Ha elég a kiégésből
“És ha szétosztom az egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból.” (1Korinthus 13,3)
Pál eddig a legfontosabb kegyelmi ajándékokat tette semmissé a szeretet híján. Ahogyan a címzett korinthusiak, úgy ő is nagyra tartotta a nyelveken szólást, a prófétálást, az istenismeretet, hiszen ő maga is rendelkezett jó néhánnyal ezek közül. Ám fontosnak tartotta, hogy a gyülekezet helyén kezelje a dolgokat, és megértsék, hogy szeretet nélkül ezek semmit nem érnek.
Az apostol művésze a végletekig menő fokozásnak. Tudott olyat mondani, amire emberileg csak annyit mondhatunk: ez lehetetlen! A kegyelmi ajándékok, a prófétálás, az istenismeret, a nyelveken szólás teológiai kérdések maradnak egészen addig, amíg a pénztárcánkról vagy az életünkről nem esik szó. A vagyon szétosztása és a tűzhalál provokatív képeivel döbbenti meg Pál az olvasóit. A minden képzeletet túlhaladó adakozásról és áldozatkészségről van ma szó.
Jézus és Pál korában is nagy jelentősége volt a vagyonnak. A gazdag ifjú történetéből látjuk, hogy nem is könnyen vált meg tőle az ember. „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni.” (Mt 19,24) – mondta erre Urunk. De akkoriban mégsem voltak annyira kiszolgáltatottak az emberek az anyagi javaknak, mint ma. Akkoriban az emberek értékét nemcsak a vagyonuk határozta meg, hanem pl. a tudás, a tanultság, a tekintély vagy az erkölcsösség. Ma, a mesterséges intelligencia korában a tudás és a tapasztalat egyre kevesebbet fog érni, az erkölcsről nem is beszélve. A fogyasztói társadalomban a vagyon lett a legfőbb értékmérőnk. Az ismeret vagy erkölcs, a tekintély vagy a képességeink értékét az végső soron az adja, hogy mennyi pénzt tudunk vele keresni. Egy profitorientált világban a haszon a döntő.
Amikor teológiára jelentkeztem és édesapámnak elmondtam ezt telefonon, kis csönd után csak annyit kérdezett: „És abból mi hasznod van, fiam?” Hát igen, egy ilyen világban valóban kevesen tudják elképzelni, hogy valamit lehet „haszon” nélkül tenni, és egy jól jövedelmező állást, mint amilyen az enyém volt, otthagyni valami „haszontalanért”. Mert ugye, a haszon csakis anyagi természetű lehet.
A vagyontárgyak határozzák meg a társadalmi státuszunkat, ezért képesek vagyunk egy-egy státusznövelő tárgyért a valódi értékének sokszorosát is kifizetni. Mindenki tisztában van vele, hogy a márkás cuccokat ugyanazon a kínai gyártósoron készítik, mint azokat, amiket a Sárkány Centerben megvehetünk. De egy márkajelzés miatt mégis kifizetjük a tízszeresét. Még egy gyerekcipőért is, amit egy hónap múlva kinő a gyerek. Mert fontos, hogy a bölcsődei vagy óvodai öltözőszekrényben mi látszik a többi szülő előtt.
A ruhád, az autód, a telefonod, a napszemüveged, az órád kijelöli helyed a társadalomban. Ilyen viszonyok között Jézus szavai, amit a gazdag ifjúnak mondott, hogy „add el minden vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben, azután jöjj, és kövess engem!” (Lk 18,22), igen csak idegenül hangzanak. Pedig egy olyan korban, amikor a vagyon lett az isten, különösen érvényesek ezek az igék, és ma sokkal jobban kellene erre figyelnünk.
