kapcsolót. Az autó megállt a cél előtt, a dráma felfoghatatlan volt. Szerencsétlen versenyző végignézhette, ahogyan a teljes mezőny átviharzik az orra előtt a célvonalon.
Nos, Mózest legalább ettől megkímélte az Úr. Ha már nem mehetett be az ígéret földjére, legalább a honfoglalást nem kellett tehetetlenül végignéznie. De lehet, hogy a saját életetekből is tudnátok ilyen keserű példát említeni: amikor valamihez már nagyon közel voltál, s a végén nem érted el mégsem. Amikor már majdnem meggyógyult a szeretted, s mégis meghalt. Amikor úgy tűnt, hogy sikerült kibékülnötök, jó ideje nem volt vita, aztán mégis végérvényesen elromlott a kapcsolat. Amikor azt hitted, leszámoltál egy bűnnel, aztán újra rajtakaptad magad. Amikor Isten ígéretére alapoztál valamivel kapcsolatban, aztán mégsem teljesült, kicsúszott a lehetőség a kezeid közül. Amikor biztos volt számodra, hogy felvesznek valahová, aztán mégis elutasítottak. Bizony, rossz az, amikor számítasz egy nyitott ajtóra, de az zárva marad.
Mózesre mindig a hit nagy hőseként szoktunk tekinteni, mint aki természetfölötti csapásokkal sújtotta Egyiptomot, kettéválasztotta a Vörös-tengert, vizet fakasztott a kősziklából, vagy akinek serege csak azért győzedelmeskedett a túlerővel szemben, mert ha Áron és Húr segítséggel is, de fel volt emelve a keze. Pedig Mózes sorsa egyátalán nem volt irigylésre méltó, nem egy egyéni sikersztori az övé. Tragédiája pedig, hogy az ajtó épp előtte nem nyílt ki, és nem mehetett be az áhított földre, amelynek elfoglalására egész életét föltette, az ember tragédiája.
Mózesben mindannyiunk sorsa és nagy dilemmája ott van. Hiába lehet mögöttünk egy sikeres életút, hiába vihettünk véghez nagy dolgokat, erő feletti teljesítményeket, hiába figyeltek szavainkra, követték tetteinket példaként sokan, hiába szolgáltunk, jártunk templomba, konfirmáltunk, adakoztunk, tettünk hozzá a közösség életéhez nagyon sokat, a végelszámolásnál mindez semmit nem fog érni. „…igen nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság!” (Préd 1,2) – foglalja össze az emberi élet tartalmát és igyekezetének hatékonyságát a Prédikátor.
Halottak napja közeleg. A halál utáni életről sokan sokfélét gondolnak, de leginkább azt, hogy van. S ha van, azoknak jár, akik jó emberek voltak, akik életükkel kiérdemelték. De egyetlen temetésen sem tudok ilyeneket mondani: „Kedves gyászoló család, végtisztességet tevő gyülekezet! Elhunyt testvérünk életútja példaértékű. Megértő, gondoskodó férj és családapa volt, a családjának élt. Munkájában megbízható volt. A faluban is mindenki tisztelte, becsülte, lehetett számítani mindenkor a segítségére, és mindenkihez volt egy jó szava. Így ő biztosan a mennybe jutott.” Miért nem mondhatok ilyet?
Mózes példájából láthatjuk: egyetlen (!) bűn, egyetlen elgyengülés elegendő volt ahhoz, hogy ítélet alá kerüljön, és kívül maradjon az ígéret földjén. Mi volt ez a bűn? Izráel népe Kádés mellett panaszkodott, hogy nincs víz. „Ekkor így beszélt Mózeshez az Úr: Vedd a botodat, és testvéreddel, Áronnal együtt gyűjtsd össze a közösséget, és szemük láttára parancsoljátok meg a sziklának, hogy adjon vizet!” (4Móz 20,7-8) De Mózes nem úgy tett, ahogy Isten parancsolta: „fölemelte Mózes a kezét, és kétszer ráütött botjával a sziklára.” (4Móz 20,11)
Mózesre ebben a kritikus pillanatban nem lehetett azt mondani, hogy méltó volt Istenhez. Engedetlen volt, és az, hogy ez az engedetlenség nekünk sem tűnik fel elsőre, saját szívünk bűnre érzéketlenségét jelzi. Pedig Mózes engedetlen volt, tényleg nem az ige szerint cselekedett. Hitetlen volt, mert Mózes kétszer is ráütött a sziklára, ahelyett, hogy csak szólt volna a sziklához, ahogy Isten parancsolta. A nép előtt Mózes viselkedése elhomályosította Isten dicsőségét. Mózes haragos szavai úgy hangzanak („Hallgassatok ide, ti lázadók! Fakasszunk-e vizet nektek ebből a sziklából?”), mintha ő és Áron lennének a csoda forrásai. Az indulatos ember nem tud Istenre mutatni hitelesen. Vajon mi hányszor homályosítjuk el hasonlóan mások előtt Isten dicsőségét? Bizony, indulataink kiállítják a tanúsítványt lelkünkről! Ahogyan Jézus is azt mondta tanítványainak, akik tüzet akartak leparancsolni az égből az engedetlen vársosok megsemmisítésére: „Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek” (Lk 9,55)
Mózes egyetlen gyenge napja zárójelbe tette és érvénytelenítette 120 év életútjának minden fáradozását, küzdelmét és eredményét. Vajon túl szigorú volt-e Isten? Könyörtelen volt Isten? Nem, hanem igazságos: a bűnnek súlyos következménye kell legyen. Nem kell meglepődnünk ezen, mintha valami újat hallanánk, hiszen már a teremtéskor elhangzott: „a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert azon a napon, amelyen eszel róla, halállal lakolsz.” (1Móz 2,17)
Amikor saját életünk kudarcaira, meddő erőlködéseire, fölösleges fáradozásaira, eredménytelen munkáira és hiába hozott áldozataira, vagy veszteségeink fájdalmaira tekintünk, emlékeztet bennünket erre az ősi törvényre: a bűn halálosan megsebezte világunkat, hiábavalósággá tesz, és múlandóság alá vet mindent ezen a világon. Nem lenne több reményünk, mint Mózesnek volt, aki egy jeltelen sírban végezte küzdelmes életét.
Istennek legyen hála és dicsőség, hogy az Ő szava, a Szentírás nem itt ér véget. Folytatódik: Mózes ószövetségi tragédiája ellenére találkozunk vele az Újszövetségben, amikor a megdicsőülés hegyén ott áll Jézus mellett Illés prófétával együtt. Mózes története tehát az Ószövetségben a temetéssel lezáratlan volt. Bár az ígéret földjére nem mehetett be, de a mennyek országa befogadta őt. Földi küzdelme és bukása ellenére a földinél sokkal nagyobb ígéret teljesedett be rajta. De ehhez neki is kegyelemre, neki is Krisztusra volt szüksége. Sola gratia, solus Christus – ahogy a 16. századi reformátor atyáink mondták.
Bizony, nekünk is erre van szükségünk. S ha életünk tragédiájának fájdalma gyötör, akkor felnézhetünk mi is a keresztre, ahol Krisztus drága vére értünk folyt, ahol értünk szenvedett az egyetlen Igaz és Szent. Nem életünkben történik az, és nem is mi tesszük meg azt, ami üdvösséget ad nekünk. Hanem ott, a Golgotán egyetlen esemény, egy fájdalmas felkiáltás hangzik: „Elvégeztetett!” – és ez a szó az ember egyetlen reménye, hogy mégis övé az ígéret, a beteljesedés, és kinyílik előtte majd az ajtó. Pál apostollal együtt mondhatjuk majd: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végül eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró azon a napon;” (2Tim 4,7-8) Krisztusért ér célba az életünk.
És ez bizony helyére teszi az igéhez való hozzáállásunkat is. Egyszerűen rejtély, hogy sok hívő bibliaolvasás nélkül próbál keresztyén életet élni, kivéve, mikor előveszik, hogy valamilyen magvas gondolatot keressenek arra a napra. Isten igéje nem pusztán hasznos tanácsok, megelőző figyelmeztetések vagy inspiráló gondolatok tárháza, hanem maga az élet! Az ÉLET! Mert a központi üzenete Krisztusról, a kegyelemről, és az örök élet ígéretének rajtunk való beteljesedéséről szól, gyarlóságunktól, elesettségünktől függetlenül.
