Prédikációk
2025. június 23.
Prédikációk
(A szeretet) “Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat.” (1Korinthus 13,5)
Azt hiszem, sohasem volt még szó igehirdetésben az illemszabályokról. A társadalmi életnek vannak íratlan irányelvei, illemszabályai. Be nem tartásuk nem von maga után semmilyen szankciót, legfeljebb az embert faragatlannak, hogy nem mondjam: „bunkónak” tartják. Miért kell ezeket mégis betartani? Miért tanítjuk már a kisgyermekeket is erre? És vajon Isten igéjének mérlegén van-e ennek jelentősége?
Az illemszabályok láthatatlan társadalmi „kenőanyagként” működnek – gördülékenyebbé teszik az emberi kapcsolatokat, és segítenek abban, hogy egy közösség tagjai biztonságban, tiszteletben és méltóságban éljenek egymás mellett. Azaz a szeretet minimumának érvényre jutását segítik.
Pál erről beszél, amikor azt mondja, hogy „a szeretet nem viselkedik bántóan.” – az itt levő ógörög kifejezés illetlenséget vagy erkölcsi vétket jelöl, amit nap mint nap tapasztalhatunk. Boltban nem köszönnek a pénztárosnak, tiszteletlenül beszélnek a hivatalnokokkal, itt Monorierdőn a köszönéssel is alapvető bajok vannak, ma már a „jó étvágyat” kívánás sem annyira jellemző, a közlekedésben agresszíven villognak, dudálnak a mögöttünk lévők az úton, nem engednek besorolni. A modernkori levelezésben, a chat-elésben is kialakult, hogy nincs az üzenet elején megszólítás, köszönés, hanem rögtön a lényegre térnek. Nekem még azt tanították, hogy egy levelet, azaz szöveges üzenetet megszólítással, köszönéssel kezdünk. A szeretet megfakulásának jelei ezek.
Az ige üzenete egyszerű: aki szeret, az illően viselkedik. A keresztyén ember nem feltétlenül kegyes, kenetteljes beszédéről ismerszik meg, hanem mindenkit felülmúló illemtudó viselkedéséről. Jusson ez eszedbe, amikor vásárolsz, ügyeidet intézed vagy közlekedsz! Mert megbotránkoztató, amikor egy ichtüsz halacskás autó bepofátlankodik mindenkit kielőzve a másik sávból. Vagy, amikor vasárnap (!) a LIDL pénztáránál a Reformátusok Lapjával csapkodja valaki a pultot, hogy nyissanak neki másik kasszát, mert ő siet. Arról nem is beszélve, hogy mennyire ellentmondásos a gyülekezeti közösségben illetlenül viselkedni egymással szemben, megbántani a másikat. Akit megbántanak egy gyülekezetben, annak nehéz utána arról beszélni, hogy egyébként milyen szeretetközösség is az egyház.
A mi Urunk, Jézus Krisztus ebben is előttünk járt. Amikor Keresztelő Jánoshoz ment, hogy keresztelje meg Őt, János szabadkozott. Igaza volt, hiszen Jézusnak nem volt szüksége arra, hogy bűntelenként a bűnbocsánat és megtérés keresztségét vegye magára. De Ő ezt mondta: „Engedj most, mert így illik minden igazságot betöltenünk.” (Mt 3,15) Jézus megkeresztelkedése az illem cselekedete lett, amelyben az ember iránti szeretetének minimuma jelent meg. Életútja pedig az illemtől a keresztáldozatig, e szeretet maximumáig, teljességéig vezetett.
Hogy ezen az íven haladjunk mi is tovább, az apostol azt írja: a szeretet „nem keresi a maga hasznát”. Szó szerint: nem önmagát keresi. Ma nagyon sokszor láthatjuk azt, vagy épp magunkban fedezhetjük fel, hogy a másikban önmagunkat keressük. A párválasztás alapmotívuma, hogy „benne megtalálom önmagam”. Szeretem őt, mert… és itt igazából visszatükröződik ránk a saját szeretetünk. A szeretetünk árucsereértéket jelent, mérlegeljük, hogy ki mennyit tesz bele az adott kapcsolatba, amit kritikus pillanatokban számon is kérünk. Akkor, amikor rossz befektetéssé vált egy kapcsolat, mert már nem kapunk belőle annyit, amennyit szeretnénk. De ameddig ez így van, amíg a visszatükrözött szeretet fényében akarunk fürdőzni, amíg a másik szeretete igazából önmagunk szeretetét jelenti, addig nem tud közöttünk kibontakozni az igazi szeretet.
A szülő-gyermek viszonyban szoktuk leginkább megragadni ezt az önzetlen szeretetet, de sajnos mára ezt is sokaknál beszennyezte az önzés. Amikor a szülő a gyermekben önmagát akarja megvalósítani, amikor a saját büszkeségét akarja táplálni a gyermeke teljesítménye által, az ellentéte annak, amiről Pál ír. A gyermek ilyen esetben csak akkor érzi a szülő szeretetét, ha a büszkeségre okot ad neki.
De mi van, ha nincs kitűnő bizonyítvány, amit világgá lehet kürtöltetni? Mi van, ha a gyermekről már kicsi korban kiderül, hogy tanulási vagy viselkedési zavarokkal küzd, és soha nem lesz olyan, mint az átlag, pláne nem átlagon felüli? Nem véletlen az, hogy sok szülő vonakodik fejlesztőre vinni a gyermekét, mert nem akar tudomást venni róla, hogy soha nem lesz valószínűleg éltanuló, nem lehet majd büszkélkedni vele. De higgyétek el, hogy minél kevésbé van okotok a büszkeségre, annál inkább nőhet bennetek az önzetlen, agapé szeretet. Ha a gyermeked problémás, akkor a tagadás vagy a sajnálkozás helyett fedezd fel Isten szeretetre hívó hangját általa.
Ez a szeretet krisztusi matematikája: Isten egyátalán nem lehetne ránk büszke, mégis annyira szeretett, hogy egyszülött Fiát adta értünk. Nem önmagát kereste, hanem bennünket, elveszett bárányokat keresve önmagát adta értünk. És „ahol megnövekedett a bűn, ott még bőségesebben kiáradt a kegyelem.” (Róm 5,20) Minél szerethetetlenebbé lettünk, Ő annál inkább szeretett minket. Aki saját életére nézve átélte ezt, az képes lesz a büszkeség igénye nélkül csakis önmagáért szeretni a másik embert. Mert ez a szeretet nem önmegvalósító, hanem önmagát feladó szeretet.
Olyan, amelyik „nem gerjed haragra.” „Ez felháborító!” – vajon hányszor hagyta el szánkat ez az indulatos mondat? Szinte naponta háborodunk fel valamin, valaki ellen. Ez az ige világít rá talán legjobban szívünk valóságos állapotára, hiszen a szeretet külső jellemvonásait, ha nehezen is, de elsajátíthatjuk. A bennünk lévő indulaton azonban nem vagyunk képesek uralkodni. Teljesen természetes jelenség, hogy haragra gerjedünk, ha igazságtalanság ér bennünket, ha bántanak bennünket, testi vagy lelki fájdalmat okoznak nekünk. Jézusról is olvassuk, hogy haragra gerjedt: amikor nem engedték hozzá a kisgyermekeket, vagy amikor a tanítványok között hatalmi viszály kezdett kialakulni. Meg amikor a templomot megszentségtelenítették a kufárok. De Jézus haragja soha sem a saját igazságáért gerjedt fel, hanem a mások iránti szeretetből: értük haragudott, nem pedig rájuk.
