Hittől a csodáig
Poloska, telefonkábel, váratlan vendégek és Burger King menü… Mindezeknek mi köze az adventhez?
„A hét első napján pedig, amikor összegyűltünk, hogy megtörjük a kenyeret, Pál tanította őket, és mivel másnap már el akart utazni, a tanítást egészen éjfélig meghosszabbította. Sok lámpás volt abban a felső szobában, ahol együtt voltunk. Egy Eutikhosz nevű ifjú pedig, aki az ablakban ült, mély álomba merült, mivel Pál sokáig tanított, és az álomtól elnehezülve leesett a harmadik emeletről, úgyhogy holtan szedték fel. Pál lement, ráborult, átölelte, és ezt mondta: Ne zajongjatok, mert a lelke benne van. Azután felment, megtörte a kenyeret, evett, és még sokáig, egészen virradatig beszélt hozzájuk, majd útnak indult. A fiút pedig élve hozták fel, és egészen megvigasztalódtak.” (Apostolok Cselekedetei 20,7-12)
A történetet hallva meglepődhetünk, hogy mindössze hat igevers tudósít egy olyan, istentiszteleten történt eseményről, amit ma legalább három oldalon át taglalna a Reformátusok Lapja, de a világi sajtó is. Rövidsége ellenére mozgalmas a mai igeszakaszunk, amely Pál apostol tróászi munkásságának záróakkordja. Egy úrvacsorás búcsúistentiszteletről van itt szó, szokatlanul hosszú igehirdetéssel, egy rendet megzavaró eseménnyel és egy csodával. Mi is egy úrvacsorás istentiszteleten vagyunk most együtt, de a maratoni hosszúságú prédikációtól megkíméllek benneteket. Reméljük, hogy a rendet sem zavarja meg semmi, de milyen jó lenne, ha csoda azért történne velünk is, köztünk is! Ez meg is adja az ívét Isten ma köztünk hangzó üzenetének: hogyan jutunk el a hittől a csodáig. Ennek útja: Hit → Gyülekezeti közösség → Zavaró tényezők → Átélhető csoda
Hit
Rögtön az elején érdemes felfigyelnünk a sorrendre: a hittől a csodáig, nem pedig fordítva. Jézusról olvassuk, hogy nem bízta magát azokra az emberekre, akik csak azért hittek benne, mert látták a jeleket és a csodákat. (lásd: Jn 2,23-24) A hitnek kell csodát eredményeznie, nem a csodának hitet. De milyen hitről is van szó? Hitvallásunk szerint az igaz hit olyan, mint a jófajta ragasztó: kétkomponensű. Két összetevőből áll: ismeretből és bizalomból, tehát az elmében és a szívben együtt formálódik ki. Ha csak az elmében, akkor a hit nem más, mint tudomány. Ha csak a szívben, akkor rajongás. Az első esetben az ember az összefüggéseket keresi, a másikban az érzelmeket, istenélményeket.
„A hit tehát hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által.” (Róm 10,17) Azaz, a hit útja az elmétől a szívig és visszamozog folyamatosan, az ész és a szív folyamatos kölcsönhatásában formálódik ki. A hit ezért egy készség is a tanulásra, az igehallgatásra. Az ünnepre készülve nem elégszünk meg az érzésekkel és a meghittségre törekvéssel. Mi többet kérünk: ismeretet, ezért idejövünk a templomba. De nem elégszünk meg az ismerettel sem, többet kérünk: érzéseket, tapasztalatokat, ezért megint csak idejövünk a templomba. Mert ennek a „több”-nek a színhelye a gyülekezet közössége.
Gyülekezet
Abból, ahogyan igeszakaszunk kezdődik, az látható, hogy a keresztyén élet természetes és nélkülözhetetlen mozzanata az összegyülekezés. Ez többet jelent, mint beletartozni a gyülekezeti névjegyzékbe: fizikai találkozást, közösséget, a „kenyér megtörését” jelenti. Aki nem vesz részt benne, megfosztja magát a csodától. Akik nem voltak ott azon a tróászi házi istentiszteleten, lemaradtak a csodáról. Jó, ha elgondolkodsz ezen, ha a gyülekezeti tagságod kimerül az egyházfenntartói járulék befizetésében vagy a természetbeni felajánlásokban. Többre van szükség: rád. Mert akkor te magad is többet élhetsz át Isten áldásaiból, ajándékaiból, csodáiból.