Akik naponta olvasnak Bibliát, azok is azért teszik sokan elsődlegesen, hogy megtudják: mit akar tőlük Isten, hogyan kell élniük. Az igehirdetéstől is ezt várják jó néhányan. De nem ezt kell tennünk, hanem először keresni Isten kegyelmének kijelentéseit és ígéretét. Én nem azért olvasom minden nap a Szentírást, mert ez a munkám, hanem mert minden igeszakaszban Isten kegyelmének felragyogására akarok rácsodálkozni. Mindenhol a gyarlóságom ellenére nekem szóló boldog ígéretet akarom hallani és ezért magasztalni az Úr nevét. Ez a kegyelem tesz majd képessé Isten akaratának cselekvésére. Igen, tegyétek így ti is! Ne a világ kegyetlenségének rossz hírével indítsatok, hanem Isten kegyelmének evangéliumával, azaz örömhírével, amely bearanyozhatja szürke napjaidat, és erőt ad az engedelmességre.
Persze, mondhatnánk azt is, hogy ismerem már ezeket a történeteket. Fejből tudom, mi fog következni. Ismerem Jézus történetét. Minek olvassam naponta? Nem mond nekem semmi újat. Nos, épp a mai igénk ad erre választ: „Mert nem üres beszéd ez a számotokra, hanem ez jelenti számotokra az életet” (47. v.) Izráel népe nem könnyen ismerte fel az ige gazdagságát. Azért vándorolt 40 évet a pusztában, nem bíztak Isten szavában, nem tartották elég értékesnek. Sokan azért estek ítélet alá, mert nem hitték Isten szavát. Mózes is azért nem mehetett be Kánaánba, mert nem tisztelte eléggé Isten szavát. Isten igéje hosszú évek leckéjének tanulságaként vált a legfontosabb dologgá a zsidók életében.
Kenyeret eszünk mindennap, mégsem mondjuk azt, hogy ismerem már az ízét, nem eszem többet. Így ad életet. Kedvenc dalainkat újra és újra meghallgatjuk, mégsem mondjuk, hogy már hallottam, nem hallgatom többet. Így tudunk benne állandóan gyönyörködni. Isten igéje is élet és gyönyörűség. Szívünk állapotát éppen az igéhez való hozzáállásunk leplezi le: ha az ige üres beszéd csak a számunkra, sem életet, sem gyönyörűséget nem jelent, akkor Isten sem ott van a szívünkben, ahol lennie kellene.
Ha több időt töltünk emberek szavainak olvasásával, mint Isten igéjével, akkor éppen arra a kegyelemre van szükségünk, amiről az ige szól. Az ige tisztelete és a rá figyelés a legbiztosabb út mindazok megtapasztalásához, amit Isten már elkészített számunkra, hogy ne bukjunk el a cél előtt. S ha már sportpédával kezdtem, azzal is zárom: Az 1992-es barcelonai olimpián a brit futó, Derek Redmond a 400 méteres elődöntőben combizomszakadást szenvedett, és összerogyott a pályán. Mindenki azt hitte, hogy feladja, de ő felállt, és sántikálva elindult a cél felé.
Ekkor az édesapja berohant a pályára, átkarolta, és együtt mentek be a célba. Redmond nem nyert érmet, de a világ egyik legmeghatóbb sportpillanata lett, és sokak szerint az apja biztatása nélkül nem ért volna célba. Mellettünk is ott áll, sőt velünk jön a mennyei Atya, akinek biztató igéje, a kegyelem szavai nélkül biztosan nem érhetnénk célba. De ma megerősít bennünket, hogy bukásunk ellenére kegyelme célba juttat bennünket.
Ámen.
2025. október 12.
Prédikációk
„Dicsekedhet-e a fejsze azzal szemben, aki vág vele? Hát henceghet a fűrész azzal szemben, aki őt húzza? Mintha a bot akarná azt suhogtatni, aki őt fölvette, és a vessző fölvenni az embert!” (Ézsaiás 10,15)
Sok ilyen mondatot hallunk: „Büszke vagyok arra, hogy meg tudtam csinálni.” „Büszke vagyok arra, hogy fel tudtam állni a padlóról, hogy újra tudtam kezdeni.” „Büszke vagyok a gyermekemre.” „Büszke vagyok mindarra, amit elértem.” Van olyan közöttünk, aki nem mondott vagy nem érzett még ilyet? Azt hiszem, mind ismerjük ezt az érzést. Korunk társadalma büszkeségorientált, hiszen a büszkeség a siker következménye. Mivel azért nem született vesztesek vagyunk ebben a gyülekezetben, többé-kevésbé megkísért bennünket a büszkeség gondolata. A fogyasztói társadalom pedig beárazza a sikeres embert, akinek van oka a büszkeségre, hiszen az az ember számít csak igazán. A siker, az önerőből elért eredmény teszi értékessé az embert.
De „nehogy már a nyúl vigye a vadászpuskát, a befőtt pedig eltegye a nagymamát! Nehogy már a csík húzza a repülőt vagy a farok csóválja a kutyát!” – mind ismerjük ezeket a mondásokat. Ehhez hasonlóan szól mai igénk, amit azonban egyátalán nem humoros betoldásnak szánt Ézsaiás próféta. Az ókori Asszíria felett hirdetett szigorú ítélet részét képezi ez. Egy olyan néphez szól Isten szava, amelyik büszke volt katonai-, politikai- és gazdasági erejére. Anélkül, hogy nagyon belemennénk az ókori világ történelmébe, elég annyit tudnunk, hogy ez a birodalom megtestesített mindent, amit ma hatalomittasultságnak, kevélységnek, gőgnek, dölyfösségnek, fennhéjázásnak, vagy csak elbizakodottságnak, büszkeségnek nevezünk.
És itt az ige által nekünk szegezett nagy kérdés: Lehet-e büszke a hívő ember? Az előbbi, a hatalomittasultságtól a büszkeségig tartó felsorolásból látható, hogy a büszkeség kezdete egy olyan folyamatnak, ami a legtávolabb visz Istentől. Olyan, mint a hőemelkedés egy betegség kezdetén. Olyanná tesz, mint az ókori asszírok voltak, akiket megítélt Isten. A büszke szó 12-szer szerepel a Bibliában, de mindig negatív összefüggésben, soha nem erényként. A büszkeségből bizony meg kell térni, testvérek! De akkor mi marad nekünk? – kérdezhetjük. Ha semmire sem lehetünk büszkék, akkor érünk-e valamit e mai világban?
Először is érdemes tisztázni a büszkeség fogalmát. A Katolikus Lexikon ezt írja a büszkeségről: „a szó legtágabb értelmében a birtokolt vagy ismert érték feletti öröm, mely magatartásban, szóban, gesztusban fejeződik ki és hála kíséri.” Nem vitatni kívánva a lexikon értelmezését, de amikor kimondom valamire, hogy „büszke vagyok rá”, nekem bizony először magam felé dobban meg a szívem. A hála valóban csak kíséri, miután észbe kaptam, hogy nem magamnak köszönhetem mégsem a sikert, hanem Istennek, aki erőt és lehetőséget adott.
A büszkeség azért nem idegen tőlünk, mert az szívünk alapzöreje. Orvosi hasonlattal élve: a szívzörej nem a normál szívhang része, hanem valamilyen rendellenesség, rossz véráramlás miatt keletkezik. A büszkeség, mint „szívzörej” tehát szívünk beteg, bűnös állapotát jelzi: rossz indulatokat, motivációkat. Mert bizony a szívünk egészséges rezgése a tiszta és önzetlen hála lenne a Teremtő Isten felé. Az ősbűn éppen az volt, hogy „olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó és mi a rossz.” (1Móz 3,5) – azaz: ti Isten nélkül is képesek lesztek ellátni feladatotokat, sőt a feladatot is magatok határozhatjátok meg. Ez maga a büszkeség: az Istentől független cél- és megoldáskeresés, és önértékelés. A büszkeségben a magam istene vagyok.