A mi haragunk viszont bűnös lelkünk önvédelmi reflexe. Mit tehetünk? Luther híres mondása szerint „azt, hogy a madarak elrepüljenek felettünk, nem tudjuk megakadályozni. De azt igen, hogy fészket rakjanak a fejünkre.” És ezért mondja tovább Pál, hogy a szeretet „nem rója fel a rosszat.” Felróni valamit ugyanis azt jelenti, hogy tartósítjuk magunkban a haragot kiváltó indulatot. Kőbe véssük a bántó szavakat. Ilyenkor a harag madarai fészket raknak a fejünkre, sőt, egyenesen belefészkelnek a szívünkbe. De van ellenszer: a kegyelem. Péternek azt mondta Jézus, hogy hetvenszer hétszer is meg kell bocsátania. (lásd: Mt 18,22) Azaz 490-szer. Az év minden napjára jut egy megbocsátás, valamelyikre kettő is. Megbocsátás, azaz elfelejtés. Erre csak a kegyelem által átformált szív képes, ha benne élünk a kegyelemben. Mert Isten háta mögé veti vétkeinket.
De az itt lévő szó jelentése szerteágazóbb ennél. Azt is jelenti ugyanis, hogy rosszat hisz, feltételez, gondol valakiről. Márpedig nagyon is jellemző ránk a rosszhiszeműség, hogy a másik emberben nem a jót, hanem a rosszat vesszük észre. Sokszor olyan rosszat is, ami nincs is benne. És ezért haragszunk rá. Társadalmunkat átjárja ez, lelki örökségként hordozzuk és adjuk tovább nemzedékről nemzedékre. A vállalkozóról feltételezzük, hogy át akar verni, a hatóságról, hogy mindenbe bele akar majd kötni és meg akar büntetni, a politikus lopni akar, és természetesen mindig hazudik. De innen ered a féltékenység is. A szeretetlenség bizalmatlanságot szül. Ezért élnek sokan házasság helyett élettársi kapcsolatban, vagy kötnek házassági szerződést, amelyben előre elosztják a vagyont egy esetleges válásra gondolva, mert a hűséget már közös életük kezdetén sem feltételezik egymásról. Már a rosszat látják egymásban, a kapcsolatban.
Olybá tűnik, mintha Isten valamilyen szent naivitást kérne tőlünk, hiszen a következő sorban ilyet olvasunk a szeretetről: „mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.” A naiv ember azonban kiszolgáltatottá válik. Talán az emberekben való sok csalódás keményítette meg a szívünket, tett érzékennyé a rosszra, és elfedi előlünk a másikban található jót. Nem volt kifizetődő számunkra, amikor nem kerestünk hátsó szándékot a másikban. De inkább arról van szó, hogy saját szívünk állapotát vetítjük másokra. Ami belőlünk jön, azt tükrözi ránk a környezetünk.
Vajon a mi Urunk, Jézusunk, akit mi állítólag követünk, naiv volt-e? Naiv volt-e, amikor a később árulóvá lett Júdást tanítvánnyá hívta el, sőt, még az erszényt is rábízta? Naiv volt-e, amikor Pétert tette vezetővé, aki pár évvel később megtagadta Őt? Naiv volt-e, amikor békességet hirdetett, aztán évszázadokkal később mégis az Ő nevében gyilkoltak embereket? Naiv volt-e, amikor abban a reményben vállalta a keresztet, hogy az Ő szenvedése és halála a világot egy szeretetteljesebb életre indítja, és egy olyan hellyé teszi, ahol békesség uralkodik?
Jézus nem az árulót látta Júdásban, hanem a váltsághalál eszközét. Nem a tagadót látta Péterben, hanem a kősziklát. Nem a keresztesháborúkat és az inkvizíciót látta az egyházban, hanem a világ isteni szeretetben gyökerező ellenkultúráját. És nem a hitetleneket látta az emberiségben, hanem azokat, akik hisznek az Ő szavára. És e hit által gyógyul a szívük, és a világ világosságaiként az Ő képére formálódnak, képesek úgy szeretni, ahogy Ő szeretett. Felvállalva, hogy ez bizony sebezhetővé tesz, és néha vagy gyakran rosszul járhatunk. De éppen e sebeinkben lesz nyilvánvaló Krisztus bennünk lévő szeretete. Mert Ő benned sem a rosszat, hanem ezt a szeretetet látja. Azt, amelyik felvállalja a sebezhetőséget azzal, hogy jóhiszeműen és meg nem érdemelt szeretettel közelít a másik ember felé. Imádkozzunk hát, hogy ne okozzunk csalódást Urunknak!
Ámen.
2025. június 8.
Prédikációk
“Azt mondom pedig, hogy ameddig az örökös kiskorú, addig semmiben sem különbözik a szolgától, jóllehet ura mindennek, hanem gyámok és gondozók felügyelete alatt áll az apa által megszabott ideig. Így mi is, amikor kiskorúak voltunk, a világ elemei alá voltunk vetve szolgaságra. De amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született a törvénynek alávetve, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk. Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának Lelkét a mi szívünkbe, aki ezt kiáltja: „Abbá, Atyám!” Úgyhogy már nem vagy szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor Isten akaratából örökös is.” (Pál levele a galatákhoz 4,1-7)
Keresztyén ünnepeink mind-mind üdvtörténeti korszakhatárt jelentő eseményekre épülnek. Karácsony, Jézus születése az emberiség történelmének korszakhatára, fordulópontja. Olyan esemény, amiről messzi földön élő bölcsek is híradást vettek, mert különös égi jel hirdette a születés páratlan jelentőségét. Még a történettudomány is ezt használja viszonyítási pontnak, amikor a történelmi eseményeket Kr.e. vagy Kr.u. jelöléssel datálja. Így még a saját születési dátumunk is Krisztussal köt össze bennünket.
Nem, nem kevertem össze a jegyzeteimet, hogy ma a karácsonyról beszélek, mivel a téma szorosan kötődik a pünkösdhöz. Ugyanis a pünkösdkor kiáradó Szentlélek helyezi egészen más megvilágításba a Krisztus-eseményt, hirtelen a „saját nyelvünkön” kezdjük azt érteni az ünnepeink tartalmát, azok ajándékát ma is valósággá teszi, és egyenesen a szívünkbe hozza. Igazából a Szentlélek bennünket is egészen más megvilágításba helyez, egészen más élettel ajándékoz meg. Nézzük, hogyan, de ne csak nézzük, hanem a Lélek jelenlétében éljük is át valóságosan.
Pál apostol e pünkösd után kb. 15 évvel írt levélrészletében az emberiség Krisztus előtti és utáni állapotát, a kettő közötti különbséget mutatja be tipikusan. Egy földi, jogi viszonnyal illusztrálja, amelynek középpontjában az örökség, az örökösödés áll. Ennek megértéséhez ismernünk kell az ókori háztartás felépítését, amelyben szülők mellett nemcsak vér szerinti gyermekek voltak jelen, hanem rabszolgák és azok gyermekei is. Az apa végrendelkezett, hogy a vagyon kié legyen.
Alapesetben a legidősebb fiú volt az örökös (ez volt az elsőszülöttségi jog), és a végrendeletben határozta meg az örökhagyó, hogy mikor száll a tulajdonjog az örökösre. Amíg ez az idő el nem jött, a kiskorú gyermeknek ugyan nagy vagyon lehetett kilátásban, mégsem volt különb a helyzete a rabszolgáénál. Természetesen itt most jogi viszonyokról beszélünk. A két kategória (szolga és örökös) tehát elsőre nem volt megkülönböztethető. Csak az idő múlásával vált félreérthetetlenül világossá. Addig is az örökös gyámság alatt volt.
