Jolly Joker vagy Kőszikla
„Miután ezeket elmondta, továbbhaladt Jeruzsálem felé.Amikor közeledett Bétfagéhoz és Betániához, az Olajfák hegyénél elküldött tanítványai közül kettőt, és ezt mondta nekik: Menjetek a szemben fekvő faluba, és amikor beértek, találtok egy megkötött szamárcsikót, amelyen még nem ült ember: oldjátok el, és vezessétek ide! Ha pedig valaki megkérdezi tőletek: Miért oldjátok el? – mondjátok ezt: Az Úrnak van szüksége rá. Amikor a küldöttek elmentek, mindent úgy találtak, ahogyan megmondta nekik. Miközben eloldották a szamárcsikót, gazdái ezt kérdezték tőlük: Miért oldjátok el a szamárcsikót? Ők így feleltek: Mert az Úrnak van szüksége rá. Azután elvezették Jézushoz a szamárcsikót, ráterítették felsőruhájukat, és felültették rá Jézust. Amint ment tovább, az emberek az útra terítették felsőruhájukat. Mikor pedig már közeledett az Olajfák hegyének lejtőjéhez, a tanítványok egész sokasága örvendezve fennhangon dicsérni kezdte Istent mindazokért a csodákért, amelyeket láttak, és ezt kiáltották: Áldott a király, aki az Úr nevében jön! A mennyben békesség, és dicsőség a magasságban! A sokaságból néhány farizeus ezt mondta neki: Mester, utasítsd rendre a tanítványaidat! De ő így válaszolt: Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani. Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: Bárcsak felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemed elől. Mert jönnek majd rád napok, amikor ellenségeid ostromfalat emelnek körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak, földre tipornak téged és fiaidat, akik falaid között laknak, és kő kövön nem marad benned, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.” (Lukács evangéliuma 19,28-44)
Hívő emberként mindenre van egy biztos válaszunk, egy mindig működő megoldásunk, egy igazi „Jolly Joker”, ami mindent visz: JÉZUS. Nemrég egy fiatalok közötti misszióról szóló előadásban hallottam az ifjúsági munka ezernyi nehézségéről. Kíváncsian vártam, mi lesz a megoldás azokra a problémákra, amikkel magam is küzdök, de a végén az előadó rövidre zárta ezzel: „Jézust kell hirdetni, s minden rendben lesz.” Kösz’ szépen! – gondoltam. Akkor ezek szerint eddig nem ezt tettem, azért nem működött úgy, ahogyan kellene. A cigányok közötti misszióról ugyanezt hallottam korábban. Nem módszertant kell kutatni, pláne nem lemondani róluk, hanem hirdetni Jézust, és a cigányok is megtérnek. Mert ahol hangzik az evangélium, ott ébredés történik. Aztán próbáltam én ezt, de vagy nem elég érthetően, vagy nem jó hangsúllyal hirdethettem, mert sajnos nem tértek meg a cigányok. Szeretjük hangoztatni az igét, hogy Jézus nevére minden térd meghajlik (lásd: Fil 2,10), de nem most.
Jézus nevét egy univerzális takarónak nézzük, ami mindenre ráhúzható, és a jó hittanos gyerekekhez hasonlóan mindenre azt mondjuk válaszként. Még rosszabb ettől, amikor saját döntéseinket Jézusra hivatkozva hitelesítjük mások előtt. Sok lelkipásztor életét keserítik meg az olyan „szuperhívők”, akiknek mindenre van egy igéjük, és döntéseiket, tetteiket azzal indokolják: „Az Úr mondta, igét is kaptam rá.” Mit lehet az ilyennel kezdeni? Még úgy tűnne, szembe megyünk az Úr akaratával.
