Példaképpé lenni
„Így jutott el Derbébe, majd Lisztrába is. Volt ott egy Timóteus nevű tanítvány, egy hívő zsidó asszonynak és egy görög apának a fia, akiről jó bizonyságot tettek a lisztrai és ikóniumi testvérek. Pál magával akarta őt vinni, ezért az ott lakó zsidókra való tekintettel körülmetélte őt. Mert mindenki tudta, hogy az apja görög volt. Amikor végigjárták a városokat, átadták nekik azokat a határozatokat, amelyeket a jeruzsálemi apostolok és vének hoztak, hogy tartsák meg azokat. A gyülekezetek pedig erősödtek a hitben, és naponként gyarapodtak lélekszámban.Azután átmentek Frígia és Galácia földjén, mivel a Szentlélek nem engedte nekik, hogy hirdessék az igét Ázsiában. Amikor Míszia felé mentek, Bitiniába próbáltak eljutni, de Jézus Lelke nem engedte őket. Ezért Míszián áthaladva lementek Tróászba. Egy éjjel látomás jelent meg Pálnak: egy makedón férfi állt előtte, és ezekkel a szavakkal kérlelte őt: Jöjj át Makedóniába, légy segítségünkre! A látomás után nyomban igyekeztünk elmenni Makedóniába, mert megértettük: Isten oda hívott minket, hogy hirdessük nekik az evangéliumot.” (Apostolok cselekedetei 16,1-10)
Hogyan válhatunk példaképpé? Amikor ezt kérdezzük magunktól, akkor nem valami nagyra vágyunk. Nem is arról van szó, hogy másokban szeretnénk irigységet kelteni. Példaképpé lenni természetes emberi igényünk. Nem is olyanra vágyunk, amire méltatlanok lennénk, és ezért álszerényen azt kellene válaszolnunk: Ugyan hogyan lehetnék én példaképe bárkinek is? Mert példaképpé kell válnunk, és ez életkorunktól független küldetésünk: „Senki meg ne vessen ifjú korod miatt, hanem légy példája a hívőknek beszédben, magaviseletben, szeretetben, hitben, tiszta életben.” (1Tim 4,12)
Az emberekben alapvető vágy él arra, hogy jelentőséget tulajdonítsanak az életüknek. Ez a vágy gyakran abban fejeződik ki, hogy szeretnének hatással lenni másokra, elismerést kapni, vagy nyomot hagyni a világban. Ebben az értelemben sok emberben valóban megbújik a vágy, hogy példaképpé váljon – nem feltétlenül hírességként, hanem olyasvalakiként, akire mások felnéznek, akit tisztelnek. Nem tömegek, csak akár egyetlen ember. Vannak, akik nem az elismerésért, hanem belső meggyőződésből szeretnének jó példát mutatni: egy szülő a gyermekének, egy tanár a diákjainak, egy diák az osztálytársainak, egy hívő ember a környezetének. Példaképpé lenni nem cél, hanem következmény: az ember szeretne hitelesen, jól élni — és ebből mások tanulnak.
Így hát igaz, hogy akinek gyermeke van, biztosan szeretne példaképe lenni a gyermekeinek. Akik emberi közösségekben forgolódunk iskolában, munkahelyeken, gyülekezetben, szeretnénk mind példaképpé válni. Igen, nem tagadom, én is lelkipásztorként. Olyan emberré, akinek az értékrendje és a módszerei követendőnek bizonyulnak, akinek élete hiteles. De lehetünk-e példaképek annyi hibás döntés, tévedés, hiba és bűn után, amit elkövetünk az életben? Vajon sebzett lelkünk és kudarcokkal tarkított, bukott életünk válhat-e példaképpé, követendővé? Vívhat-e ki tiszteletet? Hivatkozhatunk-e önmagunkra utódaink előtt, ha tanácsolni akarjuk őket?
Mai igeszakaszunkból megtanulhatjuk, hogyan válhatunk igazán példaképpé. Azt látjuk majd, hogy igazi példaképpé nem az válik, aki sosem téved, hanem aki a tévedéseiben is Isten vezetését keresi. Pál apostol második missziói újának elején járunk, ahol először találkozunk Timóteussal. A zsidó anya és görög apa gyermekeként született ifjú kb. 20 éves korában csatlakozik Pálhoz. Bár sokat számított édesanyja és nagymamája hitpéldája, mégis Pál igehirdetésére lett igazán elkötelezett hívővé.