Mindez úgy kapcsolódik a mi személyes életünkhöz, hogy nekünk is van egy Krisztus előtti és egy Krisztus utáni állapotunk. Krisztus előtti állapotunk az, amikor még nem hittünk, és ezért világi elemeknek voltunk alávetve szolgaságra. Bálványunk volt a pénz, a munka, a siker, sport, művészetek, szórakozás, az élvezetek, de még a család is. Nem tudom, hogy ez mindannyiunknak múltidő-e, de ha nem, akkor Isten ma mondja épp neked: korszakváltás jöhet az életedbe, ha hajlandó vagy földi céljaid feladni, s átadni életedet Neki, a mindenség Urának, a megváltó Krisztusnak. Egy olyan élet, amit talán ma még el sem tudsz képzelni, hogy a tiéd lehet. De ahogy az örökség várja az örököst, hogy felnőjön hozzá, ez is készen van számodra.
Amikor Krisztusban hitre jutunk, hátat fordítunk minden bálványnak. Ez a Krisztus utáni életszakaszunk. De a hitben is kell számolni a kiskorúsággal, majd ezt követően juthatunk el érett nagykorúságra. Itt a kérdés, hogy kiskorúak vagy nagykorúak vagyunk-e. A Zsidókhoz írt levél szerzője is méltatlankodik a címzett gyülekezetnek, hogy „mostanra már tanítóknak kellene lennetek, mégis arra van ismét szükségetek, hogy Isten beszédeinek alapelemeire tanítsanak titeket, és olyanokká lettetek, mint akiknek tejre van szükségük, nem kemény eledelre.” (Zsid 5,12) Az emberi fejlődésnek megvannak az életszakaszai, hány éves korig tart a gyermekkor, serdülőkor, fiatal felnőtt, stb. De a lélek fejlődése nem feltétlenül követi a biológiait. Ugyanígy a hitfejlődésben is sokan megrekednek a kiskorúságban.
Ennek egyik jele, hogy még mindig a régi célok határozzák meg az életét. Keresztyénnek vallja ugyan magát, de ugyanúgy él, mint a világi ember, ugyanazok a céljai. A másik a vallásosság. Igen, a vallásos ember is hitben kiskorú. Aki vallásos követelményeknek veti alá magát szolgaságra; akit egyházi megfelelési kényszer hajt; aki méreget másokat az alapján, amit lát belőlük, hogy mennyire hívő vagy nem; aki másokhoz hasonlítgatja magát; aki azt hiszi, hogy imádsága meghallgatása a szép megfogalmazástól és teológiai korrektségtől függ; aki hagyománykövetésből jár templomba vagy épp túlzásnak tartja az istentiszteleteken való rendszeres részvételt, az hitben kiskorúnak számít.
A nagykorúság jele nem a vallásosság, hanem a felelősségtudat, szolgálat- és áldozatkészség, elkötelezettség, alázat. Amikor az egyházban ezek híjával vagyunk, és a versengés jellemző vagy épp az, hogy mindig külső segítséget várunk mindenhez, meg amikor arra számítunk, hogy helyettünk majd úgyis megcsinálnak mások mindent, az azt jelenti, hogy kiskorúak vagyunk. Református egyházunkban érdekes módon látszik ez. Gyülekezeteink jórésze olyan, mint egy kamasz gyermek: függetlenséget akarunk, de amikor komoly felelősségteljes döntést kellene hozni, másoktól várjuk a megoldást. A gyülekezet életébe ne szóljon bele se a püspök, se az esperes, se senki más. De ha omlik a vakolat a templom tornyáról, akkor írjunk levelet és kérjünk pénzt az esperestől. Vagy pl. amikor a COVID járvány kezdetén kérdés volt, hogy bezárjuk-e a templomot, akkor sok gyülekezetben hangoztatták, hogy jó lenne, ha kapnánk rá felsőbb utasítást. Aztán, amikor a püspök kiküldött egy körlevelet, hogy döntsék el a gyülekezetek presbitériumai, akkor felháborodtak: „És mi lesz, ha valaki megbetegszik és meghal?!” Hát igen, így van ez: a felnőtt lét arról szól, hogy a döntéseinkért felelősséget kell tudni vállalni, és ezeket a döntéseket nekünk kell meghoznunk.
Egyénileg is vannak jelei a kiskorúságnak: ha még mindig vallásos követelmények határoznak meg, vagy még mindig magad jóságában, jó vallásosságában bízol, és még nem érzed magadnak egészen az örök életet, mert hitedet beárnyékolja a méltatlanság tudata, akkor még kiskorú vagy. Meg akkor is, ha a gyülekezetedtől mindig csak vársz valamit, de te nem teszel érte semmit. Legyen jó az igehirdetés, komfortos a templom, legyenek jó programok, de egy széket sem teszel arrébb. Nem baj ez, hiszen nem felnőttnek születik senki sem. A kiskorúság egy múló állapot amiből Isten azt akarja, hogy jussunk el „mindnyájan a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra, hogy többé ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak”. (Ef 4,13-14) Hiszen egyetlen jó apa sem akarja, hogy a gyermeke gyerek maradjon.
De hogyan válhatunk hitben nagykorúvá? Itt jön képbe pünkösd csodája, a Szentlélek munkája. A növekedés ugyanis nem személyes elhatározástól függ. A gyermek nem azért növekszik, mert eldöntötte, hanem az egy természetes folyamat. Egy titok. Ilyen a hitbeli fejlődésünk is. Pál azt mondja, hogy „Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának Lelkét a mi szívünkbe, aki ezt kiáltja: „Abbá, Atyám!”” (6. vers) Isten elküldte Fiának Lelkét. Erről szól a pünkösd, hogy a tőlünk térben és időben távol lévő Krisztus egyszer csak közelebb lesz hozzánk bárki másnál. Egyszer csak átjár az a boldogság, hogy Krisztus keresztáldozata valóban értem történt. És ez az értem meghalt, de harmadnap feltámadt Krisztus átveszi az uralmat a szívem fölött, magáévá és önmagával eggyé teszi. És ezért már nemcsak hozzá szólhat a mennyei szózat, hogy „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” (Mt 3,17), hanem nekem is szól! Mert Isten fia vagyok én is! Ez a csoda növekedésünk kiinduló pontja.
Bolyki László írja „Apák és fiúk” című könyvében, hogy azért van annyi nárcisztikus vagy függő személyiségzavarral küzdő ember, mert elapátlanodott a társadalmunk. Az apa régen példakép volt és nevelő. Az apák tanították a fiakat szakmára és az életre. Ma meg az apa az a személy, aki nincs otthon. Azért, mert állandóan dolgozik, vagy mert elköltözött otthonról. A gyereknek a hiány a legnagyobb élmény az apjából. Ezért aztán nagyra nőtt kamaszok alkotják társadalmunk jórészét, akik nem képesek sem értékelni önmagukat, sem felelősséget vállalni tettikért vagy épp elköteleződni. És nem ismerik, hogy milyen is egy apa igazából.
Hát igen, akinek nincs apja, az nem nő fel soha igazából. Örök kiskorú marad. És éppen így az a hívő, akinek soha nem lesz apjává az Isten, az sem fog felnőni soha. Meggyőződésem, hogy hitben kiskorúságunk oka nem más, mint az, hogy Istenre nem tudunk igazából apaként tekinteni, nem tudunk élni a Lélek adta bensőségességgel és szabadsággal. Egyházi nyelvhasználatunk sem segít ebben, hiszen hogyan is van a Bibliánkban? Atya, ugye? Az angolban nincs is ilyen szó, ott fathernek fordították. Ahogy az eredeti bibliai görögben is így van. És amikor itt azt mondja az ige, hogy a Szentlélek által Abbának szólíthatjuk Istent, fel sem tudjuk fogni, miről van szó. Mert az abbá az apa legszemélyesebb, legbensőségesebb megszólítása volt akkor. …hiányzik a mennyei apa az életünkből.