Sok embert a büszkesége akadályozza meg abban, hogy itt legyen közöttünk. Azt mondják: templomba csak a gyenge emberek járnak, meg azok, akiket az orruknál fogva lehet vezetni. A büszkeség az oka, hogy a temetéseken már nem illik sírni: te erős, büszke ember legyél, aki a maga erejéből küzdi le a gyászt! A büszkeség az oka annak, hogy lelkiválságban sem keresik sokan Istent, elutasítják a segítségét. Mert erősnek kell lenni, de legalábbis annak látszani.
A büszkeség miatt nem kérünk bocsánatot sem. A botlásainkat is magunk akarjuk rendezni, jóvátenni. Ha megbántottunk valakit, illetlenül, méltatlanul viselkedtünk, és később rájövünk erre, akkor felhívjuk az illetőt, hogy kedveskedjünk, és úgy tegyünk, mintha mi sem történt volna. Mert büszkék vagyunk beismerni, hogy tévedtünk, és esetlen jóvátételi próbálkozások helyett bocsánatot kellene inkább kérnünk. A büszke ember viszont nem kér, de nem is ad kegyelmet.
A büszkeség tehát elválaszt Istentől, de a másik embertől is. Nem engedi, hogy Isten kegyelméből éljünk, s nem engedi, hogy a kegyelem átjárja az emberekkel való kapcsolatainkat is. Nem engedi meg azokat a helyzeteket, amikor kiszolgáltatottá válunk a másik jóindulatára. A büszkeségből pedig épp a kegyelem képes megszabadítani. Hogyan? Úgy, hogy amikor az ember kezéből kihullik minden fegyver; amikor minden próbálkozása kudarcba fulladt már; amikor jószándékú cselekedetei is visszájára sültek el; amikor minden takargatása ellenére kiderült valódi képessége, ereje (vagy inkább erőtlensége), meg az is, hogy milyen lélek lakik valójában benne; amikor egyszer eljutott az életben oda, hogy már csak Isten segíthet rajta, és ahhoz kell fordulnia, akitől mindvégig menekülni próbált.
Tudjátok, hogy szeretem Ákos dalait, hadd idézzek most is tőle:
„Kérlek oldozz fel
Mert más már fel nem emel
Magamnak vagyok teher
Ide a te Igéd ereje kell.”
És ott, a Golgotán, a testté lett Ige ereje felemel. A kereszt előtt, ahol az Igaz, a Szent, az Isten Fia, a Krisztus erejéről és hatalmáról önszántából lemondva szenved az erejét vesztett emberért, megváltozik a szív. A büszkeség porba hull, de ebből a porból támad fel az az ember, akinek mindig is lennünk kellett volna: egy Isten kegyelmétől függő, Istenre utalt ember, aki már nem büszke önmaga akar lenni, hanem eszközzé akar válni Teremtője kezében, hogy betölthesse rendeltetését. Bizony, a kereszt előtt állva találhatjuk meg valódi erőnket és értékünket, amikor a büszkeségünk már nem torzítja a képet.
A kegyelem a legfontosabb, ami abszolútértéket ad az embernek. Ennek megértéséhez ehy kis matematika: egy szám abszolútértéke pozitív önmaga, azaz egy negatív szám is pozitív abszolútértékkel bír. Az ember abszolútértéke Isten kegyelmének összefüggésében mutatkozik meg. Minden erőtlenségünk, hiányosságunk és gyarlóságunk a Krisztus áldozatáért kapott kegyelem által pozitívvá válik. A kegyelem formál bennünket újra eszközzé, s még a hibáinkat is javunkra fordítja. Péter apostol kiváló példája ennek. Vehemens természetű tanítvány volt, aki gyakran fejjel ment volna a falnak és felelőltlen ígéreteket tett. Kajafás főpap udvarában döbbent rá arra, hogy ki is ő valójában, mikor háromszor tagadta meg Urát. De amikor a kegyelem átformálta szívét, ezek a tulajdonságai mind erőforrássá lettek ahhoz, hogy igét hirdessen és csodákat tegyen.
A kegyelem tehát így kiüríti belőlünk a büszkeséget, hálával és örömmel tölt fel bennünket. A kegyelemből élő ember nem büszke, hanem hálás. Mert itt már csak a hálának lehet helye. Egy gyülekezet jubileumi hálaadó ünnepségén a templomban felszólalt az országgyűlési képviselő, aki többször is hangsúlyozta rövid beszédében: „Legyenek büszkék arra, amit elértek!” Mi, jelenlévő lelkipásztorok elég kényelmetlenül éreztük magunkat, mert mind tudtuk, hogy amikor egy gyülekezet történetére tekintünk, ott csak öröm és hála lehet, büszkeségnek nincs helye. Ha elkezd egy gyülekezet büszke lenni a megtett útra, éppen akkor űzi ki a templomból Istent. Mert embereket használva ugyan, de Isten kegyelme működött mindvégig, senki nem veregetheti tehát a saját vállát.
Egy márkás hangszer valódi értékét a zenész adja, nem a gyártó. A zenélni nem tudó ember számára egyik olyan, mint a másik. A híres festmények esetében sem az ecset minőségét csodálják az emberek, a szobrokat látva sem jut eszünkbe, hogy melyik barkácsboltban vehetünk mi is olyan szuper vésőt, amivel készültek. És annak idején virágvasárnap a Jézust hordozó szamár sem gondolhatta, hogy a tömegek hozsannázása neki szólt.
Aki valóban átélte a kegyelmet, és a büszkeséget kiűzte a hála, az tud csak eszközzé válni, és akár csodákat is tenni, miközben nem tör az Alkotó babérjaira. Péter ezért mondta az ékes-kapui koldus meggyógyítása után: „Miért néztek úgy ránk, mintha saját erőnkkel vagy kegyességünkkel értük volna el, hogy ő járjon?” (ApCsel 3,12) Annyira csodálatos az, ahogy a korábbi hebrencs, nagy önbizalomtól duzzadó tanítvány eszközzé tudott válni, és hatalmas csodákat tudott tenni általa az Úr. Örült ennek Péter? Hogyne örült volna! Büszke volt rá? Dehogy! Túlmutatott önmagán arra, akinek a nevében cselekedett.
És itt egy vitás kérdéssel zárom: tehetünk-e bármit az Úr nevében? Vannak, akik azt mondják a keresztség szereztetési igéjének magyarázatakor is, hogy Jézus nem azt mondta, hogy a nevében, hanem a nevébe kereszteljünk. Mármint a keresztség a Szentháromság Isten nevébe való belekeresztelést jelentené. Mert kik vagyunk mi, hogy Isten nevében tegyünk bármit is? De bizony Jézus úgy küldi ki a tanványait, hogy kereszteljenek az Ő nevében. Az eredeti szöveg nem jelent mást. Sőt, többet is mondott máshol:
„Azokat pedig, akik hisznek, ezek a jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek a kezükbe, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik, betegekre teszik rá a kezüket, és azok meggyógyulnak.” (Mk 16,17-18)
Álszemérmesség és képmutatás az, amikor ezt tagadjuk, ugyanakkor bezsebeljük az elismeréseket minden másért. Bizony, nagy méltóságot kaptunk: Krisztus nevében járhatunk, keresztelhetünk, szolgálhatunk, vigasztalhatunk, szerethetünk, megbocsáthatunk. Krisztus nevében válhatunk eszközzé, s képviselhetjük Őt mindenhol, minden körülmények között. Nincs attól boldogabb érzés, minthogy így indulhatok minden reggel feladatim elvégzésére. És még azt is megélhetjük, hogy csodákat tesz általunk az Úr. Vajon nem a büszkeség az oka annak, ha oly kevés csodát élünk, teszünk?
Ámen.
2025. augusztus 31.