Ez jutott eszembe, amikor Jézus Jeruzsálemhez közeledve elküldött tanítványai közül kettőt, hogy kössenek el egy szamarat. „Menjetek be a faluba, ott a csacsi, ember még nem ült rajta. Ha kérdezi valaki, miért kötitek el, mondjátok, hogy az Úrnak van rá szüksége!” Ha ma történne ez, úgy nézne ki, hogy odamegyek, beülök valakinek a vadiúj autójába, s azt mondom neki, hogy az Úr mondta, hogy vigyem el. El tudjuk képzelni a következményeket.
Mi szükség volt vajon erre? Jézus hozhatott volna máshonnan is szamarat, sőt, akár teremthetett is volna egyet. De neki a másé kellett. A tanítványok is mondhatták volna, hogy „Ne már, Mester, ez olyan ciki! A király lopott szamár hátán vonuljon? Mi szükség van erre a performanszra? A végén még bennünket is börtönbe zárnak lopásért.” De nem olvasunk arról, hogy a máskor oly értetlen tanítványok akadékoskodtak volna, hanem szó nélkül indulnak be a faluba. Engedelmességük pedig jutalmat nyer: „mindent úgy találtak, ahogyan megmondta nekik.” A hangsúly itt a tanítványok szó nélküli, mérlegelés és feltétel nélküli engedelmességén van.
Mi vajon vagyunk-e ennyire engedelmesek? Én azt gondolom, hogy nem. Mi előbb érteni akarjuk az Úr szándékait, döntéseit, útjait, logikáját. Az Úr parancsát először saját intellektuális szűrőnkön átengedjük, s csak azután vagyunk engedelmesek. Vagy nem. Amit megértünk, amivel egyet értünk, ami illeszkedik a saját világképünkbe, ami nem túl veszélyes vagy nem követel túl nagy áldozatot, azt esetleg meg is tesszük. Csak bizonyos mélységig engedjük szavának fényét bevilágítani. Lelkünk olyan, mint a mély tenger vize. A fölső néhány méter átengedi ugyan a fényt, de lentebb nagy a sötétség.
Bizonyos dolgokban azért nem merünk engedelmeskedni, mert félünk, hogy mit szólnak mások, vagy félünk, hogy anyagi vagy más hátrányunk származik belőle. Nem akarjuk a figyelmet magunkra irányítani. Azzal pláne nem, hogy az „Úr mondta, azért élek így.” Életünk a felszínen ugyan más lett, de mélyebben ugyanolyan, mint a világ. Néhány évvel ezelőtt járt hozzám egy keresztyén informatikus vállalkozó lelkigondozásra, akinek az egyik legnagyobb problémája az volt, hogy hogyan élje meg a hitét a munkájában. Dicséretes volt az igyekezete. A keresztyénség olyan lelki dolog, de az üzleti világ kemény, és dörzsöltséget követel. Jól látta: a tanítványság nemcsak a hozsannázó tömegbe való beállást jelenti, hanem a Jézusnak feltétel nélküli tanítványi engedelmességet, annak minden kockázatával. De mit jelent ez?
Azt mondtam neki, amit Pál apostol vallott, amikor védekezett az őt ért vádak ellen: „magam is arra törekszem, hogy lelkiismeretem mindenkor tiszta legyen Isten és emberek előtt.” (ApCsel 24,16) Tiszta legyen a lelkiismereted, amikor szerződést kötsz, amikor elvégzed az elvállalt munkádat, amikor kifizeted az alkalmazottaidat, amikor befizeted az adót. Ha ezt teszed, nagy hibát nem követhetsz el. Rögtön rá is jött, hogy minimálbérre bejelentett alkalmazottjai miatt nem lehet tiszta a lelkiismerete a NAV előtt. Persze, nehéz döntés ez, s talán már értjük, miről szól a történet ezen része. De ha engedelmesek vagyunk, ahogyan a tanítványok, akkor megtapasztalhatjuk, hogy minden úgy lesz, ahogy az Úr mondta. Mert az Ő szavát nem az hitelesíti, hogy ki mondja, hanem hogy beteljesedik.