Ma legyen a számodra a Szentlélek pünkösdi ajándéka, hogy nem Atyának szólítod Istent. Az olyan archaikus, távolságtartó. Imádkozz egyszer így, hogy „Mennyei édesapám!” – mert erre indít a Lélek. Bizony, először furcsa ezt kimondani. Ha nem volt apaélményed, azért, ha volt, akkor meg azért. Szabad ezt? Ilyen bensőségesen? Persze, hogy szabad. Jézus is így tanított imádkozni. Rácsodálkozhatok, hogy mégis van egy apám, aki szeret feltétel nélkül; aki nem nézi, milyen ruhában jöttem templomba; aki kedvesen mosolyog akkor, amikor teológiailag nem éppen jól vagy botladozó nyelvvel imádkozom; aki lát minden bennem rejlő értéket, hiszen Ő teremtette; akinek számít, hogy épp rossz kedvem van; aki képes volt önmagát adni értem.
Aki mindvégig ott van mögöttünk, valahogy úgy, mint amikor egy apa a gyermekét biciklizni tanítja. Fogja alatta egy ideig a nyerget, de aztán úgy engedi el, hogy a gyermeke észre sem veszi, hogy már egyedül egyensúlyoz. Az apa jelenléte elég a fejlődéshez. Így van mögöttünk a mennyei Apa: enged bennünket fejlődni, menni a magunk lendületével, de ott van mindvégig, hogy azért ne zakózzunk túl nagyot.
Ő áll ott, Aki így szól hozzád: „Add nekem a szívedet, fiam, és tartsd szemed előtt utaimat!” (Péld 23,26) és azt akarja, hogy végre nőj fel te is. Vállald a felelősséget, az áldozatot, köteleződj el, lépj szintet, bontakozz ki, de maradj mindvégig alázatos. És tudd, hogy Ő mindig veled van! Kiskorú életünk, kiskorú gyülekezeteink akkor válnak nagykorúvá, amikor a Szentlélek elvezet bennünket a fiúságra. És végre valóban megkapjuk az örök élet bizonyosságának örökségét, és már nem szolgaként, elvárások terhei alatt gyötrődve, hanem valóban szabadként, fiakként, felnőttként élhetünk a világban.
Ámen.
2025. június 1.
Prédikációk
“Ezután ismét megjelent Jézus a tanítványoknak a Tibériás-tengernél. Így jelent meg: együtt voltak Simon Péter és Tamás, akit Ikernek hívtak, Nátánaél a galileai Kánából meg Zebedeus fiai és a tanítványok közül még kettő. Simon Péter így szólt hozzájuk: Elmegyek halászni. Ők erre ezt mondták: Mi is elmegyünk veled. Elindultak, és beszálltak a hajóba, de azon az éjszakán semmit sem fogtak. Amikor már reggel lett, megállt Jézus a parton, a tanítványok azonban nem tudták, hogy Jézus az. Jézus megkérdezte tőlük: Fiaim, nincs valami ennivalótok? Így válaszoltak neki: Nincs. Ő pedig ezt mondta nekik: Vessétek ki a hálót a hajó jobb oldalán, és találtok. Kivetették tehát, de kivonni már nem tudták a rengeteg hal miatt. Ekkor odaszólt Péterhez az a tanítvány, akit Jézus szeretett: Az Úr az! Amikor Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára vette felsőruháját, mert mezítelen volt, és belevetette magát a tengerbe. A többi tanítvány pedig a hajóval jött, mert nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire, és kivonták a hálót a halakkal. Amint kiszálltak a partra, parazsat láttak ott, rajta halat és még kenyeret is. Jézus így szólt hozzájuk: Hozzatok a most fogott halakból! Simon Péter beszállt, és kivonta a partra a hálót, amely tele volt nagy halakkal, szám szerint százötvenhárommal; és bár ilyen sok volt, nem szakadt el a háló. Jézus ezt mondta nekik: Jöjjetek, egyetek! A tanítványok közül azonban senki sem merte őt megkérdezni: Ki vagy te? Tudták ugyanis, hogy az Úr ő. Jézus tehát odament, vette a kenyeret, és odaadta nekik, ugyanúgy a halat is. Ez már a harmadik alkalom volt, hogy Jézus megjelent a tanítványoknak, miután feltámadt a halottak közül. Miután ettek, így szólt Jézus Simon Péterhez: Simon, Jóna fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek? Ő pedig így felelt: Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged! Jézus ezt mondta neki: Legeltesd az én bárányaimat! Másodszor is megkérdezte: Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem? Ő ismét így válaszolt: Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged. Jézus erre ezt mondta neki: Őrizd az én juhaimat! Harmadszor is szólt hozzá: Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem? Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte tőle: Szeretsz-e engem? Ezért ezt mondta neki: Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek téged. Jézus ezt mondta neki: Legeltesd az én juhaimat! Bizony, bizony, mondom neked: amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál; de amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod. Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal dicsőíti meg majd Istent. Miután ezt mondta, így szólt hozzá: Kövess engem!” (János evangéliuma 21,1-19)
A konfirmációi vizsga az elmúlt években jelentősen átalakult. Régen még a Heidelbergi Káté 129 kérdés-felelete volt a megtanulandó vizsgaanyag, amiből a gyülekezet előtt egy tele templomban kellett számot adni a konfirmandusoknak. Ma már nem fogtok ilyet hallani. Konfirmandus testvéreink tegnap ugyan számot adtak arról, amit egy éven át tanultunk, de zárt körben a presbitérium előtt, inkább beszélgetés formájában. A generációk változásával változik a tanulásmódszertan és a vizsgáztatás is.
Református egyház vagyunk, ami a megújulásra való szüntelen igényt és képességet jelenti. De a nem a társadalmi változások lekövetését, s nem is a hagyományokon való túllépést jelenti ez. Hanem hogy újra és újra az evangélium mérlegére tegyük gyakorlatunkat. Ha ezt megtesszük, bizony könnyűnek találtathatunk elég sokszor. Még a konfirmáció tekintetében is. Egyházi gyakorlatunk például teljesen elment a gyermekkeresztség és gyermek-konfirmáció irányába, s ha felnőtteket keresztelünk vagy konfirmálunk, kivételesnek tekintendő. Még az emléklapjaink vagy az anyakönyvi űrlapjaink is erre vannak csak felkészülve. Nehezen találtam olyan emléklapot, amin a konfirmandus születési évének első kétszámjegye nincs előre kitöltve 2-vel és 0-val.
Pedig nem ez a biblikus, hanem az, ha szívből és önként hozunk döntést Krisztus mellett. Ez pedig nincs korhoz kötve, nem kötelező 13 éves korban megtörténnie. Jóval többször történik felnőttkorban, mint gyermekként. Hálás vagyok azért, hogy évek alatt sikerült elérni, hogy csak elenyésző azoknak az aránya, akik „muszájból” konfirmálnak. De mi legyen a konfirmáció tárgya? Mi az, amiről mindenképpen számot kellene adni ahhoz, hogy jó lelkiismerettel álljunk meg ma az Úr színe előtt?
Az igében Péter „konfirmációjáról” olvasunk. A konfirmáció megerősítést jelent, Péternek pedig meg kellett erősítenie Krisztushoz tartozását. Jó ok volt rá, hiszen nem is olyan sokkal korábban, Kajafás főpap udvarában, Jézus kihallgatásának idején háromszor is megtagadta Jézust. Most a feltámadt Úr jelenik meg Péternek és társainak, s Péter vizsgázik. Nemcsak azért ő, mert ő tagadta meg korábban háromszor is Urát, hanem mert Jézus különleges feladatot bíz rá: a többiek vezetését. „Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem majd fel egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta.” (Mt 16,18) Úgy tűnik, Jézus többet látott Péterbe a kelleténél. Előfordul velünk is, velem is, amikor egy testvér nagy lelkesedéssel megjelenik, szolgálatra jelentkezik, aztán egy idő múlva szépen-lassan “kikopik” mindenhonnan, eltűnik. Ilyenkor úgy gondolom, hogy talán hibáztam, és túl sokat láttam bele az illetőbe. Nem véletlen mondja máshol az ige: “A kézrátételt nesiesdel senkinél!” (1Tim 5,22)Jézus viszont nem hibázik, amikor Péterre nagy feladatot bíz.