Prédikációk
„A karmesternek: Húros hangszerre. Dávid tanítókölteménye. Istenem, figyelj imádságomra, ne zárkózz el könyörgésem elől! Figyelj rám, hallgass meg engem! Bánatomban bolyongok, és sóhajtozom az ellenség hangoskodása, a bűnösök nyomorgatása miatt. Mert bajt zúdítanak rám, és haraggal támadnak rám. Szívem vergődik keblemben, halálos rémület fogott el. Félelem és reszketés lepett meg, borzongás járt át. Ezért így szóltam: Miért is nincs szárnyam, mint a galambnak, hogy elrepülhetnék, és nyugton lehetnék? Messzire bujdosnék, a pusztában laknék. (Szela.) Sietve keresnék menedéket a szélvész és a vihar elől. Kergesd szét őket, Uram, zavard össze nyelvüket! Csak erőszakot és viszályt látok a városban; ez megy éjjel-nappal falai közt, vész és nyomor van benne. Romlás uralkodik benne, nem távozik tereiről a zsarnokság és a csalás. Nem az ellenség gyaláz engem, azt elszenvedném. Nem gyűlölőm hatalmaskodik rajtam, előle elrejtőzném. Hanem te, magamfajta ember, bizalmas jó barátom, akivel meghitt barátságban voltam; az Isten házába együtt jártunk a gyülekezet körében. Törjön rájuk a halál! Szálljanak elevenen a holtak hazájába, mert gonoszsággal van tele lakóhelyük. Én pedig Istenhez kiáltok, és az Úr megsegít engem. Bár reggel, délben, este gondban vagyok, és sóhajtozom, ő meghallja hangomat. Megszabadít engem támadóimtól, hogy békességem legyen, bár sokan vannak ellenem. Meghallgat Isten, és megalázza őket az, aki ősidők óta trónján ül. (Szela.) Mert nem akarnak megváltozni, és nem félik az Istent. Kezet emelt jó barátjára, és meggyalázta a szövetséget. Szája simább a vajnál, de viszálykodáson jár az esze. Beszéde lágyabb az olajnál, pedig olyan, mint a kivont kard. Vesd az Úrra terhedet, és ő gondot visel rád! Nem engedi sohasem, hogy ingadozzon az igaz. Istenem, te taszítod őket a sírnak mélyére. A véreskezű és álnok emberek az emberélet felét sem érik el. De én benned bízom!” (Zsoltárok könyve 55)
Milyen lehet egy imádság? Lehet kérés, hálaadás, bűnvallás, közbenjárás, dicsőítés. Ez a zsoltár imádság, de egyik kategóriába sem tartozik. Egy olyan ember panaszkodása, aki ugyan próbálja magát Isten ígéreteivel vigasztalni, mégis rendre felülkerekedik rajta a félelem, a kétségbeesés. A jelen tapasztalatai viaskodnak benne a jövőbe vetett reménységgel. Van az ember életében olyan időszak, amikor úgy érzi, hogy Isten elrejtőzött könyörgései elől. Hiábavalónak látszik minden imádsága, tusakodása, alázata, segítségkérése: az ég zárva marad, a könnyek nem száradnak fel, a betegség nem gyógyul. Isten egyszerűen nem felel. Az Ige nem szól, az ember nem talál vigasztalást. Ki ne ismerné ezt a helyzetet? Talán éppen most is így vagy itt. Vagy ha nem, majd biztosan leszel.
Az Ige pedig – hidd el! – szól. Lehet, hogy nem éppen azt mondja, amit vársz, de szól. Most például felszabadít a panaszkodásra; valami olyanra, ami egyébként is jól megy nekünk, gyakran tesszük is biztatás nélkül. Csak utána mégis lelkiismeret-furdalásunk van, hogy keresztyén létünkre nem az örömhír boldogsága, hanem a panaszkodás keserűsége jár át bennünket mások számára is látható és hallható módon. De hát, ha ez van bennünk, ha keserű a lelkünk, mit tegyünk? Ne akarjunk ájtatoskodni! A Biblia is tele van panaszkodó hithősökkel. Az ősatyák és a próféták élete sem volt mentes azoktól a hullámvölgyektől, ahol a kétségbeesés és a csalódás volt az úr, ahol a halál árnyéka völgyének sötétségébe nem ragyogott be reménysugár. Illés a halált kívánta magának, Jeremiás pedig még könyvet is írt siralmairól, olyan panaszkönyv félét.
A boltokban van kihelyezve panaszkönyv. Ez a közismertebb neve. Ugyan lehetne pozitív észrevételeket is beleírni, ezért hivatalosan „Vásárlók könyve” a neve, de csak panaszt jeleznek a vevők. Nem tetszik a kiszolgálás, a bolt tisztasága vagy az áru minősége, és abban a reményben írnak be az emberek, hogy majd lesz következménye. De ma már sokkal inkább írják ki magukból csalódásaikat az emberek a közösségi médiában. Nem az érintett felé panaszkodnak, hanem mindenki felé, s ezzel egy általánosan megkeseredett társadalmat alkotnak. Nem a megjobbítás a cél és nem építő jellegű a kritika, hanem kifejezetten ártó szándékú, amellyel elégtételt vehet az ember az őt ért sérelemért. Jól esik bevonni egy harmadik felet a sérelmeink miatti önsajnálatba. Ha valaki megkárosít bennünket, akkor el akarjuk mondani olyanoknak is, akiknek nincs ehhez köze, és panaszkodásunkat a jószándék álruhájába öltöztetjük. Azt mondjuk: „Csak azért mondom el, hogy más ne járjon így.” Pedig dehogy azért mondjuk! A panaszkodás által igazából gyógyulni akarunk, de igazából pont az ellenkezőjét érjük el. Olyan ez, mintha elvágott kezünkről újra és újra felszakítanánk a kötszert, hogy mindenkinek megmutassuk: mit művelt velünk az a nyomorult kés. A seb nem fog begyógyulni, sőt, még be is fog gyulladni, mert a felszakított seb elszennyeződik.
Szeretünk arról is hallani, hogy valaki hasonlóan csalódott, rosszul járt, kárt szenvedett. A döglött tehén melletti panaszkodás keserűségét talán csak a szomszéd tehenének hasonló kimúlása enyhítheti. Nos, talán e zsoltár is éppen így segít nekünk? Hiszen, ha vigaszt nem is jelent, de legalább a lelkiismeret-furdalástól megszabadít az, hogy hitben előttünk járók is átélték ugyanezt. S az a bánat, amit mi is érezhetünk, a zsoltáríró Dávid szívére is rátelepedett egykor. Ami fontos azonban: nem embereknek panaszkodott, hanem Istennek!
De mi is az oka panaszkodásának? A legfájdalmasabb csalódások egyike: az emberekben való csalódás, ráadásul a hozzá közelállókban. Dávid olyan emberekben csalódott, akikkel együtt járt a gyülekezetbe. Bizony, csalódhatunk családtagokban, jóbarátokban, de még a templomban mellettünk ülő testvérben vagy a lelkipásztorban is. Mindenki mástól jobban elszenvedjük a bántást, a gyalázatot vagy a rosszakarat legkisebb megnyilvánulását is, mint ezektől. És igen, valljuk be: néha emiatt elegünk van az emberekből. Persze, én nem mondhatok ilyet. Lelkipásztorként mindig emberek közé vágyom…, legalábbis ennek a látszatát várja el tőlem mindenki. De ember vagyok én is, és hidd el, testvér, tudom, mit érzel akkor, amikor nincs kedved felvenni a telefont senkinek, mert az jut eszedbe: „Mit akarhat már megint?!” Nem akarsz válaszolni egyetlen üzenetre sem, mert amit írnál szíved szerint, abban nem lenne köszönet. Tudom milyen, amikor te is a samáriai asszonyhoz hasonlóan délben mennél a kútra vízért, hogy lehetőleg senkivel se találkozz.
