Függő viszonyban
“Tartsátok meg és teljesítsétek mindazokat a parancsolatokat, amelyeket ma parancsolok nektek, hogy éljetek, szaporodjatok, bemenjetek és birtokba vegyétek azt a földet, amelyet az Úr atyáitoknak esküvel megígért. Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az Úr a pusztában negyven éven át, hogy megsanyargatva és próbára téve téged megtudja, mi van a szívedben: megtartod-e parancsolatait, vagy sem? Sanyargatott és éheztetett, de azután mannával táplált, amelyet nem ismertél, és atyáid sem ismertek. Így adta tudtodra, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal él az ember, ami az Úr szájából származik. Ruhád nem szakadt le rólad, lábad sem dagadt meg ez alatt a negyven év alatt. Megértheted ebből, hogy úgy fegyelmez téged Istened, az Úr, ahogyan az ember fegyelmezi a fiát. Tartsd meg tehát Istenednek, az Úrnak a parancsolatait, az ő utain járj, és őt féld! Mert jó földre visz be most téged Istened, az Úr: folyóvizek és mélyből fakadó források földjére, amelyek hegyen-völgyön a felszínre törnek; búzát és árpát, szőlőt, fügét és gránátalmát termő földre, olajfáknak és méznek a földjére. Olyan földre, ahol nem kell szűkösen enned a kenyeret, és nem szenvedsz hiányt semmiben; olyan földre, amelynek köveiben vas van, a hegyeiből pedig rezet bányászhatsz. Ehetsz jóllakásig, és áldani fogod Istenedet, az Urat azért a jó földért, amelyet neked adott.De vigyázz, el ne feledkezz Istenedről, az Úrról, megszegve parancsolatait, törvényeit és rendelkezéseit, amelyeket ma megparancsolok neked! Amikor jóllakásig eszel, szép házakat építesz, és azokban laksz, amikor marháid és juhaid megszaporodnak, lesz sok ezüstöd és aranyad, és bővében leszel mindennek, akkor föl ne fuvalkodjék a szíved, és el ne feledkezz az Úrról, a te Istenedről, aki kihozott téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából! Ő vezetett téged a nagy és félelmetes pusztában, ahol mérges kígyók és skorpiók vannak; a kiszikkadt földön, ahol nincs víz, ő fakasztott neked vizet a kemény kősziklából. Ő táplált a pusztában mannával, amelyet nem ismertek atyáid. Megsanyargatott és próbára tett, hogy végül is jót tegyen veled. Ne gondold tehát majd magadban: Az én erőm és hatalmas kezem szerezte nekem ezt a gazdagságot! Hanem gondolj mindig Istenedre, az Úrra, ő ad neked erőt a gazdagodáshoz, hogy szövetségét, amelyre esküt tett atyáidnak, fenntartsa mind a mai napig.De ha mégis elfeledkezel Istenedről, az Úrról, és más isteneket követsz, azokat tiszteled és azokat imádod, kijelentem nektek már most, hogy menthetetlenül elvesztek! Elpusztultok ugyanúgy, mint azok a népek, amelyeket kipusztít előletek az Úr, mert nem hallgattatok az Úrnak, Isteneteknek a szavára.” (5Móz 8)
Azok között, akik autót vezetnek, biztos vannak, akikkel történt már olyan, hogy megállította a rendőr. Mi is az első mondata a közrend emberének? „Jó napot kívánok, közúti ellenőrzés! Ugye, tudja miért állítottuk meg?” És akkor az emberen, mint áramütés szalad végig az összes mozdulatának emléke, hogy mikor lépte túl a sebességhatárt vagy épp elfelejtette felkapcsolni a tompított fényszórót. Ha eszébe jut, ha nem, a rendőr úgyis el fogja mondani. Jó esetben elmarad a büntetés, szabad az út a tovább haladáshoz. Legfeljebb figyelmeztet arra a rendőr, hogy ezentúl jobban figyelj a szabályok betartására, s akkor nem lesz baj. Az biztos, hogy egy ilyen megállítás hirtelen mély önvizsgálatra indít, s napvilágra kerülhetnek azok a vétségek, amiket egyébként nem vettünk volna észre. Épp egy ilyen közlekedési ellenőrzés során történt valakivel, hogy mikor rákérdezett a rendőr a megállítás okára, ő ijedten magára nézett, majd megszeppenve mondta: „Azért, mert nincs becsatolva az övem?” „Ááá, szóval az öve sincs becsatolva?!” – hajolt be a rendőr az ablakon meglepődve.