A „kenyér megtörése” az úrvacsora egyik kifejezése az Újszövetségben. Régen elképzelhetetlen volt istentisztelet a kenyér megtörése nélkül. Igyekszünk közelíteni ehhez, amikor havonta tartunk úrvacsorás közösséget, így a nagy ünnepekkel együtt évente 16 úrvacsorán vehetünk részt. Arról van itt szó ma is, hogy összegyülekezésünk nem öncélú: amikor értelmet és érzelmeket keresünk, akkor Krisztust keressük. S a kenyérben és borban Ő van a középpontban, Őérte gyülekeztünk össze ma is. Nélküle nem is lenne értelme itt lennünk. Az értelmünk befogadja mindazt, amit a látható ige is hirdet, hogy értünk adta magát bűneinkért a kereszten. Szívünk pedig forró érzelemmel válaszol erre.
De egy olyan világban, ahol 30 mp-es videókig terjed csak a figyelem, nehéz a gondolatainkat Krisztusnak foglyul ejteni. (lásd: 2Kor 10,5) Nekem már nehéz lenne úgy prédikálnom éjszakába nyúlóan, hogy csak egy ember aludjon el, s ne mindenki. Pál tudta, hogy nem tér vissza többé Tróászba, ezért akart mindent elmondani, ami ahhoz kell, hogy a gyülekezet fennmaradjon, növekedjen, ellenálljon. De hogy nekünk mennyi időnk van, nem tudhatjuk, ezért ma sem elegendő az instant tanítás, az azonnal oldódó evangélium, a Burger King menüjébe illeszthető úrvacsora, hanem rá kell szánni az időt. Ezért nem fogtok tőlem 35 percesnél rövidebb igehirdetést hallani sosem.
Zavaró tényezők
Ha a hitnek ezen készségével vagytok itt, akkor tehetjük meg a következő lépést…, ami a legtöbb esetben még nem a csoda, nem a gyógyulás. A hit útja a csodák felé ugyanis zavaró tényezőkön át halad. Biztosan tapasztaltad már, testvérem, hogy amikor meghozod azt a dicséretes döntést, amit az előbb vázoltam, jönnek az akadályok. Elindulnál az összegyülekezés helyére, a templomba, de akkor kopogtatnak váratlan vendégek, vagy akkor nem találod a slusszkulcsot, a megfelelő ruhát, vagy beszól valami bántót a házastársad vagy a gyereked. És az ünnepi békesség feszített víztükre a szívedben azonnal háborgó tengerré változik.
Aztán megérkezel ide. Hallgatod az igehirdetést, de a gondolatod már a tűzhelyen hagyott rántásra irányul: vajon kikapcsoltad-e alatta a tűzhelyt? Vagy belefeledkezel az egyik padsor végén mosolygó, gőgicsélő kisgyermek látványába. Vagy elvonja a figyelmed egy poloska, ami a padon épp feléd közeledik fenyegetőn. És igen, van, hogy rendkívüli esemény is történik. Volt már, sajnos, hogy mentőt kellett hívni valakihez, és félbeszakítottuk az istentiszteletet.
Hallottam már olyat, hogy az ilyen esetekre azt mondta valaki: az ördög műve mindez, aki meg akarja akadályozni, hogy értsd az igét. De ugye nem gondolja senki komolyan (és remélem, hogy nem), hogy pl. a gyerekek, akik jelenlétének örülünk, az ördög eszközeivé válnának csak azért, mert gyerekként viselkednek egy istentiszteleten? Vagy ha rosszul lesz valaki, az ördög hatására lesz rosszul? Az ördög küldte a váratlan vendéget? Nem, testvérek! Egyszerűen csak arról van itt szó, hogy a világ természetes módon zajos.
