Küzdelmeink célja
Ezek azok a népek, amelyeket helyükön hagyott az Úr, hogy próbára tegye velük Izráelt, mindazokat, akik már mit sem tudtak a Kánaánért vívott harcokról. Azért is, hogy Izráel fiainak az újabb nemzedékei megismerjék; és hogy megtanítsa a hadviselésre azokat is, akik azelőtt nem ismerték azt. Ezek voltak: a filiszteusok öt városfejedelme, az összes kánaáni, a szidóniak és a hivviek, akik a Libánon hegyvidékén laktak, a Baal-Hermón hegyétől a Hamátba vezető útig. Ott voltak, hogy próbára tegye velük Izráelt, és megtudja, hogy hallgatnak-e az Úr parancsolataira, amelyeket Mózes által az őseiknek adott. Izráel fiai tehát ott laktak a kánaániak, a hettiták, az emóriak, a perizziek, a hivviek és a jebúsziak között. Lányaikat feleségül vették, a maguk lányait pedig azoknak a fiaihoz adták, és azok isteneit szolgálták. (Bírák könyve 3,1-6)
Az esztendő 2. hetében kijelenthetem: küzdelmes év előtt állunk. Nem kell a jövőbe látnom ahhoz, hogy ezt biztosan kijelentsem a számotokra, mert örök igazság az, hogy az élet folyamatos küzdelem, harc. Semmi nem hullik az ölünkbe, mindenért meg kell dolgozni. Még Isten ígéretei sem automatikusan teljesülnek, hanem van benne szerepe az embernek. Isten a munkát áldja meg, nem a tétlen várakozást a sültgalambra. Ez így lesz ebben az évben is.
A mai fogyasztói társadalomba született gyerekek, fiatalok számára ez bizony nem jó hír. Egy olyan világban, ahol készen és azonnal megkapható minden, ahol különösebb erőfeszítés nélkül teljesülnek vágyaink, ahol úgy gondolkodunk, hogy alanyi jogon jár minden, a harc nemkívánatos életelem. És ez bizony nemcsak a fiatalokra jellemző, hanem jóléti társadalomban élve mindannyian hozzászoktunk a jóhoz. Tudom én, hogy sokan panaszkodnak, elégedetlenkednek, de hát a fogyasztói kultúra része ez is. Olyan életre vágyunk, ahol egyre kevesebb harcra van szükség. A gyermekeinknek meg egyenesen harcmentes életet kívánunk. Ezért van az, hogy sok szülő – ahogy mondani szokták – mindent meg akar adni a gyermekének.
De vajon tényleg meg kell adni mindent? És vajon tényleg jó-e a harcmentes élet, ami tapasztalatunk szerint valójában elérhetetlen? Kell-e félnünk a ránk váró elképzelhető és elképzelhetetlen küzdelmektől? Rettegjünk-e az esetlegesen bekövetkező vereségtől, csapásoktól? Az ige alapján bátran mondom nektek: nem kell félni tőle! Nem azért, mert megígérhetném, hogy ilyenek nem lesznek, mivel Isten angyalai majd a kezükben hordoznak, hogy meg ne üssük lábunkat a kőben. Hanem azért, mert nagyon is lesznek, és azok egyenesen kívánatosak mind nekünk, mind a következő nemzedéknek.
A Bírák könyve Izráel történelmének a honfoglalásától a királyság megalakulásáig terjedő időszakát tárja elénk. A híres ókori filozófus és szónok, Cicero mondta: „Historia est magistra vitae” (A történelem az élet tanítómestere). Keresztyénként tudjuk azonban, hogy a történelem csak eszköz a nagy Tanítómester kezében, aki kijelenti magát a történelemben. Izráel népének történelme, de ugyanúgy magyar népünk történelme is Isten kijelentési forrása. Isten akaratát keressük az új év első napjaiban, heteiben, de egész életünkben, ezért érdemes így kutatnunk ebben az igében is a mára nekünk szóló kijelentést.