Az apostolnak szüksége volt egy ilyen jó bizonyságú fiatal munkatársra, ezért magával vitte, tanította, majd egyre több önálló feladatot bízott rá. Mint lelkületében mással össze nem hasonlítható bizalmas munkatársnak hat levélben is ott áll a neve Pálé mellett. Timóteus lett később Efezus első püspöke, és tudomásunk szerint mártírhalált halt. Pál példája tette őt olyan emberré, aki nyomot hagyott a világban, az evangélium hatékony hirdetője lett és Pálhoz hasonlóan maga is példakép lett sok hívő számára. De hogyan?
Mit várhatott volna Timóteus Páltól, mint példaképtől? Talán céltudatosságot és prófétai előrelátást, hiszen az evangélium hirdetőjeként biztosnak kell lennie a dolgában, hogy hová küldi az Úr. Nincs helye bizonytalanságnak, tévedéseknek, vakvágányoknak. A gondosan megtervezett útvonalon előre megszervezett logisztikai segítség biztosítja útjának zavartalan és biztos előrehaladását. Egy ilyen vezető, egy ilyen példakép nyugalmat ad, mert látszik, hogy ura a helyzetnek.
Amikor ritkán utas vagyok az autóban, akkor nem szoktam figyelni, hogy jó irányba megyünk-e. Rábízom a sofőrre, mert biztos vagyok abban, hogy tudja az utat. Jó néha ebben a kényelemben utazni. De volt már olyan, hogy annyira beszélgettünk, hogy aki vezette az autót, eltévedt. Ilyenkor jött a kétségbeesés, meg az a gondolat, hogy talán mégiscsak kellett volna nekem is figyelnem, hiba volt ennyire bíznom.
Vajon milyen vezető benyomását kelthette Pál Timóteusban, amikor épphogy kiteszik a lábukat Lisztrából, máris rossz irányba mennek? Amiről Lukács, az Apostolok cselekedetei írója úgy tudósít, hogy „Jézus Lelke nem engedte őket”, az a gyakorlatban úgy nézhetett ki, hogy talán Pál még bosszankodott is: „A csudába is, hát oda kellene mennünk, Bitiniában van a sok pogány, akiknek megtérésre van szüksége, de sehogy nem akar sikerülni, állandóan közbe jön valami!” Timóteus talán maga is látta, de biztosan hallott róla, hogy egy évvel korábban Pál Lisztrában csodálatos módon gyógyított meg egy sántát. Most meg azt látja, hogy egy útvonalat sem tud rendesen megtervezni, félreérti vagy nem is érti Isten vezetését, és közös munkájuk első tapasztalata egy emberi kudarc.
De Timóteus most kezd csak belekóstolni abba, ahogyan Pál máig ható teológiája megszületik. És ez a teológia nem könyvtárszobában, íróasztal mellett születik, hanem tévedések és szenvedések között. Timóteus évek alatt láthatta, hogy a híres apostol egyáltalán nem biztos a maga dolgában. Viszont Istenében nagyon is. És ettől nőtt oly nagyra az ő szemében, ettől lett hiteles példakép, akit érdemes követni. Timóteus nem egy tökéletes mestert követett, hanem egy tökéletes Mesterbe vetett hitű embert.
A tévedések alázatra intenek és alázatossá tesznek. Pál megélte azt az igét, ami őrá is vonatkozott: „Az embernek az értelme terveli ki útját, de az Úr irányítja járását.” (Péld 16,9) Vagy: „Sokféle szándék van az ember szívében, de csak az Úr tervei valósulnak meg.” (Péld 19,21) Pálnak meggyőződése volt az is, hogy az Úr Hispániába küldi, és ennek a misszónak kiküldő állomása lesz Róma. Ezért szeretett volna eljutni Rómába mindenképp. De tudomásunk szerint bár Rómába kalandos utakon eljutott, Hispániába nem. Ott halt mártírhalált Rómában. Mégsem von le semmit Pál tekintélyéből annak a misszónak a meg nem valósulása, amit élete legnagyobb küldtésének gondolt. A látszólagos tévedések tehát nem ássák alá az ember vezetői, példaképi tekintélyét, hanem hitelessé teszik, ha hajlandó az alázatra. Arra, hogy elismeri nyilvánosan: Isten terve sokkal bölcsebb és jobb, mint az enyém, s ha megakadályoz valamiben, az nem kudarc, nem szégyen, hanem lehetőség valami sokkal többre, mint amit magamtól tettem volna. A tévedéseim lehetőséget biztosítanak, hogy Istenre, az Ő hatalmára és kegyelmére mutassak.