Valami ilyesmi érzésem támadt ennek az igeszakasznak az olvasása közben. Mózes megállítja a népet Kánaán földje előtt, az ígéret földje kapujában, és önvizsgálatra szólítja fel őket. Emlékezzél rá, hogy Isten különleges, váratlan helyzetekbe vitt, megsanyargatott. Nem azért, mert Ő ne tudná, hogy mi van a szívedben, ő tudja, hogy „nincs becsatolva az öved”, hanem hogy előtted is nyilvánvaló legyen. Az előttünk is rejtett bűneinkkel nem tudunk leszámolni, de Isten gondoskodik olyan helyzetekről – és ezek soha nem kellemes élmények – amelyek során kiderül számunkra, hogy milyen bűnök, indulatok lapulnak szívünk mélyén. Ilyenkor mindig csalódunk magunkban és elkeseredünk, ahogy Péter, amikor kudarcot vallott és megtagadta Jézust.
Amikor én már azt hinném magamról, hogy a békesség embere vagyok, akkor szól be valaki egy olyan mondatot, amitől felforr az agyvíz és felszínre hozza a bennem lévő indulatokat. Kiderül, hogy nem vagyok olyan jó, mint véltem. Van mit dolgoznom magamon, és épp ezért engedett Isten ilyen helyzetbe, hogy ez világossá váljon előttem. Amikor sanyargat az Úr, akkor nem büntet, hanem vizsgál. Ahogy az orvos sem büntet, amikor megnyomkod, hanem e vizsgálat által derül ki, hogy mi is a probléma. A vizsgálat eredményére pedig nekünk van szükségünk, hiszen – ahogy az orvosnál is – ha nem tudom, hogy baj van, nem fogok változtatni az életmódomon.
Mózes emlékezteti Izráel népét. Arra, hogy 40 éven át hogyan vezette őket az Úr a pusztában, de hogyan sanyargatta őket időről időre azért, hogy nyilvánvalóvá váljon előttük szívük igazi állapota. Gondoskodott róluk, de időnként megengedte, hogy szükséget szenvedjenek, ezzel is megtörve fennhéjázó magatartásukat. Azért volt erre szükség, hogy a vándorlás évtizedeiben jó mélyen a nép lelkébe vésődjön az az igazság, hogy egész élete Istentől függ. Meg kellett tanulnia a népnek, amit nekünk is újra meg újra: az ember nem tudja önmaga életét biztosítani, és minden élelmiszer mögött, legyen az manna vagy kenyér, a gondviselő Isten teremtő szava áll. Még az az erő is Neki köszönhető, amellyel megdolgozunk a mindennapi kenyérért, amellyel a jólét gyarapítható. Fontos volt ez a tapasztalat, nehogy később, amikor letelepednek Kánaánban, az ellenség fölött aratott győzelmek és a jólét miatt felfuvalkodottá legyenek, s többre tartsák magukat annál, amik valójában. Jól véssék az eszükbe, hogy Istentől függő lények ők.
