Kísértések tengerében
“Tudjátok meg, testvéreim, hogy atyáink mindnyájan a felhő alatt voltak, és mindnyájan a tengeren mentek át, és mindnyájan megkeresztelkedtek Mózesre a felhőben és a tengerben. Mindnyájan ugyanazt a lelki eledelt ették, és mindnyájan ugyanazt a lelki italt itták, mert a lelki kősziklából ittak, amely velük ment. Az a kőszikla pedig Krisztus volt. De többségükben nem lelte kedvét az Isten, úgyhogy elhullottak a pusztában.Mindez példává lett a számunkra, hogy ne kívánjunk gonosz dolgokat, amint ők kívántak. Bálványimádók se legyetek, mint közülük némelyek, amint meg van írva: „Leült a nép enni és inni, majd mulatozni kezdtek.” De ne is paráználkodjunk, mint ahogy közülük némelyek paráználkodtak, és elestek egyetlen napon huszonháromezren. Krisztust se kísértsük, ahogyan közülük némelyek kísértették, és elpusztultak a kígyóktól. De ne is zúgolódjatok, mint ahogyan közülük némelyek zúgolódtak, és elveszítette őket a pusztító angyal. Mindez pedig példaképpen történt velük, és figyelmeztetésül íratott meg nekünk, akik az utolsó időkben élünk. Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék! Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni.” (1Korinthus 10,1-13)
A múlt héten az 5Móz 8 alapján a felfuvalkodottságtól óvott az Úr, és hálás életre tanított. Most is hasonlóról lesz szó. Az ígéret földjének kapujában, a kánaáni honfoglalás küszöbén Mózes emlékezteti a népet, hogy a pusztában minden helyzetben Isten tartotta meg őket. Ne bízzák hát el magukat, amikor hadi sikereket és bőséget élnek majd meg új otthonukban. Mai Igénkben Pál apostol emlékezteti ugyanígy a korinthusiakat a pusztai vándorlás eseményeinek felidézésével. Mert az intő példa nekik is, és nekünk, mai keresztyéneknek is. Úgy látszik, a zsidók negyvenéves vándorlása többet jelent, mint történelmi eseményt, ha ennyiszer hivatkoznak rá később is.
„Kísértések tengerében élek, tiszta igaz szót, csak tőled kapok, míg élek.” – hangzik egy dal szövegében. És valóban így van ez, tiszta, igaz szóra van szükségünk, hogy a mi pusztai vándorlásunkban és hétköznapi kísértéseinkben el ne tévedjünk, el ne bukjunk. És ez a tiszta, igaz szó itt van előttünk, halljuk hát!
„Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” (12. v.) – szoktuk idézni ezt az igét akkor, amikor egyik keresztyén ítélkezik a másik viselkedése fölött. Felfuvalkodottság, gőg. Ezek abból erednek, hogy az ember másokhoz hasonlítja önmagát. Vagy önmagához mér másokat. Ha mindig Isten szentségéhez mérnénk magunkat, örökre némák maradnánk, „Hiszen szolgáiban sem bízhat meg, angyalaiban is talál hibát” (Jób 4,18), és nincs egyetlen igaz ember sem.
De bizony gyakran elfordítjuk tekintetünket Istenről, így hát a gőgtől a keresztyének sem mentesek, sőt! A hitetleneknél biztosan jobbnak tartjuk magunkat, de még egymásnál is: Ki szolgál többet, kinek a szolgálata a fontosabb, ki van megtérve és ki nincs, ki a nagyobb hívő, ki mennyivel méltatlanabb és alkalmatlanabb tőlem, ki mekkorát tévedett, hibázott, vétett? – ezek mind a keresztyén gőg tünetei.
Igénk mégis nemannyira az egyénnek szóló figyelmeztetés, hogy vegye komolyabban: minden ember életében vannak sebezhető pontok, így az övében is, tehát hátrább az agarakkal. Inkább örök rálátást nyit arra, hogy Isten hogyan munkálkodik a történelemben, az üdvtörténetben. És ha Mózes idejében újra és újra elbukott Isten népe, akkor a korinthusbeliek és mi sem vagyunk védettek ez ellen. Sőt, ha valóban úgy van, ahogy gondoljuk, és mi vagyunk azok, akik a végidőkben élünk, akkor még intenzívebb, erőnket végletekig próbáló kísértésekre kell számítanunk.