Persze, ne húzzuk le a mai társadalmat mindenestül, van jótékonyság, adakozás, vannak karitatív tevékenységek. De valahogy ezek is arról szólnak sokszor, hogy „mi hasznom van belőle”. Van, hogy a lelkiismeretünket akarjuk megnyugtatni, van, hogy megbecsülést, elismerést szeretnénk másoktól, vagy egyszerűen csak az önértékelésünknek tesz jót. Itthoni karitatív szervezetek nagy buzgalommal vannak jelen mindenhol, ahol árvíz, háború vagy földrengés van, és egymással versenyezve küldik ki a néhány fős mentőcsapatokat, amikről természetesen sok-sok fotó készül. Nem véletlenül: hogy reprezentálják önmagukat, igazolják létüket, és jogalapjuk legyen nagyobb állami támogatásokra. Lehet, hogy valamikor valakinek a segítő lelkülete hozta létre az adott szervezetet, de idő múltával az önigazolás válik a fő céllá.
És a támogatás megszerzésének már nem szab határt semmi. Még egy keresztény segélyszervezet is járhatja azt az utat, hogy a postán forgalmazott kaparós sorsjeggyel növeli adománybevételét. Mikor jön el majd az, amikor a kocsmában a felesekre terhelt jótékony százalékok szabadítanak fel az önromboló életmód miatti lelkiismereti teher alól? Kinek van ebből haszna? És van ebben vajon szeretet? A szenvedélybetegek, függők felé biztosan nincs.
Amikor egy távoli vidékről katasztrófa híre érkezik, s rámozdulunk a segítségre, akkor a nagy kérdés: a szánalom, az együttérzés mozdult meg bennünk hamarabb, vagy a lehetőséget láttuk meg, hogy megmutassuk magunkat? A szeretet bizony beárazza az adományt. Keresztes Szent János azt mondta: „Életed végén az alapján fognak megítélni, mennyit szerettél.” Avilai Szent Teréz pedig: „Isten nem azt nézi, mennyit teszünk, hanem hogy mekkora szeretettel tesszük.” No, hát ezek a katolikusok is tudtak azért valamit!
Igaz ez az adakozásra, de igaz mindenfajta áldozathozatalra. Az apostol tűzhalálról beszél, utalva talán a teljesen elégő tűzáldozatra. A teljes önfeladásról beszél. Igen, van olyan, hogy a mártíromság önző gyümölcsöt terem. Vannak olyan emberek, akik az átlagot meghaladó áldozatkészségükkel igazából önmaguk hatalmi pozícióját építik ki. Furcsa lehet, de a hatalommániás ember egyik jellemvonása éppen az, hogy folyamatosan a mártír képében tetszeleg. Mivel ő hozza a legnagyobb áldozatot, nincs is mersze senkinek megkérdőjelezni a döntéseit. Ezzel képes irányítani egy egész közösséget, akár egyházit vagy politikait is.
Sokkal több emberre jellemző ez valamilyen mértékben, mint gondolnánk, és érdemes magunkat is megvizsgálni e tekintetben. Mert ez az áldozat nem egészen elégő, hanem egészen kiégővé válik, s ez a jelenség sokaknak ismerős lehet. A kiégés, divatos nevén a burnout is népbetegség, és mindenhol jelen van. Kiégett lelkipásztorok vezetnek gyülekezeteket, kiégett vezetők vannak oktatási intézmények élén, kiégett eladók szolgálnak ki a boltban, a pékek kiégnek a kenyér kiégetése közben, kiégett postások róják az utcákat, kiégett újságírók írnak a kiégésről, kiégett politikusok, kiégett tanárok, kiégett szülők… nehogy valamelyikőtök kimaradjon, gondold oda saját magad a felsorolás végére!
Sokan keresik a kiégés okát. Az igéből azonban meglelhetjük az okot. A kiégés oka, hogy amit teszünk, azt csupán kötelességtudatból, felelősségtudatból, elvárásoknak megfelelve, vagy épp hatalomtechnikai okokból tesszük. De nem szeretetből. Mert a szeretetből hozott áldozat eléget Isten oltárán, és nem kiéget saját bálványoltáromon. A kiégés talán el kell gondolkodtasson arról, hogy ideje szembenézni és leszámolni a bálványoddal.