Mennyire szükségünk van nekünk is megerősödnünk minden nap ebben a tudatban: Istentől függő teremtmények vagyunk! Ha próbatételek nékül érnénk el célunkat, semmilyen valós értéke nem lenne a sikernek, viszont még önteltebbek lennénk cserébe. Mert hajlandóak vagyunk úgy felébredni reggel, mintha tőlünk függene, úgy tervezni napot, évet, mintha rajtunk múlna a megvalósulása. Este pedig büszkeséggel vagy épp a kudarc miatti keserűséggel térünk nyugovóra, mintha ez is, az is csak rajtunk múlt volna. Valahol olvastam, hogy a modern ember betegsége, hogy mindig úgy érzi, soha nem ér a teendői végére. Az emberek „menedzser betegségben” szenvednek, nem tudnak éjjel aludni, ezért fáradtak, ingerültek és türelmetlenek nappal. Meglátszik azon is, ahogy az úton közlekednek vagy a boltban sorakoznak.
Ez pontosan az Istenét vesztett lélek tünete. Mert meg vagyunk győződve róla, hogy tőlünk forog a Föld, nekünk kell mozgásban tartani a dolgokat, s ezért mindig rohannunk kell, nem engedhetünk meg magunknak egy perc pihenőt sem. Mindent nekünk kell csinálnunk, mindenről tudnunk kell. Mindenható és mindent tudók akarunk lenni, mint Isten. Persze, hogy ebbe jól belefáradunk. Teremtményként istent játszani elégeti az energiánkat. Ráfoghatjuk ezt arra, hogy a világ belekényszerít bennünket, de hidd el: ez mégiscsak a te döntésed!
Mózes ezért nyomatékosan figyelmezteti a nép fiait, hogy amikor bemennek arra az igen-igen jó földre, amit pusztai vándorként most még el sem tudnak képzelni, nehogy felfuvalkodjanak majd. Szó szerint: nehogy magasra emeljék a szívüket, vagy, ahogy mi mondanánk: fennhordják az orrukat. Az ember szíve gyarló. Lehet, hogy elfogadjuk eleinte, hogy Istennek kegyelméből bírjuk a javainkat, de egy idő után úgy érezzük, hogy meg is érdemeljük, azok járnak nekünk. Onnan tudjuk, hogy állandóan elégedetlenek vagyunk, s ha Isten ajándékai elvétetnek tőlünk, akkor még Rá is haragszunk. Nem tudjuk szívből mondani, ahogy Jób: „Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úrnak neve!” (Jób 1,21) A legvégső esetben pedig már nem is Istennek köszönjük meg a dolgokat, hanem a magunk képességeinek tulajdonítjuk, és büszkék leszünk.
És ezért el is felejtünk hálásak lenni mindazért, amink van. Olyan szépen fejezi ki az Ige: „Ha azért eszel majd és megelégszel: dicsérjed az Urat, a te Istenedet azért a jó földért, amelyet néked adott!” (10. v.) Ó, Istenem! De szeretnék ilyen téged dicsérő szívvel járni-kelni a világban! Zsoltárral telt lélekkel dicsérni téged az ételért, az italért és a földért, amelyen élhetek, amit rám bíztál, s amely egykor majd testemet is magába fogadja. De hát tudjuk jól, ahogy Mózes is tudta, hogy a jólét a hála leghatékonyabb ellensége. Minél kevesebb van, annál inkább hálásak tudunk lenni, minél több, annál felfuvalkodottabbak és elégedetlenebbek. Hiába mondta ő ezt ott el, Kánaán határában, a nép később pontosan olyanná lett, mint amitől óva intette őket.
Nekünk sem könnyű hálás életet élni, ahogyan nem könnyű Istentől való függésben sem élni. Nem is megy egyedül nekünk. Ehhez arra van szükségünk, hogy lemeztelenedjünk, hogy semmink ne maradjon, hogy annyinak lássuk magunkat, amennyik valóban vagyunk. Amíg az ember Krisztussal nem találkozik, soha nem fogja magát ilyennek látni. És Vele csak akkor találkozunk, amikor már semmink nem maradt. Amikor az ember összetörik élete kudarcaitól; amikor ránehezedik minden gyarlósága és méltatlansága; amikor múltja terhei préselik; amikor szembesül saját emberléte korlátoltságával és leesik a „korona” a fejéről, mert mondjuk ágyban fekve egy szondával a szájában és egy csipogó monitorral a feje fölött rádöbben, hogy élete mégiscsak függ Valakitől. Büszkeségünktől megfosztott helyzeteinkben felismerjük: Isten és ember mégiscsak összetartozik.