Ebben az igében arról olvasunk, hogy bár Isten megígérte Kánaán földjét Izráelnek (az ígéret földje), mégsem sikerült azt maradéktalanul birtokba venniük. Azért, mert Isten nem teljesítette volna maradéktalanul ígéretét? De, bizony teljesítette. Kihozta a népet az egyiptomi rabszolgasorból, felhő- és tűzoszlop által vezette őket a pusztán át. Ételt és italt adott nekik a sivatagban, ellenségeik fölött győzelmet adott nekik.
De ehhez a népnek is ki kellett vennie a részét az ígéret beteljesedéséből. Kettévált a Vörös-tenger, de át kellett gyalogolni az iszapos meder mélyén. Hullott a manna az égből, de össze kellett szedni. Elindult előttük a felhőoszlop, de nekik kellett összeszedni a sátorfát, és sok napot és kilométert gyalogolva újra felépíteni. Legyőzték az ellenségeket, de ehhez harcolni is kellett. Bevonultak végül Kánaán területére, de ennek áldozatokat követelő küzdelem volt az ára.
Amikor azt olvassuk, hogy legyőzetlen népek maradtak Kánaán területén, az nem azért volt, mert Isten félmunkát tudott csak végezni. Nem úgy járt, mint az apa, aki túl nagy ajándékot ígért a gyermekének, aztán hitelből sem volt képes megvenni. Azt olvassuk ugyanis, hogy Isten szándékosan, határozott céllal hagyta meg ezeket a népeket. Mégpedig, ahogyan a héber szövegből kiderül, kizárólag azért, hogy Izráel új nemzedékének tagjai ne csupán egy szabadítás emlékéből éljenek. Maguk is tapasztalják meg Isten szabadító hatalmát. Ne régi harcok legendáit ismételgessék, hanem maguk is harcoljanak. És ne kapjanak meg semmit küzdelem nélkül. Mert abba bizony belekényelmesedik az ember és elfeledkezik a szabadító Istenről is.
Az életben mindent a küzdelem áraz be, minden küzdelem pedig hitet igényel. Ezért nem lehet ezek nélkül boldog életet élni, mert ez tart bennünket Istentől való függésben. Nem akkor neveljük a gyermekeinket Isten akarata szerint, ha megadunk nekik mindent, hanem ha megtanítjuk őket küzdeni.
Ez nem azt jelenti, hogy ne is segítsünk semmit, de példát kell mutatnunk, hogy mi is bízunk a szabadító Istenben, aki győzelmet ad küzdelmeinkben legyőzhetetlennek tűnő ellenségekkel szemben is. Mert végül is nem is vagyunk képesek mindent megadni, mert mi is Istentől kaptunk mindent.
…azt hiszem, talán ránk férne egy küzdelmesebb időszak, hogy elforduljunk a bálványainktól – legyen az a pénz vagy a politika – , és újra igazán hinni tudjunk, és megtapasztaljuk mi is Isten hatalmát. Az idén fontos történelmi eseménynek lesz az évfordulója: 500 évvel ezelőtt volt a Mohácsi vész. Tanít Isten a mi történelmünkön keresztül is. Még egy nemzeti katasztrófával is bátorítani akar. Több embertől is hallottam, hogy ha az idén kormányváltás lesz, akkor az egyháznak vége. Nos, tudtátok-e, hogy egyházkerületünk a mohácsi vész után 50 évvel alakult meg? Nem lett vége, hanem akkor született! A Hercegszöllősi Kánonok egyházi törvény megalkotásával, amelynek előszavához csak annyit írtak: „Egyedül Krisztus”.
Ez a mondat így nagyon üres már a számunkra, s talán nem jelent többet egy reformátori alapvetésnél. De amikor egy országot letarol a török, felgyújtja a falvakat, összedönti a közigazgatást, földönfutóvá teszi a népet, és tényleg nem marad más, mint egyedül Krisztus…, na, ott helyére kerül az értékítélet, felértékelődik a hit. A protestáns hitelvek terjedését a török megszállás idézte elő. A hívő emberek ugyanis nem a katasztrófa okát, hanem a célját keresték – ahogy Izráel népe is minden egyes vereség után föltette a kérdést: Miért, Uram? És a Bírák könyve is nem az okát, hanem a célját vetíti elénk annak, hogy miért maradtak meg az ellenséges népek.