Mind eljutunk ide, hiszen ki az közülünk, aki napi tevékenységét nagyrészt nem kötelesség- vagy felelősségtudatból, hanem szeretetből végzi? De lehet ezen változtatni, és friss, új erővel állhatsz bele a munkádba, a feladataidba, a szolgálatodba. Többször mondtam már, hogy Krisztust követni nem utánzást jelent, hanem eggyé válást. A keresztségben is kifejezésre jut, hogy eggyé válunk Krisztussal a halálban és a feltámadásban. Eggyé lettünk azzal a Krisztussal, aki megüresítette és megalázta magát, engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Nem volt ez sem kötelessége, sem felelőssége. De mivel teljes szeretetből áldozta önmagát értünk, maximális értékű, azaz felülmúlhatatlan az áldozata. Ezzel a „Krisztussal együtt keresztre vagyunk feszítve…” és egy új, Istennek engedelmes, tiszta szívből szeretni és másokért élni képes emberré lettünk. Krisztusra nézve lehetünk képesek mi is felelősségünket és kötelességünket meghaladó módon legfőképpen szeretetből tenni azt, amit teszünk, s áldozatot hozni akár a legvégsőkig.
Mert a szeretet tényleg erőt ad. Ha másokat Krisztus szeretetével szeretek, akkor nem fáradok bele az érte való szolgálatba. Az édesanya nem azért képes egész éjszaka fönn lenni a gyermeke betegágyánál, mert szuperereje lenne, hanem mert szeret. És úgy tűnik, nem fárad el soha.
Kórházakban, idősotthonokban gyakran látni, hogy ápolók és gondozók hosszú műszakok után is kedvesen, türelemmel foglalkoznak a betegekkel. Ez nemcsak szakmai kötelességből történik, hanem belső elköteleződésből is. Szeretetből és emberségből képesek újra és újra adni magukból, miközben fizikailag és lelkileg kimerültek. Hogy éreztük ezt mind a pandémia idején! Egy ország próbált ezért hálás lenni nekik.
Vagy újabb példa: egy fiatal fiú, akinek a családja szűkösen él, lemond az áhított új cipőről, hogy a kistestvérének táskát vehessen iskolakezdésre. A szeretetből fakadó lemondás nem könnyű, de ilyen esetekben az ember valahogy erősebbnek, eltökéltebbnek érzi magát. És értékesebbnek.
Sok tanár a tanórán kívül is foglalkozik olyan diákokkal, akikről mások már „lemondtak”. A szeretet és elhivatottság adja azt az erőt, hogy kitartsanak, biztassanak, higgyenek akkor is, amikor nincs gyors eredmény. Vagy egy dolgozó, aki egyszerűen csak azért marad bent a munkahelyén túlórázni, hogy a kollégája hazamehessen a családjához. Vagy azért megy be betegen is dolgozni, hogy a többieket megkímélje a fárasztó túlórázástól.
A natúr tejcsokoládé csomagolására van írva: “Nyomokban mogyorót tartalmazhat.” Az előző példák azt mutatják, hogy nyomokban szeretetet tartalmazunk. Látjátok? Isten képmásai vagyunk, s ha töredékesen is, ha nyomokban is, de jelen van bennünk valami abból az ősszeretetből, amiről Pál ír. Mert azon a “szeretet futószalagján”, amin készültünk, ragadt ránk valami. Amiről majd a jövő héten hallhatunk a maga teljességében. Ha ezt keressük, megtalálhatjuk, követhetjük, benne és általa élhetünk, megújulhatunk és erőre kaphatunk újra. És a világot is jobb hellyé tehetjük.
Ámen.
2025. május 18.