Aki valamilyen vezető beosztásban dolgozik, tudja, hogy a vezetőknek plusz továbbképzéseken kell részt venniük a komplexebb feladatok és a nagyobb felelősség miatt. Ha megszerzik ezeket a képességeket, akkor válnak alkalmassá a nagyobb feladatokra, mások vezetésére. De vajon mi teheti alkalmassá Pétert erre az erejét és képességeit bőven meghaladó feladatra? Emberileg azt várnánk, hogy teológiai és dogmatikai ismeretekből kell jelesre vizsgáznia. Kiválóan kell ismernie az Ószövetséget, fejből kell idéznie bármelyik részéből. Fel kell tudnia idéznie Jézus minden tanítását, a Hegyi beszédtől a példázatokon át az utolsó vacsorán hallottakig. De nem. Jézus korábban elmondta neki: „én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited: azért, ha majd megtérsz, erősítsd a testvéreidet!” (Lk 22,32) Péternek megtérésre volt hát szüksége, ami nem csupán ismeretet jelent. Ezért nem is azt kérdezi fel tőle az Úr, hanem most csak ennyit kérdez: „Szeretsz-e engem?” Mondhatni, szinte botrányosan alacsony követelményt támaszt Jézus Péter „vizsgáján”.
Nemrég hallottam egy dunántúli lelkipásztortól, hogy egyik évben a konfirmandusok között volt egy értelmi fogyatékos fiú is. Részt vett ő is a felkészítő órákon, de hogy mit érthetett meg, azt senki sem tudta. Nagy fejtörést jelentett a lelkipásztornak a megfelelő kérdéssor összeállítása, mivel a fiúból csak nehezen lehetett kihúzni egy-egy értelmes szót. Amikor eljött a konfirmáció vasárnapja, akkor mindenki nagy megdöbbenésére elhangzott a világ legrövidebb konfirmációi vizsgája: „Szereted az Úr Jézust?” „Igen.” – hangzott a válasz.
Voltak, akik felháborodtak, s halkan morogtak. A többségnek azonban könny csillogott a szemében. Mert talán először értették meg sokan, hogy a konfirmáció ugyan lehet, hogy csak egyetlen kérdésből áll, de mégis sokkal többről szól, mint ami akár 129 kérdésre adott válaszban elmondható lenne. Nem Jézus ismeretéről szól, hanem a vele való élő kapcsolat megvallásáról. Nyilván, ehhez előbb meg kell Őt ismerni, a benne értünk önmagát áldozó Istent. Ahogyan Karl Barth mondta: „Sok csodálatos zeneművet hallgathatunk, de igazából akkor értjük meg ezeket a műveket igazán, ha a zeneszerzők életével is kapcsolatba kerülünk.” Nem elég Isten munkáját sem ismerni, hanem Krisztus által kapcsolatba kell lépni vele, s ez a fő kérdés. Nem elég hinni Jézusban, szeretni kell Őt.
Ma sem fog itt ettől több kérdés hangozni, s talán nem fog felháborodást okozni köztetek mégsem. Mert a kérdés ma sem kell, hogy több legyen, mint ami Péter felé hangzott. És mindannyiunkhoz hangzik, nemcsak konfirmációkor, hanem mindig. Igazából mindig ilyen „vizsgahelyzetben” vagyunk, ez a tanítványi lét lényege, hogy naponta valljuk meg szeretetünket Urunk felé szóban, cselekvésben.
Péternek háromszor kell válaszolnia. Nem úgy van, mint a székely viccben. Nem elég egyszer mondania, hogy „szeretlek Uram, s majd ha változás lesz, szólok”. Újra és újra meg kell vallanunk szeretetünket Krisztus iránt. Azt a szeretetet, amely kész önmagát adni azért a Krisztusért, aki önmagát adta értünk. Mert súlyos szó az, amit válaszolni kell erre. Az a szeretet, amelyik nemcsak egy darabját akarja Jézusnak, nemcsak a segítségét, a gyógyítását, az áldásait, hanem Őt egészen. Mert Ő is így szeretett bennünket. És érte hálából képes az ember már nemcsak egy darabot adni önmagából, hanem az egész életét. Ahogy Péter is megtette ezt, ahogyan Jézus előre utalt rá.
Azt a szeretetet kéri az Úr, ami nagyobb a többieknél. Az első kérdés ugyanis így hangzott: „Jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” Külön érdekessége ennek, hogy az a János írja le ezt a párbeszédet, aki maga is úgy hivatkozott önmagára, mint „a tanítvány, akit Jézus szeretett.” És az üres sírhoz is ez a két tanítvány, Péter és János „fut versenyt”, hogy ki láthatja meg előbb. Itt is János az, aki észreveszi a hajóból, hogy aki a parton áll, „az Úr az”. De Péter ugrik be a vízbe, és ér elsőként Jézushoz. Lám, van olyan versengés, ami nem káros, nem bűn, sőt. Mennyire jó lenne, ha gyülekezetünk, egyházunk élete erről a versengésről szólna, hogy meg akarjuk egymást előzni Krisztus szeretetében! El tudjátok képzelni, mennyivel másabb lenne az élet?
Péter az utolsó vacsora után, az Olajfák hegyén arról fogadkozott, hogy „Ha mindenki megbotránkozik is benned, én soha meg nem botránkozom.” (Mt 26,33) Akkor csúfos kudarcot vallott, de Jézus épp ezért ment tovább a kereszt felé. És a kegyelem az, amely minden bukás után új lehetőséget kínál, hogy az elmulasztott vallomás elhangozzék, a tagadásból pedig bátor hitvallás legyen. Egy olyan hitvallás, ami már nem csupán ismeretre épül, hanem Krisztus iránti szívbéli szeretetre és bizalomra. Ez már nem a tudomány világa, hanem a Szentlélek titokzatos munkája a szív mélyén.
Ez az, ami aztán alkalmassá tesz a küldetésre. Mert minden konfirmációi istentisztelet egyben kiküldő istentisztelet is, ahol új testvéreink nagy felelősséget kapnak. Az egyház szolgálatkész tagjaiként hirdetni az örömhírt, és ahogy Péter: vezetni másokat. Másokat Krisztushoz. Azokat, akik még távol vannak, bár lehet, hogy egy fedél alatt élünk velük. A barátokat, osztálytársakat, munkatársakat. És ezt csak akkor tudjuk hitelesen végezni, ha mindennap mi is válaszolunk Jézus kérdésére: „Szeretsz-e engem?” Még mindig szeretsz engem? Mert Jézus szeretete irántunk viszont soha el nem fogy. Ő ma is így szól: “Mert én még mindig szeretlek téged.”
Ámen.
2025. május 25.
Prédikációk
“A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.” (1Korinthus 13,4)
A Szeretethimnusz soraiban Pál apostol eddig emberi erényeket, képességeket, kegyelmi ajándékokat tett a szeretet mérlegére. Megállapította, hogy mindezek szeretet nélkül semmit sem érnek, semmilyen hasznot nem hoznak, mert a szeretet minden tettünk, egész életünk „aranyfedezete”. Most Pál magára a szeretetre irányítja a fókuszt, így annak valódi arcát pillanthatjuk meg, s gyönyörködhetünk aranyló csillogásában. Annyira csodálatos ez a kép, hogy kár lenne egy vasárnap után továbbrohannunk. Ezért időzünk előtte néhány hétig még, és sorra vesszük e sorokat. Úgy, ahogyan egy szép festményt hosszasabban szemlélve egyre több gyönyörködtetőbb részletei tárulnak elénk. A szeretet gazdagsága annyira bőséges, hogy felsorolásának „minden sora megér egy misét”.