Igen, néha elvágyódunk egy lakatlan szigetre, egy puszta helyre, ahol nincsenek emberek, ahol nem kell hallgatni és látni őket, nem kell együtt érezni velük, nem kell mosolyogni és udvariasan hogylétük felől érdeklődni. Nem kell gyötrődő szívvel hallgatni hízelkedő beszédüket sem, amint kedvesen közelednek és szépeket mondanak, miközben szívük hamisságot és álnokságot gondol. Ugye, ti is ismeritek azt a mosolyt, ami az ellenszenv paravánja? Annyira elegünk tud lenni a világból, hogy csak a rosszat látjuk már meg benne, ezért semminek nem tudunk már örülni. „Csak erőszakot és viszályt látok a városban; ez megy éjjel-nappal falai közt, vész és nyomor van benne. Romlás uralkodik benne, nem távozik tereiről a zsarnokság és a csalás.” (10-12. vers) Biztosan sok rossz dolog volt rá jellemző, de nem ez volt a valós kép Dávid környezetéről. Csak hát megkeseredett szívvel ilyennek látta.
„A program nem válaszol.” – írja a számítógép hibaüzenetként, ha túlterheltté válik a sok digitális „szeméttől”. Mi, emberek is túlterheltek vagyunk, s gyakran ezért nem válaszolunk, ezért nem válaszolnak nekünk. Nemrég olvastam egy újkeletű jelenséggel, a ghosting-gal kapcsolatban. Arról van szó, amikor valaki minden előzetes közlés vagy jel nélkül megszakít egy kapcsolatot, láthatatlanná válik a másik fél számára, vagy a másikat veszi láthatatlannak. Az online világban alakult ez ki, mégpedig azért, mert vagy nem akarja felvállalni valaki a konfliktust, vagy egyszerűen csak nem akar több időt és energiát fektetni az adott kapcsolatba. Mert bizony a kapcsolatokkal munka van, abba fektetni kell! Mondom most: azért imádkozni kell! Az érzelmi kiskorúság jele a menekülés. Milyen érdekes: a mesterséges intelligencia fejlődésével az érzelmi intelligenciánk visszafejlődik.
Minden korábbi időknél gyorsabban szűnnek meg emberi kapcsolatok, bomlanak fel házasságok, barátságok, lépnek le gyülekezeti tagok. Mert megterhel bennünket az élet, az emberek, a világ, és valóban sok csalódás van a hátunk mögött ahhoz, hogy dolgozni akarjunk egy-egy kapcsolatunk megmentésén. Elvesztettük a másik ember felőli reménységünket. Az emberek pedig „gépsivatagba” menekülnek, mesterséges intelligenciát választanak társnak, barátnak, mert ő mindig ráér, mindig kedves, mindig érdekli, hogy vagyok, sosem ítélkezik és sosem vagyok „sok neki”.
„Ó, hitetlen és elfajult nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig szenvedlek még titeket?” (Mt 17,17) – mondta Jézus, mert neki sem volt ismeretlen ez az érzés, hiszen ember volt. De Ő nem elmenekült a világból, hanem éppen eljött a világba, s a kereszten érte adta önmagát. Mert Isten is volt, és annyira szeretett, amennyire csak Isten képes szeretni. Nem lett láthatatlan a csalódást okozó ember számára, akiről előre tudta, hogy elárulja majd Őt, hanem beválasztotta tanítványai közé. Az emberi természet jelentette tehertől nem szabadulni akart, hanem éppen magára vette, és minden átkát elszenvedte. A tiédet is. Te sem vagy sok neki, és én sem. (Magamat ismerve igazi csoda ez!) Azért, hogy egymásnak se jelentsünk immár elhordozhatatlan terhet.
„Vesd az Úrra terhedet, és ő gondot visel rád!” (23. v.) Azt hiszem, soha nem gondoltad, hogy ez az ige erről szól, ugye? Arról, hogy az emberek jelentette terheidet van, aki hordozhatja. Mert neked is lehet nemcsak emberi természeted, amelyik besokall, hanem a Szentlélek munkája által isteni is, amelyik még mindig az emberek közé vágyik, szereti őket, szolgálni akarja őket, és még áldozatot is képes hozni értük.
„vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél;” (Fil 1,23) – mondta Pál apostol megvallva, hogy még neki is sok volt, ami sok. De azt is tudta, hogy dolga van itt még, és nem a könnyebb út az övé. A lelki érettség jele, ha tudjuk: a mennyek országa légvonalban messze van, és nincs az erdőn át egy rövidebb út, ahol a küzdelem elkerülhető. A miénk a keskeny út szoros kapuval, ahol feladatunk van: Urunkat követni, mások terheit hordozni akkor is, ha a miénk is nehéznek bizonyul, másokat elhordozni, elszenvedni, hogy aztán majd abban az örömben egyesüljön minden lélek, amely felülír minden fájdalmas csalódást.
Ámen.
2025. augusztus 10.
Prédikációk
„Júda fiai Gilgálban Józsué elé járultak, és a kenizzi Káléb, Jefunne fia ezt mondta neki: Te tudod, hogy mit mondott az Úr Mózesnek, az Isten emberének rólam és rólad Kádés-Barneában. Negyvenéves voltam, amikor elküldött engem Mózes, az Úr szolgája Kádés-Barneából kikémlelni ezt az országot, és én megbízható híreket hoztam neki. Társaim, akik velem jöttek, megrémítették a nép szívét; én azonban hűségesen követtem Istenemet, az Urat. Azon a napon megesküdött Mózes: Bizony, a te örökséged lesz és a te fiaidé mindörökké az a föld, amelyet bejártál, mivel hűségesen követted Istenemet, az Urat. Mostanáig megőrizte életemet az Úr, ahogy megígérte. Negyvenöt éve annak, hogy ezt az ígéretet tette az Úr Mózesnek, amikor a pusztát járta Izráel. Most, éppen ma vagyok nyolcvanöt esztendős. Még ma is olyan erős vagyok, mint amikor Mózes elküldött engem. Amilyen erőm volt akkor, olyan az erőm most is: harcba vonulok, és visszatérek. Most azért add nekem azt a hegyvidéket, amelyet megígért az Úr azon a napon, hiszen te is hallottad akkor, hogy anákiak vannak ott és nagy, erődített városok. Talán velem lesz az Úr, és kiűzöm őket, ahogyan megígérte az Úr. Józsué megáldotta őt, és örökségül adta Hebrónt Kálébnak, Jefunne fiának. Azért lett hát Hebrón a kenizzi Kálébnak, Jefunne fiának az öröksége mind a mai napig, mert hűségesen követte az Urat, Izráel Istenét. Hebrón neve azelőtt Kirjat-Arba volt. Arba volt a legnagyobb ember az anákiak között. És béke lett az országban a háború után.” (Józsué 14,6-15)
„Mert bármit is mondjanak a tudósok, a fiskálisok és a katonák: azok a hegyek az enyimek. Mint ahogy én is hozzájok tartozom attól a perctől kezdve, hogy megszülettem a lábok alatt, abban a kis házban, s ők benéztek hozzám az ablakon. Nem a telekkönyv szerint voltak az enyimek, az igaz. De enyimek voltak Isten rendelése szerint, azáltal, hogy ott születtem s ott lettem emberré. Adjátok vissza a hegyeimet!” – írja Wass Albert gyönyörű, klasszikus regényében. Az elvett szülőföld visszaszerzéséért hangzó kétségbeesett kiáltás ez.
Mai igeszakaszunk főhőse, Káléb nem visszaszerezni, hanem megszerezni akarja az Isten rendelése szerinti földet, hegyvidéket. A zsidó honfoglalás 3200 évvel ezelőtti történetében Kánaán területének törzsenkénti felosztásáról olvasunk. Kánaán: az ígéret földje. Mégsem hullik a választott nép ölébe, hanem nekik is tenniük kell az ígéret beteljesedéséért. A megígért területeket el kell foglalniuk, ami bizony harcot jelent, küzdelmet, néha vereséget is, de semmiképpen sem kényelmes, ellenállásmentes bevonulást. Igazából egy 7 éves folyamat volt a honfoglalás.