És ebben itt áll előttünk legfőbb példaképünk: a mi drága Megváltó Krisztusunk egész élete egy nagy tévedés volt emberileg születésétől a haláláig. Istállóban született a Király. Vándorként élt a földön, akinek az egész menny a birodalma. Nem értették az övéi. Meggyűlölték azok, akiket annyira szeretett, hogy értük áldozta önmagát. Tévedésként tekintettek rá a tanítványok is, akik másfajta királyságra számítottak. És azt gondolták, csakis valami fatális hiba történhetett, amikor a Szentet keresztre feszítették. De még azt is tévedésnek vették, amikor üres sírról érkeztek az első híradások. Mégis, ebben a nagy tévedésben bontakozott ki Isten hibátlan akarata és tökéletes szabadítása.
Így hát nem a tévedhetetlenségünk és önbizalmunk ad teret ma sem Isten terveinek kibontakozására az életünkben, hanem sokszor a tévedéseink. Van, hogy azt gondoljuk, valamit biztosan meg kell tennünk, biztosan el kell vállalnunk egy feladatot, biztosan máshová kell költöznünk, biztosan új munkahely után kell néznünk, és úgy érezzük, hogy erre egyenesen Isten vezet bennünket. Aztán mégsem lesz belőle semmi, akadályokba ütközünk, bezáródnak ajtók az orrunk előtt.
Úgy érezzük, hogy hiteltelenné lettünk, s bebizonyosodott, hogy nem vagyunk urai a helyzetnek, és Isten akaratát sem értjük olyan jól, mint gondoltuk. És ez éppen így jó, mert így ismerhetjük meg Isten igazi akaratát, valódi hatalmát, és akkor nyíltan megvallhatjuk, hogy Isten a helyzet ura, Ő az életem vezetője. Ettől leszünk csak igazán példa mások előtt, amikor nem a saját útitervünkhöz ragaszkodunk, hanem nyitottak vagyunk Isten vezetésére.
Volt olyan, amikor autóval mentem valahová. A GPS ajánlott egy gyorsabb utat, s megkérdezte, hogy elfogadom-e. Nem fogadtam el, de rosszul tettem. Ülhettem a dugóban 45 percet. Az életben van, hogy Isten nemcsak ajánl egy másik utat és kínál egy lehetőséget az elfogadásra, hanem egyenesen megakadályozza a sajátunkon való továbbhaladást, és rákényszerít az Övére. Ezt nevezzük megtérésnek. S milyen hálásak vagyunk ma, amikor arra a pillanatra gondolunk! Milyen csodálatosan ragyog a nap fölött Isten dicsősége, amikor Lelke nem engedte, hogy tovább menjek a magam útján!
Én tudom, hogy a megtérés tesz engem is példaképpé, életem legnagyobb tévútján a kegyelem által állított blokád. Pál példaképpé vált alázatban és Isten vezetésére való teljes nyitottságában. És abban is, ahogyan önmagán túlmutatva azt a Krisztust dicsőíti, aki néha ajtókat zár be, hogy máshol kinyisson egy másikat. Megakadályozza életünk terveit, hogy az Ő sokkal jobb terve valósuljon meg, ami nemcsak nekünk jó, hanem másoknak is több hasznára leszünk. Mert ott leszünk, ahol lennünk kell, ott szolgálunk, ahol Ő bíz meg feladattal.
És ha úgy élünk ezzel, mint Pál, aki éppen ezekkel tudott dicsekedni, s nem a saját kiválóságával, akkor leszünk igazán példaképek. Engem sokáig frusztrált, amikor tévedtem, s nem is voltam hajlandó beismerni. Úgy éreztem, az értékemből von le minden kudarc, és minden félreértett isteni szó prófétai mivoltomat kérdőjelezi meg. Ma már egyáltalán nem gondolom így. Mert ezekben a tévedésekben és kudarcokban ragyoghatott fel Isten bölcsessége és kegyelme az életemen.
Pál élete alapvető hatással volt Timóteuséra, olyannyira, hogy vannak levelek, amikor nem is tudjuk eldönteni ma már, vajon melyikük írta. Alázattal és Isten vezetését elfogadva mi magunk is nyomot hagyhatunk a világban, példaképként hathatunk a ránk bízottak életére. Nem a hibátlan ember a példakép, hanem az, aki hibáiban is Istenre mutat.
Ámen.
2025. november 16.