Milyen az a szeretet, amely mindennek az értékét adja a világon, s ami nélkül nem érdemes semmit tenni, sem élni, sem meghalni? Hogyan ismerhetjük meg, és hívhatjuk be az életünkbe, hogy immár értékessé legyen mindaz, amit teszünk, amit átélünk, sőt az egész életünk? Mert nem másra, erre a szeretetre vágyunk mindannyian kivétel nélkül. Szeretethiányos a világ, az életünk, mert Istentelen a világ, az életünk. A szeretet maga Isten, és a testet öltött Istent, Jézus Krisztust megismerve juthatunk el a szeretet teljességére. Az apostol által felsorolt tulajdonságok Jézus tulajdonságai. És megismerve Őt kell beengedünk az életünkbe úgy, ahogyan eddig talán nem tettük.
„A szeretet türelmes” – mondja Pál. Türelmetlen világunkban mi is türelmetlenné váltunk. Közhely az, hogy nincs türelmünk semmit sem kivárni, azonnali, gyors válaszokat és megoldásokat követelünk. De igazából itt nem is csupán türelemről szól az ige. A Károli-fordítás jobban visszaadja az eredeti görög szó jelentését: hosszútűrés. A szeretet hosszútűrő. Megjelenik itt egy időtényező is, ami azt jelzi, hogy nem csupán türelemről, hanem hosszú ideig kitartott türelemről van szó.
Nem tudom, mennyire tapasztaljátok, hogy a hívő emberek hosszútűrők. Nem lesznek idegesek, ha lassan tölt be az internet; nem zúgolódnak, ha a TESCO-ban kevés pénztár van nyitva csúcsidőben, s ezért sorakozni kell; nem zavarja őket a főúton 60-nal előttük poroszkáló kisteherautó; és nem háborodnak fel, ha a nekik ígért munkát nem végezte el valaki a megbeszélt időre; nem írnak panaszlevelet, ha a szemetet otthagyta a kukásautó a kapujuk előtt. Nem tapasztatátok?
Pedig „ha valaki Krisztusban van, új teremtés az” (2Kor 5,17). Az evangélium – amellett, hogy mindenre hatással van – az időérzékelésünkre is hatással kellene legyen. Nem a hétköznapok perceit, óráit számoljuk, hanem az örök élet reménységével nézünk a jövőbe. S ha az valóságos, akkor ugyan mit számít egy kis sorakozás, vagy hogy ottmaradt a szemét? De nem véletlen, hogy híjával vagyunk a türelemnek. Ismeritek sokan a házi áldást, amit nagyanyáink tettek ki a konyhába falvédőként: „Hol hit, ott szeretet, hol szeretet, ott Isten, hol Isten, ott szükség nincsen.” De ahol nincs hit, ott nincs szeretet sem. Hitünk kicsinységéből fakad elégtelen szeretetünk.
Az sem véletlen, hogy a hosszútűrés szorosan a jóságossággal függ össze. Istenről olvassuk: „Irgalmas és kegyelmes az Úr, türelme hosszú, szeretete nagy.” (Zsolt 103,8) Hogy megértsük ezt az összefüggést, Chrysostomos egyházatyát hívjuk segítségül, aki Aranyszájú Szent Jánosként vonult be az egyháztörténetbe: „Hosszútűrő az, aki bosszút tudna állni, ha akarna, de ezt mégsem teszi.” A hosszútűrés túlmutat a bosszú elengedésén, az igazam érvényesítésén, és távol áll tőle a sztoikus beletörődés. A türelem a szeretet egyik jellemvonása, s mint ilyen, cselekvést jelent. A szeretetet ugyanis nem elég érezni, „tenni kell”. Ezért torkollik a türelem jóságosságba, ami irgalmas viselkedést jelent az eredeti kifejezés szerint. Károli ezt is kegyesnek fordította.
És tudjátok, az a helyzet, hogy annyira azért hajtunk, ami nekünk jár, hogy sajnáljuk az időt a jóságosságtól. Pedig végső soron ránk hullana vissza minden jóságos tettünk. Ha már említettem a kukásokat, sokan panaszkodnak rájuk itt Monorierdőn. Kihagynak utcákat, nem viszik el a zsákokat, az utca közepére hajigálják a kiürített kukákat. A keresztyénség ott kezdődik, amikor ezekben az emberekben is a szeretetéhes istenképmást látod meg. Én szoktam nekik nyáron innivalót adni, karácsony előtt meg egy kis pénzt. Köszönök nekik messziről, ők is köszönnek még az autóban is. A zöldhulladékért még az udvarra is bejönnek, s általában elviszik, ha többet rakok ki. De van, hogy nálunk is ottmarad a zöld zsák. Nem bosszankodom, legalábbis nem rájuk, akik kis létszámmal próbálnak olyan munkát végezni, amit itt egyikünk sem szeretne.
Nem magamat akarom „hájpolni”, csak azért mondtam el, hogy a jóságosság gyakorlása ott kezdődik, amikor nem az lesz a fontos, hogy neked mi jár alanyi jogon vagy a pénzedért, hanem hogy miképpen tudod Isten szeretetét tükrözni a világ felé. És hihetetlenül jó érzés jóságosnak lenni! Sokkal jobb, mint érvényt szerezni az igazamnak. Mégis nehezen megy nekem is sokszor. Sajnos, túl sokszor. Mert alapvetően nem vagyunk jók, ezért a jóság nem belőlünk fakad.
„Senki sem jó az egy Istenen kívül.” (Mk 10,18) Ezért kell Krisztusra tekintenünk, akiben Isten jósága és hosszútűrése is testet öltött. Türelemmel viselte a tanítványok értetlenségét és kicsinyhitűségét még akkor is, amikor így szólt: „Ó, hitetlen nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig szenvedlek még titeket?” (Mk 9,19) Meddig? A keresztig, mert szeretett és jóságos volt. És ott aztán megmutatkozott valójában, mit is jelent a hosszútűrés a gyalázatban, a szenvedésben, a fájdalomban. Ezért soha nem érthetjük meg a szeretetet a kereszt nélkül.
De van a szóban forgó versnek másik fele is: „a szeretet nem irigykedik” Külön nyelvi érdekesség, hogy az itt szereplő ζηλόω görög szónak van pozitív jelentése is: lelkesen törekszik, fáradozik, igyekszik, buzgólkodik. Attól lesz mindez negatív, hogy ennek célja a másik legyőzése, tehát a versengésről van itt szó. És ezt a lelkületet megismerni sem kell kimenni a házunk tájáról, még az egyházból sem. Lelkipásztorok hasonlítgatják titkon egymáshoz magukat, kinek nagyobb az istentiszteleti közvetítés nézettsége, a másik templomába többen járnak-e. És ha történetesen az ő számai nagyobbak, belül kellemes megelégedettség tölti el: jobb vagyok, mint a másik.
De vannak gyülekezetek, ahol a szeretetvendégségek szervezése a versengés tárgya: nálunk volt a legmagasabb a Rákóczi-túrós habja; vagy épp a gyerektáborba felveszik az 1 éves gyermeket is, csakhogy többen legyenek, mint a másik gyülekezet táborában. Annyira szánalmas, amikor az egyházban is irigykedünk egymás sikereire, és le akarjuk pipálni a másikat! Persze, mindezt kizárólag Isten dicsőségére, és már meg is szenteltük valójában önző törekvésünket.
Az irigy ember csak arra koncentrál, ami neki nincs, de a másiknak megadatott. Vagy ha több van, mint a másiknak, akkor többnek is érezi magát, amíg a másiknak nincs. Ez a féltékenység. És mi, keresztyének is ilyenek vagyunk, ezért veszünk meg egy csomó fölösleges dolgot, mert nem akarunk lemaradni a többiektől. És ez sohasem vezet jóra. Már az első kísértés is az összehasonlításon alapult: „olyanok lesztek, mint az Isten” (1Móz 3,5) Aztán ez a lelkület elvezetett az első gyilkosságig, ahol Kain is összehasonlította áldozata fogadtatását testvéréével, Ábelével.