Mózes utóda, a honfoglalást vezető Józsué előtt megjelenik Káléb, és egy 45 évvel korábbi ígéretre hivatkozva kér területet magának. Már látja Kánaán termékeny földjeit, gyönyörű, erődített városait. Lelki szemei előtt ott az ígért bőség, a valóban tejjel-mézzel folyó jövő karnyújtásnyira van. Káléb Józsué legfőbb bizalmasa. Ők ketten azok, akik még ott voltak Kádés-Barneában, amikor Mózes elküldte őket 10 másik férfival, hogy kémleljék ki az elfoglalandó területet. El is mentek, de Kirjat-Arba nagytermetű és felfegyverzett lakossága megrémisztette a kémeket, kivéve Józsuét és Kálébet. Hitetlenségükért Isten 40 éves pusztai vándorlásra ítélte népét, amíg e két fiatalember kivételével mind meg nem halnak.
Itt van tehát e két veterán: az egyik azóta a nép vezetője lett, a másik még mindig kemény és bátor harcos. A közös harcok, győztes csaták emlékei szorosan összekötik ezt a két embert. Káléb a bizalmi viszonyra hivatkozva kérhetne Józsuétól valami könnyen elfoglalható, termékeny alföldet. De nem, ő azokat a hegyeket kéri, amik annak idején ugyan elrémisztették a többieket, de Isten ezt ígérte oda neki! Azt a földet, amelyiknek a bevétele még most is a legnagyobb kihívást jelenti, ahol még mindig azok a bizonyos anáki óriások vannak. Káléb nem mondja, hogy azt a földet inkább valamelyik fiatal vezér próbálja meg bevenni, hiszen ő már 85 éves. Ő azt mondja, hogy most is olyan erős, mint akkor, most is annyira bízik Istenben, és születésnapján nem a nyugdíjazását kéri haláláig tartó életjáradékkal, hanem feladatot, méghozzá a legnehezebbet. Mert ő Isten hatalmas munkáját akarja meglátni az életében most is.
A magyar fordítások szerint itt felfedezhető némi bizonytalanság Káléb szavaiban, hiszen feltételes módban azt mondja: „Talán velem lesz az Úr…” (12. v.) Helyesebb azonban az itt lévő héber szó egy másik jelentését behelyettesíteni: hacsak nem, amíg nem. És akkor így hangzik: „Te is hallottad akkor, hogy anákiak vannak ott és nagy, erődített városok, amíg velem nem lesz az Úr, és kiűzöm őket, ahogyan megígérte az Úr.” Nincs itt bizonytalanság, hanem nagyon is bizonyos Káléb abban, hogy idős kora és az ellenséges erőfölény ellenére Isten ígérete beteljesedik rajta. Addig lesz csak ott az ellenség, amíg ő Isten segítségével ki nem űzi őket, és birtokba veheti a hegyvidéket.
Káléb hatalmas példát állít elénk egy olyan korban, amikor kényelemre törekszünk, amikor alanyi jogon várunk juttatásokat, amikor másoktól várjuk a nehezebb feladatok elvégzését, amikor nyugdíjas éveinkre boldog semmittevést meg utazgatásokat tervezünk. És ma is nagy példák előttünk azok az idősek, akik közöttünk is itt vannak a gyülekezetben, akik még mindig a feladatokat keresik (sokszor ők oldják meg a fiatalok helyett is), akik életük értelmét még most is a munkában, a küzdelemben látják, ami sokszor épp az erőtlenségük leküzdése ellen történik.
Bizony, igazat szól az ének: „küzdelemre hív az élet, hadd kövessünk benne téged”. A hívő élet nagy ígérete nem az, hogy sík földre kell bevonulnunk. Mi szeretnénk „Jerikót” bevenni, ahol kürtszóra leomlanak a falak, és csak be kell sétálnunk. Ez is megadathat, és néha valóban könnyű megoldások áldását kapjuk az Úrtól. Áldott legyen érte! De az a tapasztalat, hogy inkább hegyekkel és óriásokkal kell küzdenünk naponta. Minden nap területfoglalásért harcolunk, s ez nemcsak a Budapest belvárosi parkolásra igaz. Levegőért küzdünk, fennmaradásért, segítségért vagy megértésért a kollégáktól, barátoktól, élettérért, időért, amit magunkra vagy a családunkra fordíthatunk. Hegyeket hódítunk naponta, el is fáradunk benne estére: a munka hegyeit, az elvárások hegyeit, a kifizetendő számlák hegyeit, a fájdalmak vagy a bánat hegyeit.
Nagyon szeretem Jézus tanítását a hegyeket mozgató hitről: „Bizony mondom nektek, hogy aki azt mondja ennek a hegynek: Emelkedjél fel, és vesd magad a tengerbe! – és nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy amit mond, az megtörténik, annak megadatik az.” (Mk 11,23) Ugye, mennyire szeretnénk megtapasztalni így a hit erejét? De mire is van ehhez szükség? Nemcsak kételkedésmentes hitre, hanem: hegyekre!
Még fiatalkoromban, a szülőfalumban valaki vett egy TOYOTA városi terepjárót. Kevés ilyen volt még akkor az országban. Vagánykodott a csili-vili autóval az illető, hogy mekkora teljesítménye van az akkori szocialista gépekhez képest. Ámuldozott rajta az egész falu, főleg mi, fiatalok. Aztán egyik nap elakadt a határban a sáros szántóföldön. Kiment hát Laci bácsi a Lada Nivával és kihúzta. Bizony, a terepjáró valódi értéke és teljesítménye is csak olyan körülmények között derül ki, amik próbára teszik. Városban nincs szükség terepjáróra.
Úgyhogy, ha szeretnéd megtapasztalni a hit valódi erejét, átélni Isten ígéretének beteljesedését, akkor ne kényelmes életre vágyakozz, hanem kérd a hegyeket az életedbe! Mert az ígéretek beteljesedéséért nekünk is tennünk kell.
Volt egy ismerősöm a teológián, aki készületlenül jött a vizsgára, mondván, hogy őt Isten hívta el erre a szolgálatra, tehát az Ő segítségével fog vizsgázni. Mondanom sem kell, hogy az illetőt megbuktatták, ő meg arra panaszkodott, hogy pikkelnek rá a tanárok. De hát Isten a munkát áldja meg, nem a semmittevést. Ígéreteiért nekünk is tennünk kell. Megígérte gyülekezetünknek a templomot, a bölcsődét is, de nekünk kellett felépíteni, meg működtetni is.
Kérd hát a hegyeket, ha fiatal vagy és erőd teljében vagy, de kérd, ha már idős vagy, és úgy érzed: a kapuig kimenni is hegymászásnak számít. Kutasd fel a hegyeket, és tanúja leszel annak, ahogyan Isten olyan dolgokat visz végbe az életeden keresztül, amire nincs más magyarázat, mint az Ő jelenléte. Bízz Jézusban, aki nem azt ígérte, hogy erőt ad megmászni a hegyeket, hanem erőt ad elhordani. Sokkal többet ígér, mint amit gondolnánk. Bízhatunk Benne, hiszen a halált is legyőzte! Milyen hegyet ne mozdítana meg hát a Benne való hit?
Nem kell félnünk a küzdelmektől, az óriásoktól, hiszen Jézus megvívta a legnagyobb küzdelmet a kereszten, és győzött. Izráel népe nem azért telepedhetett le Kánaánban, mert elfoglalta, hanem mert Isten úgy döntött, hogy nekik adja. A nép honfoglaló harcai ebbe az előre elrendelésbe illeszkedtek. Így a mi életünk harcai sem bizonytalanok, mert Isten ígérete már most valóság.
Nagy Konstantin római császár a Milvius-hídi csata előtt látomást látott: egy kereszt tűnt fel az égen egy felirattal, miszerint: „E jelben győzni fogsz.” 312-ben a kereszt jelében győzte le Marcus Aurelius háromszoros túlerőben lévő seregét. Nem tudom, milyen feladatok várnak rád, milyen hegyek tornyosulnak előtted. Talán egy új feladat, új munkahely, új kapcsolatok, új szolgálat, valami olyan, amit eddig sosem csináltál. Lehetsz fiatal vagy idős, elfoglalandó területei vannak életednek, megvívandó csaták. Amíg itt vagy, nincs vége a küzdelemnek.