No, hát beérnek a küldöttek a faluba, s láss csodát: Jézus szava működik! Simán elengedik a szamarat arra, hogy „az Úrnak van szüksége rá”. Mégiscsak valami varázsige lenne Jézus neve? Mégiscsak legitim hivatkozás a tetteinkhez? Akkor igen, ha Jézusnak engedelmeskedve cselekszünk, s nem a magunk akaratát akarjuk véghezvinni az Ő neve alatt. De velünk inkább az szokott előfordulni, hogy megyünk a saját fejünk után, másoknak meg azt mondjuk, hogy ezzel az Urat szolgáljuk. Magunkat építjük, másoknak meg úgy mutatjuk be, mintha Isten országát építenénk. Keresztyéneknek mondjuk magunkat, tehát az Úr nevére hivatkozunk, de igazából semmiben nem különbözünk a világtól.
Ne feledjük: Jézus neve nem takaró, amivel leplezhetjük és szentesíthetjük saját önös szándékainkat, vagy amit olcsó megoldásként mindenre ráhúzhatunk. Hanem életünk kősziklája, annak minden területének mozgatórugója kell, legyen. Ezt jelenti az, hogy királynak fogadjuk el Őt.
Ne tévesszük szem elől azt a körülményt sem a történetben, hogy a Jeruzsálemben és az agglomerációjában lakók hallottak Jézusról, sokan szemtanúi is voltak csodáinak. Alaposan felkavarta Jézus Izráel életét, s várták már, mint a Messiást. Ebben a környezetben bizony ütős érv volt az, hogy „az Úrnak van szüksége rá.” Ha tehát ma hatástalannak tűnik az evangelizáció és Jézus neve súlytalan, az épp azért van, mert az emberek már nem Őt várják. Virágvasárnap nem sokan ünnepeljük Őt, sokan inkább kirándulnak, pihennek, szórakoznak. Vagy dolgoznak. Nem kell a világnak egy szamárháton érkező Jézus, aki felforgatja megszokott életét, aki kereszthalált szenved azért, hogy aztán ezért hálából engedelmességre kötelezzen.
Igazából Jeruzsálemben sem Őt várták. Félreismerték Jézust. A csodatévő rabbit várták, aki forradalmárként kiűzi a rómaiakat, visszaállítja Dávid uralmának régi dicsőségét. 5 nap elég volt ahhoz, hogy kiábránduljanak belőle, és a „Hozsánna!” „Feszítsd meg!”-re változzon. Nem az volt a legérthetetlenebb ott, hogy miként kellett a szamarat elhozni, hanem hogy neki meg kell halnia a kereszten két gonosztevő között. Ma is ez a legérthetetlenebb. A kereszt előtt megáll az ész, porba hullik minden emberi okoskodás, és a sokféle áligazságot követő világ kidobja magából az evangéliumot. „…a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság” (1Kor 1,23) – írta Pál is, tehát nem változott a világ.
Jézus bizony sír a mi világunk fölött is: „Bárcsak felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemed elől.” (42. vers) Jeruzsálem nem ismerte fel a Megváltó valódi természetét, az üdvösség igazi útját. Bár minden úgy lett, ahogyan az Úr megmondta előre: keresztre feszítették, de harmadnapra feltámadt, mégis tagadással próbálták elfojtani a világ egyetlen esélyének örömhírét. Ahogyan ma sem ismeri fel ezt az esélyt a világ. El lenne rejtve előlünk? Ma még nem. Ma van meglátogatásunk napja, amikor az ige szól hozzánk, a Lélek pedig olvasztja lelkünket, bűnbánatra és engedelmességre hív. De eljön majd az idő, amikor „kő kövön nem marad”, amikor visszajön az Úr. Nem kisgyermekként, nem szamárháton, hanem dicsőséges királyként. És akkor minden szem meglátja, hogy tényleg úgy lett, ahogyan Ő megmondta. Akkor se kételkedj ebben, ha hamarosan olyan idők jönnek, amikor már senki nem beszél erről, és a köveknek kellene megszólalniuk.
Ámen.
2025. április 13.