Tulajdonképpen az irigység és a féltékenység, a másikhoz hasonlítgatás tette tönkre a világot. Ahelyett, hogy erőt merítenénk mások sikeréből, magunkat érezzük megraboltnak. Mint amikor szülő beíratja valamilyen versenyre a gyermekét, és ha nem nyeri meg, akkor ahelyett, hogy gratulálna a győztesnek és példaként állítaná saját gyermeke elé, inkább azt mondja, hogy igazságtalan volt a zsűri, és nem voltak egyenlők a feltételek. Mert nem tudjuk szeretni a másikat, és örülni annak, ha valamit elért hozzánk képest. Mi akarunk többek lenni.
Pedig „a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.” Ezópus meséjében akkora akart lenni a béka, mint az ökör, s addig fújta fel magát, míg szét nem pukkadt. Ránk is jellemző ez az önpukkasztó gondolkodás. Sajnos, a szeretetlenség bennünket is magamutogatásra visz, s ennek a közösségi média kiválóan biztosít felületet. Legjobban szemlélteti a bennünk lakozó lelket a szelfikészítés. Elmegyünk Párizsba, de nem az Eiffel-tornyot fényképezzük le, hanem magunkat, az Eiffel- toronnyal a háttérben. Nem az a fontos, hogy hol vagyok, hanem hogy én vagyok ott. Mert körülöttem forog a világ.
Az ige itt arról beszél, hogy a szeretet nem akar többnek látszani annál, ami valójában, és nem akar “kitakarni” senkit a képből. A marketing világa szól arról, hogy egy reklámozott terméket többnek akarnak láttatni valós értékénél és a másiknál. Egyházunkban is annyira jelen van ez a lelkület. Mindig sikertörténeteket olvasunk dinamikusan növekvő gyülekezetekről, fáradhatatlan lelkipásztorokról, időt és pénzt nem sajnáló gyülekezeti tagokról. Amikor ezt olvasom, frusztrált leszek: csak nálunk nem mennek ilyen jól a dolgok? Csak hát rólunk is épp az ilyen marketing-értékű hírek kerülnek fel a világhálóra.
A szeretet nem akar többnek látszani, sőt, Pál példáján látjuk, hogy inkább a gyengeségeivel dicsekszik. És ott van minden példa kiindulópontja, a mi Urunk, Jézus Krisztus, aki nem dicsekedett azzal, hogy Isten, hanem szolgai formát öltve emberré lett. Nem akart többnek látszani, s ezért ereszkedett a bűnösök közé, nem féltve a hírnevét. Nem háborodott fel, amikor tanítványai így figyelmeztették: „Mester, láttunk valakit, aki a te nevedben űzött ki ördögöket, és igyekeztünk megakadályozni ebben, mert nem követ minket.” (Mk 9,38) Inkább azt mondta nekik: „Ne akadályozzátok őt! Mert senki sem fog csodát tenni az én nevemben, hogy azután gyalázhasson engem, mert aki nincs ellenünk, az mellettünk van. Aki inni ad nektek egy pohár vizet azért, mert Krisztuséi vagytok, bizony mondom nektek, hogy el nem marad a jutalma.” (Mk 9,39-41)
És nem is látszott többnek a legalávalóbb gonosztevőknél, amikor a kereszten köztük halt meg azért az emberiségért, amely még mindig több akar lenni a másiknál és hatalmasabb Istennél. Mert a szeretet hiányzik belőlünk. De Jézus jön, ma is Lelke által közelít felénk, ezzel türelmes és jóságos szeretettel. Azért, hogy átélve azt előttünk is kinyíljon egy új élet, amely immár szabad a szeretetre érdek nélkül, önmagából, önmagát adva. Pál úgy kezdte a Szeretethimnuszt, hogy megmutatja olvasóinak a „legkiválóbb utat”. Mi lenne, ha mi is ebben az egyben, a szeretetben lennénk igazán kiválóak?
Ámen.
2025. május 18.
Prédikációk
“És ha szétosztom az egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból.” (1Korinthus 13,3)
Pál eddig a legfontosabb kegyelmi ajándékokat tette semmissé a szeretet híján. Ahogyan a címzett korinthusiak, úgy ő is nagyra tartotta a nyelveken szólást, a prófétálást, az istenismeretet, hiszen ő maga is rendelkezett jó néhánnyal ezek közül. Ám fontosnak tartotta, hogy a gyülekezet helyén kezelje a dolgokat, és megértsék, hogy szeretet nélkül ezek semmit nem érnek.
Az apostol művésze a végletekig menő fokozásnak. Tudott olyat mondani, amire emberileg csak annyit mondhatunk: ez lehetetlen! A kegyelmi ajándékok, a prófétálás, az istenismeret, a nyelveken szólás teológiai kérdések maradnak egészen addig, amíg a pénztárcánkról vagy az életünkről nem esik szó. A vagyon szétosztása és a tűzhalál provokatív képeivel döbbenti meg Pál az olvasóit. A minden képzeletet túlhaladó adakozásról és áldozatkészségről van ma szó.
Jézus és Pál korában is nagy jelentősége volt a vagyonnak. A gazdag ifjú történetéből látjuk, hogy nem is könnyen vált meg tőle az ember. „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni.” (Mt 19,24) – mondta erre Urunk. De akkoriban mégsem voltak annyira kiszolgáltatottak az emberek az anyagi javaknak, mint ma. Akkoriban az emberek értékét nemcsak a vagyonuk határozta meg, hanem pl. a tudás, a tanultság, a tekintély vagy az erkölcsösség. Ma, a mesterséges intelligencia korában a tudás és a tapasztalat egyre kevesebbet fog érni, az erkölcsről nem is beszélve. A fogyasztói társadalomban a vagyon lett a legfőbb értékmérőnk. Az ismeret vagy erkölcs, a tekintély vagy a képességeink értékét az végső soron az adja, hogy mennyi pénzt tudunk vele keresni. Egy profitorientált világban a haszon a döntő.
Amikor teológiára jelentkeztem és édesapámnak elmondtam ezt telefonon, kis csönd után csak annyit kérdezett: „És abból mi hasznod van, fiam?” Hát igen, egy ilyen világban valóban kevesen tudják elképzelni, hogy valamit lehet „haszon” nélkül tenni, és egy jól jövedelmező állást, mint amilyen az enyém volt, otthagyni valami „haszontalanért”. Mert ugye, a haszon csakis anyagi természetű lehet.
A vagyontárgyak határozzák meg a társadalmi státuszunkat, ezért képesek vagyunk egy-egy státusznövelő tárgyért a valódi értékének sokszorosát is kifizetni. Mindenki tisztában van vele, hogy a márkás cuccokat ugyanazon a kínai gyártósoron készítik, mint azokat, amiket a Sárkány Centerben megvehetünk. De egy márkajelzés miatt mégis kifizetjük a tízszeresét. Még egy gyerekcipőért is, amit egy hónap múlva kinő a gyerek. Mert fontos, hogy a bölcsődei vagy óvodai öltözőszekrényben mi látszik a többi szülő előtt.
A ruhád, az autód, a telefonod, a napszemüveged, az órád kijelöli helyed a társadalomban. Ilyen viszonyok között Jézus szavai, amit a gazdag ifjúnak mondott, hogy „add el minden vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben, azután jöjj, és kövess engem!” (Lk 18,22), igen csak idegenül hangzanak. Pedig egy olyan korban, amikor a vagyon lett az isten, különösen érvényesek ezek az igék, és ma sokkal jobban kellene erre figyelnünk.