Persze, vágyunk a pihenésre, a kényelemre, és mondunk olyanokat, hogy elég most már a küzdelemből, nem akarok több hegyet elhordani. Amikor felépült a templom, azt gondoltam: nyugodt élet következik csöndes szolgálattal. Aztán jött a bölcsőde. Most is úgy vagyok, hogy nyugdíjig el vagyok most már, nem mozgatni, hanem birtokolni akarom a hegyeket. A csúcson akarok üldögélni és élvezni a panorámát. De tudom, hogy nem így lesz, mert az ígéret földjét, Isten országát hegyek veszik körül. És ezt az igét megértve már nem is akarom a lábamat lógatni. Jönnek majd az újabb hegyek, újabb óriások, újabb feladatok, újabb küzdelmek.
Mert ebben is Urunk követőivé kell lennünk, aki azt mondta: „Nekünk, amíg nappal van, annak a cselekedeteit kell végeznünk, aki elküldött engem. Mert eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat. Amíg a világban vagyok, a világ világossága vagyok.” (Jn 9,4-5) Jézus ezt is mondta: „Ti vagytok a világ világossága.” (Mt 5,14) Világítani azt jelenti: harcolni a sötétség ellen, kérni a hegyeket, hogy meglátszódjon a tetején a város, azaz Isten ígéretében bízó és érte dolgozó életünk. És ez a küldetésünk, amíg meg nem érkezünk az ígéret földjére. Na, annak a beteljesedéséért valóban nem kell tennünk semmit, mert az kegyelem. És ott majd tényleg megpihenhetünk, ott majd gyönyörködhetünk egy örökkévalóságon át.
Ámen.
2025. július 27.
Prédikációk
„Amikor Ráhel látta, hogy ő nem szülhet Jákóbnak, féltékeny lett Ráhel a nővérére, és ezt mondta Jákóbnak: Adj nekem fiakat, mert ha nem, belehalok! Jákób megharagudott Ráhelre, és így szólt: Talán Isten vagyok én, aki megtagadja tőled az anyaméh gyümölcsét? Ő pedig ezt felelte: Itt van Bilha, a szolgálóleányom, menj be hozzá, és ha majd a térdemen szül, az ő révén nekem is lesz fiam. Így adta hozzá feleségül Bilhát, a szolgálóleányát, Jákób pedig bement ahhoz. Bilha teherbe esett, és fiút szült Jákóbnak. Akkor ezt mondta Ráhel: Ítélt ügyemben Isten, meghallgatta szavamat, és adott nekem fiút. Ezért nevezte el őt Dánnak. Megint teherbe esett Bilha, Ráhel szolgálója, és másik fiút szült Jákóbnak. Ráhel ezt mondta: Isten volt velem a küzdelemben, amikor a nővéremmel küzdöttem, és győztem is. Ezért nevezte el őt Naftálinak.Amikor látta Lea, hogy egy ideje nem szül, fogta a szolgálóleányát, Zilpát, és feleségül adta Jákóbhoz. És Zilpa, Lea szolgálóleánya fiút szült Jákóbnak. Akkor ezt mondta Lea: Szerencsém van! Ezért nevezte el őt Gádnak. Zilpa, Lea szolgálója másik fiút is szült Jákóbnak. Akkor ezt mondta Lea: Boldog vagyok! Bizony, boldognak mondanak engem a leányok. Ezért nevezte el őt Ásérnak.Egyszer Rúben búzaaratáskor kint járt a mezőn, mandragórát talált, és elvitte anyjának, Leának. Ráhel azt mondta Leának: Adj nekem a fiad mandragórájából! De ő azt felelte neki: Nem elég neked, hogy elvetted a férjemet, még a fiam mandragóráját is el akarod venni? Ráhel azt mondta: Veled hálhat az éjszaka a fiad mandragórájáért! Amikor este megjött Jákób a mezőről, Lea eléje ment, és ezt mondta: Hozzám gyere be, mert bérbe vettelek a fiam mandragóráján! És Jákób vele hált azon az éjszakán. Isten pedig meghallgatta Leát, aki teherbe esett, és egy ötödik fiút szült Jákóbnak. Akkor ezt mondta Lea: Megadta Isten annak a bérét, hogy szolgálóleányomat a férjemhez adtam. Ezért nevezte el őt Issakárnak. Megint teherbe esett Lea, és hatodjára is fiút szült Jákóbnak. És ezt mondta Lea: Megajándékozott engem az Isten egy szép ajándékkal: Most már énvelem fog lakni a férjem, mert hat fiút szültem neki! Ezért nevezte el őt Zebulonnak. Azután leányt szült, és Dinának nevezte el.De megemlékezett Isten Ráhelről is, meghallgatta Isten, és megnyitotta a méhét. Ő teherbe esett, fiút szült, és ezt mondta: Elvette Isten a gyalázatomat! És elnevezte Józsefnek, mert ezt mondta: Adjon nekem az Úr még másik fiút is!” (1Móz 30,1-24)
„A család az család.” – hirdeti a szivárványcsaládokat támogató lobbicsoport jelmondata. Vannak, akik azt mondják, hogy mindegy, hogy egynemű házasságban vagy élettársi kapcsolatban élő párokról van szó, a lényeg, hogy a családban lévő gyerekek szeretetteljes közegben nőjenek fel. Ezzel szemben hangzik a hagyományos családmodell hirdetőinek hangja, akik bibliai családmodellre hivatkozva, bűnös életformaként mondanak nemet mindenre, ahol nem férfi és nő házasságára épülő családról van szó.
Bár sokan szeretnek erről ma a kelleténél sokkal többet beszélni, az igehirdetés nem erről fog ma szólni. A családokat fenyegető legfőbb veszélyt ugyanis nem ez a politika által folyamatosan fókuszban tartott jelenség képezi. A családok sokkal több sebből vérzenek. Társadalmunk csonkacsaládokra, mozaikcsaládokra épül, s ennek hosszútávú negatív következményei a következő generációk életében jelennek meg. Gyermekeiket egyedül nevelő anyák küzdelmei és a mellettük túl gyorsan felnőtté váló gyerekek lelki traumái, különböző apáktól és anyáktól származó, egy családban együtt élő gyerekek sorsa, nárcisztikus féllel bántalmazó kapcsolatban élő feleségek vagy férjek gyötrelmei, alkoholizmus vagy más szenvedélybetegségek azok, amik a családok válságának kőkemény valóságát tükrözik.
A családok válságban vannak, ez vitathatatlan tény. És nagyon sokan boldogtalanok a családjukban. A közösségi médiában ezzel épp ellentétes képet láthatunk, mert ott mindenki olyan családképet közöl, amilyennek szeretné, hogy legyen. Ez aztán frusztrál mindenkit, mert lám, mindenki boldog, csak az én családom problémás. Mindenkinek kitűnő a gyereke, csak az enyém bukdácsol. A héten meghalt rock ikon, Ozzy Osbourne családjával készült valóságshow azért volt annyira népszerű Amerikában, mert soha nem akarták elhitetni magukról, hogy náluk minden happy. A valós családi küzdelmekkel sokan tudtak azonosulni.
Boldog családokkal van tele a virtuális valóság, a való világ azonban boldogtalan, sebzett családok életéről szól. Régóta fennlévő hiányérzetek, nyolc napon túl gyógyuló sebek, ki nem beszélt sérelmek mérgezik a családok életét. Elmérgesedett vagy állóháborúvá vált házastársi kapcsolatok, közömbössé lett szülő-gyermek viszonyok, egymást ki nem álló vagy kapcsolatot egyátalán nem tartó rokonok palettáját jelenti a család fogalma.