Amikor a lázadó, ezt az összetartozást semmibe vevő ember sorsáról döntött Isten, és kiűzte az Édenkertből, így szólt: „Íme, az ember olyan lett, mint miközülünk egy.” (1Móz 3,22) Istenné tette magát az ember. Majd elkezdődtek az emberiség történelmének kínkeserves évezredei, amelynek során végül megváltásért kiáltott. Amikor a flagellumnak nevezett szöges korbácscal péppé vert Krisztust a nép elé vezette Pilátus, így szólt: „Íme, az ember.” (Jn 19,5) Az Isten, aki emberré lett, hogy magára vegye az istenné lett ember függetlenségének minden átkát. Benne láthatod csődöt mondott életed. És hallgasd! A kereszten nyög: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mk 15,34) Nem ott válik el Isten az embertől, amikor mi hátat fordítunk neki. Ő még a legnagyobb ateistának is gondját viseli. Hanem ott, a kereszten válik el, amikor magára hagyja teljesen az ember Krisztust. Azért, hogy mi újra összetartozhassunk Azzal, akitől végső soron függ az életünk.
Végső elkeseredésünkben marad hát egy út: leborulhatunk a kereszt alá, ahol egyszerre értéktelenedünk el és leszünk a legértékesebbek. Bródy János énekelte: “Filléres emlékeim, oly drágák nekem, kidobni őket nincs erőm, s mind értéktelen.” Biztos nektek is vannak olyan tárgyaitok, amik mások számára értéktelenek, de semmi pénzért nem adnátok oda senkinek, mert hozzátok tartozik. Mert valami fontos eseményre vagy személyre emlékeztet, vagy mert sok áldozatot hoztál érte annak idején. Így érthetjük meg, hogyan lehetünk mi is értéktelenek, ugyanakkor Isten előtt a legértékesebbek: a legnagyobb áldozatot hozta értünk, ezért drágák vagyunk neki, Hozzá tartozunk.
Izráel népe a Törvény népe volt. „Teljesítsétek, hogy élhessetek!” – tolmácsolta Mózes. Istennel a Törvény megtartása révén tartozhattak össze, ellenben sorsuk a pusztulás. Ha ezen múlna, nekünk sem lenne más az osztályrészünk. De hála legyen az Úrnak, nem ezen múlik! Isten és ember összetartozhat a kegyelem által. És csakis az által. Nincs semmilyen vallásos, intellektuális vagy filozófiai út Istenhez. Krisztus nem egy lehetőség a vallásos ember spirituális igényének kielégítésére, nem egy kísérlet az életünk magyarázatára, hanem vallástól függetlenül minden ember létszükséglete, az „élő kenyér”, ami a mennyből szállt alá, a szőlőtő, aki nélkül semmit nem tudunk cselekedni, gyümölcsöt teremni.
A hálás, boldog, elégedett élet alapja a kegyelem. A kegyelem, ami szabaddá tesz: tudom, hogy minden mögött Isten akarata és teremtő ereje van. Nem kell aggódnom és idegeskedve előre menekülnöm, mert abban a boldog tudatban élek, hogy alapvetően nem rajtam múlnak a dolgok, sőt igazából porszem vagyok a világban. A kegyelem, ami megóv a felfuvalkodottságtól, mert tudom, hogy semmire nem vagyok képes Isten nélkül. A kegyelem, ami hálássá tesz, ami miatt dicsérjük az Urat. Mert hálásak csak akkor tudunk lenni, ha tudjuk: nem jár nekünk semmi és nem érdemlünk semmit. Mégis minden a miénk.
Ámen.
2025. január 12.