Persze, ne húzzuk le a mai társadalmat mindenestül, van jótékonyság, adakozás, vannak karitatív tevékenységek. De valahogy ezek is arról szólnak sokszor, hogy „mi hasznom van belőle”. Van, hogy a lelkiismeretünket akarjuk megnyugtatni, van, hogy megbecsülést, elismerést szeretnénk másoktól, vagy egyszerűen csak az önértékelésünknek tesz jót. Itthoni karitatív szervezetek nagy buzgalommal vannak jelen mindenhol, ahol árvíz, háború vagy földrengés van, és egymással versenyezve küldik ki a néhány fős mentőcsapatokat, amikről természetesen sok-sok fotó készül. Nem véletlenül: hogy reprezentálják önmagukat, igazolják létüket, és jogalapjuk legyen nagyobb állami támogatásokra. Lehet, hogy valamikor valakinek a segítő lelkülete hozta létre az adott szervezetet, de idő múltával az önigazolás válik a fő céllá.
És a támogatás megszerzésének már nem szab határt semmi. Még egy keresztény segélyszervezet is járhatja azt az utat, hogy a postán forgalmazott kaparós sorsjeggyel növeli adománybevételét. Mikor jön el majd az, amikor a kocsmában a felesekre terhelt jótékony százalékok szabadítanak fel az önromboló életmód miatti lelkiismereti teher alól? Kinek van ebből haszna? És van ebben vajon szeretet? A szenvedélybetegek, függők felé biztosan nincs.
Amikor egy távoli vidékről katasztrófa híre érkezik, s rámozdulunk a segítségre, akkor a nagy kérdés: a szánalom, az együttérzés mozdult meg bennünk hamarabb, vagy a lehetőséget láttuk meg, hogy megmutassuk magunkat? A szeretet bizony beárazza az adományt. Keresztes Szent János azt mondta: „Életed végén az alapján fognak megítélni, mennyit szerettél.” Avilai Szent Teréz pedig: „Isten nem azt nézi, mennyit teszünk, hanem hogy mekkora szeretettel tesszük.” No, hát ezek a katolikusok is tudtak azért valamit!
Igaz ez az adakozásra, de igaz mindenfajta áldozathozatalra. Az apostol tűzhalálról beszél, utalva talán a teljesen elégő tűzáldozatra. A teljes önfeladásról beszél. Igen, van olyan, hogy a mártíromság önző gyümölcsöt terem. Vannak olyan emberek, akik az átlagot meghaladó áldozatkészségükkel igazából önmaguk hatalmi pozícióját építik ki. Furcsa lehet, de a hatalommániás ember egyik jellemvonása éppen az, hogy folyamatosan a mártír képében tetszeleg. Mivel ő hozza a legnagyobb áldozatot, nincs is mersze senkinek megkérdőjelezni a döntéseit. Ezzel képes irányítani egy egész közösséget, akár egyházit vagy politikait is.
Sokkal több emberre jellemző ez valamilyen mértékben, mint gondolnánk, és érdemes magunkat is megvizsgálni e tekintetben. Mert ez az áldozat nem egészen elégő, hanem egészen kiégővé válik, s ez a jelenség sokaknak ismerős lehet. A kiégés, divatos nevén a burnout is népbetegség, és mindenhol jelen van. Kiégett lelkipásztorok vezetnek gyülekezeteket, kiégett vezetők vannak oktatási intézmények élén, kiégett eladók szolgálnak ki a boltban, a pékek kiégnek a kenyér kiégetése közben, kiégett postások róják az utcákat, kiégett újságírók írnak a kiégésről, kiégett politikusok, kiégett tanárok, kiégett szülők… nehogy valamelyikőtök kimaradjon, gondold oda saját magad a felsorolás végére!
Sokan keresik a kiégés okát. Az igéből azonban meglelhetjük az okot. A kiégés oka, hogy amit teszünk, azt csupán kötelességtudatból, felelősségtudatból, elvárásoknak megfelelve, vagy épp hatalomtechnikai okokból tesszük. De nem szeretetből. Mert a szeretetből hozott áldozat eléget Isten oltárán, és nem kiéget saját bálványoltáromon. A kiégés talán el kell gondolkodtasson arról, hogy ideje szembenézni és leszámolni a bálványoddal.
Mind eljutunk ide, hiszen ki az közülünk, aki napi tevékenységét nagyrészt nem kötelesség- vagy felelősségtudatból, hanem szeretetből végzi? De lehet ezen változtatni, és friss, új erővel állhatsz bele a munkádba, a feladataidba, a szolgálatodba. Többször mondtam már, hogy Krisztust követni nem utánzást jelent, hanem eggyé válást. A keresztségben is kifejezésre jut, hogy eggyé válunk Krisztussal a halálban és a feltámadásban. Eggyé lettünk azzal a Krisztussal, aki megüresítette és megalázta magát, engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Nem volt ez sem kötelessége, sem felelőssége. De mivel teljes szeretetből áldozta önmagát értünk, maximális értékű, azaz felülmúlhatatlan az áldozata. Ezzel a „Krisztussal együtt keresztre vagyunk feszítve…” és egy új, Istennek engedelmes, tiszta szívből szeretni és másokért élni képes emberré lettünk. Krisztusra nézve lehetünk képesek mi is felelősségünket és kötelességünket meghaladó módon legfőképpen szeretetből tenni azt, amit teszünk, s áldozatot hozni akár a legvégsőkig.
Mert a szeretet tényleg erőt ad. Ha másokat Krisztus szeretetével szeretek, akkor nem fáradok bele az érte való szolgálatba. Az édesanya nem azért képes egész éjszaka fönn lenni a gyermeke betegágyánál, mert szuperereje lenne, hanem mert szeret. És úgy tűnik, nem fárad el soha.
Kórházakban, idősotthonokban gyakran látni, hogy ápolók és gondozók hosszú műszakok után is kedvesen, türelemmel foglalkoznak a betegekkel. Ez nemcsak szakmai kötelességből történik, hanem belső elköteleződésből is. Szeretetből és emberségből képesek újra és újra adni magukból, miközben fizikailag és lelkileg kimerültek. Hogy éreztük ezt mind a pandémia idején! Egy ország próbált ezért hálás lenni nekik.
Vagy újabb példa: egy fiatal fiú, akinek a családja szűkösen él, lemond az áhított új cipőről, hogy a kistestvérének táskát vehessen iskolakezdésre. A szeretetből fakadó lemondás nem könnyű, de ilyen esetekben az ember valahogy erősebbnek, eltökéltebbnek érzi magát. És értékesebbnek.
Sok tanár a tanórán kívül is foglalkozik olyan diákokkal, akikről mások már „lemondtak”. A szeretet és elhivatottság adja azt az erőt, hogy kitartsanak, biztassanak, higgyenek akkor is, amikor nincs gyors eredmény. Vagy egy dolgozó, aki egyszerűen csak azért marad bent a munkahelyén túlórázni, hogy a kollégája hazamehessen a családjához. Vagy azért megy be betegen is dolgozni, hogy a többieket megkímélje a fárasztó túlórázástól.
A natúr tejcsokoládé csomagolására van írva: “Nyomokban mogyorót tartalmazhat.” Az előző példák azt mutatják, hogy nyomokban szeretetet tartalmazunk. Látjátok? Isten képmásai vagyunk, s ha töredékesen is, ha nyomokban is, de jelen van bennünk valami abból az ősszeretetből, amiről Pál ír. Mert azon a “szeretet futószalagján”, amin készültünk, ragadt ránk valami. Amiről majd a jövő héten hallhatunk a maga teljességében. Ha ezt keressük, megtalálhatjuk, követhetjük, benne és általa élhetünk, megújulhatunk és erőre kaphatunk újra. És a világot is jobb hellyé tehetjük.
Ámen.