És erre az évszázadokon át visszhangzó kérdésre van evangéliumi válasz: Egyedül Krisztus. Philip Yancey mondta, hogy életünk törésvonalain át ragyog Krisztus kegyelme. Az ellenségek, megvívandó csaták, elvégzendő nehéz feladatok, teljesítendő vizsgák, szigorúan tartandó határidők, majdnem megoldhatatlan helyzetek, kezelhetetlen kapcsolatok, gyötrő fájdalmak és betegségek, a szűnni nem akaró gyász, a vég nélkülinek tűnő depresszió mind-mind azok a repedések, amiken át betörhet a fény. Küzdelmeinknek van oka, de még fontosabb a célja: tekintetünket újra a keresztre szegezzük és felismerjük, hogy csak a kegyelem tarthat meg bennünket.
A mohácsi kráteren át elárasztotta hazánkat az evangélium. Izrael népének minden próbatétele saját esendőségükre világított rá, és Isten irgalmának valóságát ragyogtatta fel, aki újra és újra megszabadította a bírák által népét.
Izráel új nemzedéke teljesen azonosult azokkal a népekkel, amelyeket kísértésként hagyott meg az Úr. Asszimilálódtak, átvették istentelen szokásaikat, más isteneket imádtak. Sajnos, a mi nemzedékünk sem különb. Azonosultunk a világgal, nem különböznek a céljaink, sem az eszközeink. Még szavaink alapján sem lehet megmondani, hogy kit imádunk igazán, hogy Jézushoz tartozunk. Nem úgy, mint Péterről mondták Kajafás udvarában: „Bizony, közülük való vagy te is, hiszen a beszéded is elárul téged.” (Mt 26,73) Ott van pl. konkrétan az imádni szó használata. Még keresztyének között is teljesen elfogadottá lett, hogy nemcsak Istennel kapcsolatban használjuk. Pedig Jézus azt mondta, hogy „Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” (Mt 4,10) Ebben bukott el Izráel népe is.
Persze, tudom, hogy nem teológiai értelemben használjuk, hanem erős tetszést, érzelmi kötődést fejezünk ki vele. Az imádat azonban nem fokozott tetszés, hanem végső lojalitás. De ahogyan alkalmazzuk, a szó elveszíti végső érték jelentését és érzelmi intenzitássá válik. Élvezeteket, kapcsolatokat, művészeket, tevékenységeket, imádunk. Ezzel valójában elfedjük tényleges bálványimádásunkat, és leértékeljük Istent, hiszen ugyanazzal a szóval imádjuk kedvenc énekesünket, mint Őt. Olyan ez, mintha a szentség szót a pizzára alkalmaznánk. Ne bagatellizáljuk el a dolgot, mert a nyelv formálja a hitet! Jézus elég komolyan szólt erről: „szavaid alapján ítéltetsz majd igaznak, és szavaid alapján ítéltetsz majd bűnösnek.” (Mt 12,37)
De az ige harcra hív. Az evangélium: frontális támadás a bűn ellen, határozott hitvallás Isten igazsága mellett. Úgy kell jelen lenni a világban, hogy nem keveredünk össze vele. Nem kivonulni kell belőle, hanem őrizkedni a gonosz legcsekélyebb formájától is. Kezdhetjük rögtön a szavainkkal! Ellenséges közegben kell élnünk, de kérjük Isten Szentlelkének segítségét, hogy ne bukjunk el ebben a kísértésben. Szavaink is az Ő dicsőségét hirdessék, és valóban csak Őt imádjuk. Mutassuk meg életünkkel, hogy mi hallgatunk parancsolataira, komolyan vesszük, és a legártatlanabbnak tűnő területeken is készek vagyunk a küzdelemre.
Ámen.
2026. január 12.