Ettől meg is ijedhetnénk, de nem vagyunk védtelenek. Az evangélium felszabadít a kísértővel való küzdelemre. Ha úgy véljük, hogy mindez meghaladja az erőnket, Pál jellemző módon a klasszikus bátorítás igéjével szólít meg: Isten hűséges! Benne feltétel nélkül megbízhatunk. A keresztyéneknek a legnagyobb üldöztetések közepette is ez jelentette és jelenti ma is a fogódzót. Lehet, hogy úgy érezzük, személyes próbatételeink túl nagyok, és más meg sem értheti, nemhogy enyhíteni tudná őket. Pedig – ha tényleg őszinték vagyunk – nem ért még minket emberi erőt meghaladó kísértés.
„a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is,” – biztat Pál. A „szabadulás útja” eredeti görög kifejezése hasonló az exodus (kivonulás) szóhoz. Lukács sajátos módon tudósít evangéliumában arról a különleges esetről, amikor Jézus megdicsőült a hegyen néhány tanítványa szeme láttára. Így ír erről: „És íme, két férfi beszélt vele: Mózes és Illés, akik dicsőségben megjelenve, élete végéről beszéltek, amelynek Jeruzsálemben kell beteljesednie.” (Lk 9,30-31) Itt Jézus élete végét jelöli ugyanez a szó.
Lukács tehát úgy írja le Jézus halálát, mint olyan kivonulást, amelynek Jeruzsálemben kell beteljesednie. Isten maga gondoskodik a megpróbált ember kivonulásáról. Nem vagyunk egyedül, számtalan más társunkkal együtt osztozunk e sorsban, akik számára a megpróbáltatás épp annyira idegtépő, ha nem rosszabb, mint a nekünk. Csak azért tudunk kitartani, mert egy kivonulás már tökéletesen megvalósult: látjuk a fényt az alagút végén és elszántan haladunk feléje.
Jézusban Isten maga ment végig ezen az úton. Kísértéseket élt át, korbácsütéseket és megaláztatást szenvedett, cipelte a keresztet, szögeket vertek a kezébe és a lábába. Ha valaki, Ő tudja, mennyit bírunk. Lehet, hogy többet, mint gondolnánk. Ismeri az utat: a völgyön át vezetőt, és a menekülés útját is. A szabadulás napját és a kitartás örömét, mert a győzelem végül biztos, hiszen az út végén a nyitott sírt találjuk. Mindezt Ő maga élte át. És az Ő útja a miénk lehet, ha bízunk hűségében, a kísértések és szenvedések végén feltámadás vár. De igen, figyelnünk kell, mert aki azt gondolja, hogy áll… Legyünk hát résen, „hogy rá ne szedjen minket a Sátán. Az ő szándékai ugyanis nem ismeretlenek előttünk.” (2Kor 2,10-11)
Az üdvtörténet fordulópontjaiban a kísértések is mindig intenzívebbek lettek. Ezért találkozott Jézus annyi démonoktól gyötört emberrel. Napjainkban is egyre erősödik ez a jelenség, a Sátán sokkal erősebben támad, sokkal több a kísértés, mint nyugodtabb üdvtörténeti időkben. Fel kell tehát készülni rá, komolyan kell venni. Mert biztosan jönni fog, és nem véletlenszerűen. Semmi nem történhet Isten tudta és akarata nélkül, a kísértés is előre elrendelt dolog. Jézus megkísértésénél is azt olvassuk a végén, hogy „elvégezvén minden kísértést az ördög, eltávozék tőle egy időre.” (Luk 4,13 Károli)
A kísértő célja az, hogy engedetlenné legyünk Istennek, ne higgyünk és ne bízzunk Benne, tehát szakítsuk el magunkat Tőle. Ennek következménye halál, kárhozat. Ádámot és Évát arra biztatta, hogy ne bízzanak Istenben és tagadják meg a parancsát. Ezáltal a biztos halál várt rájuk. Izráel népének is az volt a kísértése, hogy szegjék meg az Istennel kötött szövetséget, vonják kétségbe szeretetét, forduljanak el Tőle a bálványokhoz. Így biztosan nem mehetnek majd be az ígéret földjére. Jézust is alkalmatlanná akarta tenni arra, hogy megváltsa az emberiséget.