Amikor a bibliai családmodellt állítjuk társadalmunk elé, mint a gyógyulás útját, akkor érdemes vigyáznunk, hogy milyen családmodellről is beszélünk. Igeszakaszunkban is egy bibliai családmodellről olvasunk. Nem kisebb jelentőségű család, mint amelyikben megszületnek Isten választott népének ősatyái, Jákób tizenkét fia. Ja, igen: négy különböző anyától. Ez egy igazi mozaikcsalád, nem éppen az a bibliai modell, amelyre szívesen hivatkozunk. És még csak Isten rosszallásáról sem olvasunk. Sőt, arról számol be a szentíró, hogy Isten meghallgatta az egyik asszonyt is, megemlékezett a másikról is. Ide is egy gyerek, meg oda is. Jákóbnak sem okozott különösebben lelkiismereti gondot hol az egyik, hol a másik szolgálólányhoz bemenni. Jobbkézről és balkézről származó gyerekek lesznek majd a választott nép oszlopai.
Egy olyan családról van szó, ahol a folyamatos konfliktust a gyermektelenség okozta. Sok család életében jelent ma is ez feszültséget, nehézséget, de abban az időben egyenesen átokként tekintettek a meddőségre. Ezt elkerülendő mindenféle babonás praktikát is kipróbált az a nő, amelyik nem tudott szülni. A mandragóra például a termékenység szimbóluma volt, afrodiziákumként használták. Így érthető, hogy miért okozott a mezőn talált mandragóra újabb családi bonyodalmat. Úgy tűnik azonban, hogy miután mindenkinek megszülettek a várva várt gyermekei, lecsillapodtak a kedélyek. De tudjuk, csak egy időre. Mert folytatódik később a versengés a testvérek között is. A családi minta továbböröklődik. Amit a gyerekek tapasztaltak maguk körül, azt fogják megismételni, hacsak tudatosan nem fordulnak szembe ezzel.
Ha a családok mai válságának megoldását keressük, ha épp a te családod is válságban van, vagy boldogtalan vagy a családodban, akkor ezt a történetet így, önmagában semmiképpen nem szabad példaként követni. A keresztyén ember mindent az evangélium szemüvegén keresztül vizsgál. Így látja saját családjának esetleges válságát, kríziseit, de így látja az Ószövetségben szereplő családok helyzetét is. Mindent Krisztusból kiindulva kell megértenünk, s megtalálni az utat.
Krisztusban állhat helyre az, ami a bűn miatt megromlott. Sebzett, megromlott családjaink gyógyulása és helyreállítása is csak Krisztus által történhet. Ő az, aki újjá teremt mindent. Olyanná, amilyennek Isten eredetileg ezt elképzelte. A család a teremtett rendben egy férfi és egy nő kapcsolatára épült. Küldetésük volt, hogy Isten munkatársaiként formálják a világot, őrizzék és műveljék azt. Ebben a férjé volt a felelősség, a feleség pedig hűséges segítőtársnak rendeltetett. Ebben a küldetéstudatban kellett a gyermekeiket is felnevelni.
A bűn által azonban megromlott a család. A bűnös emberek családjai sebzetté, töredezetté váltak, és ez az állapot természetessé, olykor társadalmi konvencióvá vált. Nem ütközött meg senki a poligámián, és Izráel történetében még az Isten szerinti uralkodók dicsőségét is a sok feleség és ágyas jelentette. Az Ószövetség már ilyen családokkal van tele, de mégis az ő történeteiken keresztül bontakozik ki Isten üdvtörténete. Jákób családja is ebbe illeszkedik bele. Mai társadalmunk családjai pedig tökéletes folytatását jelentik ennek. Legyen csonkacsalád, mozaikcsalád, szivárványcsalád, mind a bűn miatti sebeket hordozzák és a bűn miatt töredezettek. A bűn miatt, ami elválaszt Istentől és elidegenít a családtagtól is.
Jákób családtörténetén keresztül nem az emberi praktikák működőképességét kell felismernünk és követnünk, hanem a rajta átragyogó isteni kegyelmet. A gyötrődő családtagokat Isten meghallgatja és megemlékezik róluk. Nem azt nézi, hogy az adott család mennyire felel meg a bibliai normának, hanem hogy mennyire szenved benne az ember. Az emberi szenvedésre gyógyírként küldte el Isten az ő egyszülött Fiát, Jézus Krisztust. Lea azt mondta Ásér nevű gyermeke születésekor: „Boldog vagyok! Bizony, boldognak mondanak engem a leányok.” (13. v.)
A másfél évezreddel később élt, Jézussal várandós Mária viszont így szólt: „boldognak mond engem minden nemzedék.” (Lk 1,48) Mert a tőle született Jézus nemcsak saját családjának boldogságát, hanem a világ minden családjának gyógyulását hozta. Benne teljesedik ki az az isteni kegyelem, amelyik töredezettségeink vagy épp gyermektelenségünk ellenére, feszültséggel terhelt családjainkban is boldogságot képes nekünk adni. Mindezt úgy teszi, hogy fájdalmaink, szomorúságunk közepette önmagát adja nekünk, mert önmagát adta értünk. Jézus belehalt azokba a családi sebekbe, amiket a világ lakói egymásnak okoznak, amiket mi egymásnak okozunk. Ez volt az ára a gyógyító kegyelemnek.
János evangéliumának a 4. részében olvashatunk arról, hogy Jézus a szóban forgó Jákób forrásánál beszélget egy samáriai asszonnyal. Nem rója fel neki, hogy már a hatodik férfival él együtt, hanem meglátja az asszony kiüresedett lelkét, amely űrt semelyik férfi nem volt képes betölteni. Családi próbálkozásai mind kudarcba fulladtak, kapcsolatai boldogtalanok voltak. Élő vizet kínál neki a lelki szomjúságra, ítélkezés helyett elfogadást és kegyelmet.
Ugyanis a Jézussal élő kapcsolatban lévő ember családi kapcsolatai is gyógyulnak. Mi úgy akarjuk általában gyógyítani a kapcsolatainkat, megjavítani a családjainkat, hogy mérlegeljük: a másiknak miben kell változnia, hogyan kellene reagálnia, viselkednie. Családjaink gyógyulása azonban belőlünk indul ki. Nekünk kell először rátalálni a forrásra, a kegyelemre, Krisztusra. Családjaink elromlott rendszerének javítása velünk kezdődik. Önmagunkkal van először dolgunk, ha boldogságra vágyunk. Jézus azt mondta híres hegyi beszédében: „Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.” (Mt 5,9) Nem azok a boldogok ezek szerint, akik készen kapják a boldogságot, a családi harmóniát, hanem akik megküzdenek a boldogságért és megteremtik azt a családjukban is.
Ha megromlik a családi életünk vagy bármilyen más emberi kapcsolatunk, akkor a Krisztussal való kapcsolatunkon kell dolgoznunk. Kegyelmet kell nála találnunk, vagy meg kell erősödünk a kegyelemben. Mert csakis a kegyelem gyógyít, az, amit mi kapunk, és amit tovább adunk. Ha valósággal átéljük, hogy Isten szeret bennünket annak ellenére, akik vagyunk, akkor már nem akarjuk megváltoztatni a másikat mi sem.
Az egész Szentírás a kegyelem felfoghatatlan erejéről tesz tanúbizonyságot. Eltorzult családok életén keresztül, egy kiválasztottságra méltatlan nép történetén át ér célba a világ megváltása. Így válhatnak a mi sérült, hiánnyal terhelt családjaink is áldás kútfejévé. Mert Isten kegyelme az is, hogy így tud bennünket mégis használni. Mert sajnos a keresztyén családok sem tökéletesek, sőt.
A keresztyén családmodell szerint apa és anya ájtatos, mindig imádkoznak, szépen beszélnek egymással, templomba járnak, csöndes, szelíd életet élnek, békesség uralkodik közöttük szünetmentes állapotban. Gyerekeik ugyanezt az utat járják. A legjobban viselkednek a többiek között, és természetesen a legjobb tanulók. Mindig szépen föl vannak öltözve, illedelmesen beszélgetnek mindenkivel. Kinézetükön is látszik, hogy ők egy magasabb értékrendet képviselnek. Mekkora csalódás, amikor nem tudjuk ezt a látszatot fenntartani! Mert kiderül, hogy a mi családunk is kegyelemre szorul.
Ez a kegyelem készen áll ma is Krisztusban mindnyájunk számára. Gyógyuljunk Benne mi, hogy gyógyulhassanak családjaink is, és a világunk is.
Ámen.