Sokan tudjátok, hogy az eredeti szakmám távközlési technikus, ezért egy ilyen példával szeretném megvilágítani előttetek: egy telefonkábel sok zajt felvesz. Megfelelő eszközök nélkül semmit nem lehetne érteni a beszédből, olyan zajos lenne. De az eszközök, a kapcsolóközpontok, maguk a telefonkészülékek is zajosak, mert ez a fizika törvénye. És a zajt nem a telefonszolgáltató cég versenytársa, ellensége kelti, hogy vidd át hozzá az előfizetésed, hanem az csak úgy természetes módon van. A feladat nem a zaj megszüntetése, mert az lehetetlen, hanem kiszűrése, hogy hallható és érthető legyen a beszéd a vonal mindkét végén a zaj ellenére is.
Lelki értelemben ezt a szűrést jelenti a korábban már említett ige: „foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre” (2Kor 10,5) Ha ez nem sikerül, na, az az ördög munkája! Mert az ő célja valóban az, hogy a zaj elvonja a figyelmedet, és a hit ne gyümölcsözzön csodát. És ezt a munkáját sajnos nem körülötted, hanem benned végzi.
Átélhető csoda
Na, de ha Isten Szentlelkének ajándékaként a zavaró tényezőkön felülemelkedve át tudjuk magunkat adni Isten jelenlétének, ha engedjük, hogy az evangélium ereje hatalmasan munkálkodjon bennünk, akkor készek lehetünk arra, hogy megtörténik a csoda. Mert a csoda éppen az, amikor a zavaró hatások nem is zavarók, hanem abból fakad maga a csoda. Mondhatnánk, hogy Pál ügyesen alkalmazta és építette be igehirdetésébe a hirtelen bekövetkezett váratlan és elsőre tragikus eseményt. Lement a 3. emeletről az ablakból kizuhant fiú után, és „feltámasztotta”. Ki vonná ezek után kétségbe Pál tanítása igazságát, hitelességét, amikor a feltámadás igéit hirdeti? Ha én is ilyet tennék, valószínűleg tele lenne a templom.
De nem úgy van, ahogyan elsőre tűnik. A csoda nem az volt, hogy Pál feltámasztotta volna a halott fiút. Amikor azt mondja, hogy „Ne zajongjatok, mert a lelke benne van.” (10. vers), akkor azt mondja: „Maradjatok már csendben! Életben van!” A csoda tehát nem az volt, hogy feltámadt a halott, hanem hogy életben maradt, akinek meg kellett volna halnia. Erre ma azt mondanák sokan, hogy „csodával határos módon életben maradt”. Isten azonban nem csodával határosan cselekszik az életünkben, hanem csodát tesz. És azt akarja, hogy ezt te is lásd, a te életedben is megtörténjen. Ehhez kell az Ige, a közösség, az evangéliumi üzenet, ami szerint valóban feltámadnak a halottak. De a csoda gyakran nem a halott feltámadása – hanem hogy életben marad, aki vagy ami elveszhetett volna. Ugye, te is éltél már át ilyen csodát?
Tróászban csoda történt: a hirdetett igét nem zavarta meg semmi, hanem csodává változott. Az értelemre ható szavak végül a tanítványok szívében vigasztalássá váltak. Biztos, hogy Pál ottani utolsó igehirdetése még nemzedékek hitére volt hatással. Olyanokra is, akik nem is voltak jelen. Legyünk mi is így jelen, szánjuk oda magunkat az ige hallgatására és ejtsük foglyul a gondolatainkat Krisztusnak az adventi időszakban is! Pedig annyit panaszkodunk arról, hogy az adventi felpörgetett élet zajai mennyire gátolnak ebben. De ha elcsitul bennünk a zaj, akkor a karácsony sem csak egy meghitt ünnep lesz, hanem az életünkben újra megtörténő csodává változik. Ahogy az Ige testté lett, úgy lesz bennünk is élő, a csoda pedig valóság.
Ámen.
2025. november 30.