Mikor jön tehát? Amikor Isten elhív, rád bíz valamit, amikor átadod az életed Neki, akkor biztosan. A Sátán eszköztára hihetetlen gazdag. Jézusnál láttuk: ha nem ment a nyílt támadás, akkor álruhában próbálja meg. Mondjuk, kedvenc apostolán, Péteren keresztül próbálja meg eltéríteni küldetésétől. Jézus le is leplezi rögtön: „Távozz tőlem, Sátán, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint.” (Mk 8,33) Ha az ördög látható lenne, mindenki ellenállna, de ha egy olyan emberen keresztül kísért, akit szeretsz, akkor bizony nehéz ellenállni, mert megbízunk benne.
Nem rég hallottam róla, hogy a mesterséges intelligencia segítségével olyan csalásokat hajtanak végre bűnözők, hogy telefonon ismerősök hangján csalnak ki pénzt emberekből, főleg idősektől. A Sátán ezt a trükköt régóta használja. Mennyire megdöbbentő, amikor Jóbnak is a felesége mondja: „Még most is ragaszkodsz ahhoz, hogy feddhetetlen maradj? Átkozd meg Istent, és halj meg!” (Jób 2,9) Szóval, ne dőlj hátra, testvér!
És az ördög rendkívül kitartó is. Semmi nem győzi meg végérvényesen a hűségünkről. Jézust is csak „egy időre” hagyta el, miután a pusztában kiállta a próbát. Pedig Ő úgy állta ki, ahogy nekünk soha nem sikerül. A kiállt próbatétel jutalma, testvéreim, nem az, hogy az ördög békén hagy, hanem hogy lesz több, nehezebb, fondorlatosabb.
Életünk csöndesebb időszakai a felkészülésről szólnak. A béke időszakai a fegyverkezés idejét jelentik, készülve a következő háborúra. Ha nem vesszük komolyan a veszélyt, akkor megspróroljuk a felkészülést, és a végén ott állunk szabad prédaként. Mert az csak hiú ábránd, hogy nem lesz több támadás. Nézzük csak meg, Európa milyen védtelenné lett, mert elhittük, hogy soha nem lesz már háború. Vagy, ahogyan a mostani los angeles-i tűzvész kapcsán kiderült: a polgármester asszony megvont egy csomó támogatást a tűzoltóságtól korábban, mert nem gondolta volna, hogy ma valós veszély lehet egy nagyvárosi tűzvész. Így nem volt pénz még a tűzcsapok karbantartására sem. Ennek következménye, hogy teljes városrészek perzselődtek fel.
Testvérek, az ördög kísértéseinek veszélyével foglalkozni kell. A hittanosokat ez a téma érdekli legjobban, nem véletlenül. Ez nem ijesztgetés, mert ígéretünk is van a szabadulásra.
Hogyan készülhetünk fel az ördög támadásaira? Az Ige tanulmányozásával, belélegzésével, „megevésével”, ahogy Ezékilenek mondja az Úr. Jézus kiállt minden kísértést, de mielőtt azt hinnénk, hogy neki könnyű volt, hiszen isteni ereje volt, jó, ha látjuk: Igével állt ellen. És ez nekünk is itt van. Élet-halál kérdése tehát, az Igével való folyamatos foglalkozás, nem pedig valamilyen vallásos hobbi. Mert egyébként, ha jön a vész, „száraz lesz a tűzcsap”.
Végül: Mire is kell a kísértés? Ha győzünk vagy elbukunk benne, akkor is a javunkat szolgálja, ezért mondja Jakab: „Teljes örömnek tartsátok, testvéreim, amikor különféle kísértésekbe estek” (Jak 2,1) Ha kiálljuk a próbát, dicsőítjük Urunkat, hogy konok szívünket megszentelve állhatatossá tette. Szükségünk van erre az örömre. Ha pedig elbukunk? Az kegyelem alatt tart, mert tudjuk, hogy Isten nem a kiállt próbákért üdvözít, hanem egyedül Krisztusért. És erre is szükségünk van, különben gőgös, öntelt keresztyénekké válnánk.
Ámen.
2025. január 19.