Büszkeség helyett hála
“Dicsekedhet-e a fejsze azzal szemben, aki vág vele? Hát henceghet a fűrész azzal szemben, aki őt húzza? Mintha a bot akarná azt suhogtatni, aki őt fölvette, és a vessző fölvenni az embert!” (Ézsaiás 10,15)
Sok ilyen mondatot hallunk: „Büszke vagyok arra, hogy meg tudtam csinálni.” „Büszke vagyok arra, hogy fel tudtam állni a padlóról, hogy újra tudtam kezdeni.” „Büszke vagyok a gyermekemre.” „Büszke vagyok mindarra, amit elértem.” Van olyan közöttünk, aki nem mondott vagy nem érzett még ilyet? Azt hiszem, mind ismerjük ezt az érzést. Korunk társadalma büszkeségorientált, hiszen a büszkeség a siker következménye. Mivel azért nem született vesztesek vagyunk ebben a gyülekezetben, többé-kevésbé megkísért bennünket a büszkeség gondolata. A fogyasztói társadalom pedig beárazza a sikeres embert, akinek van oka a büszkeségre, hiszen az az ember számít csak igazán. A siker, az önerőből elért eredmény teszi értékessé az embert.
De „nehogy már a nyúl vigye a vadászpuskát, a befőtt pedig eltegye a nagymamát! Nehogy már a csík húzza a repülőt vagy a farok csóválja a kutyát!” – mind ismerjük ezeket a mondásokat. Ehhez hasonlóan szól mai igénk, amit azonban egyátalán nem humoros betoldásnak szánt Ézsaiás próféta. Az ókori Asszíria felett hirdetett szigorú ítélet részét képezi ez. Egy olyan néphez szól Isten szava, amelyik büszke volt katonai-, politikai- és gazdasági erejére. Anélkül, hogy nagyon belemennénk az ókori világ történelmébe, elég annyit tudnunk, hogy ez a birodalom megtestesített mindent, amit ma hatalomittasultságnak, kevélységnek, gőgnek, dölyfösségnek, fennhéjázásnak, vagy csak elbizakodottságnak, büszkeségnek nevezünk.
És itt az ige által nekünk szegezett nagy kérdés: Lehet-e büszke a hívő ember? Az előbbi, a hatalomittasultságtól a büszkeségig tartó felsorolásból látható, hogy a büszkeség kezdete egy olyan folyamatnak, ami a legtávolabb visz Istentől. Olyan, mint a hőemelkedés egy betegség kezdetén. Olyanná tesz, mint az ókori asszírok voltak, akiket megítélt Isten. A büszke szó 12-szer szerepel a Bibliában, de mindig negatív összefüggésben, soha nem erényként. A büszkeségből bizony meg kell térni, testvérek! De akkor mi marad nekünk? – kérdezhetjük. Ha semmire sem lehetünk büszkék, akkor érünk-e valamit e mai világban?
Először is érdemes tisztázni a büszkeség fogalmát. A Katolikus Lexikon ezt írja a büszkeségről: „a szó legtágabb értelmében a birtokolt vagy ismert érték feletti öröm, mely magatartásban, szóban, gesztusban fejeződik ki és hála kíséri.” Nem vitatni kívánva a lexikon értelmezését, de amikor kimondom valamire, hogy „büszke vagyok rá”, nekem bizony először magam felé dobban meg a szívem. A hála valóban csak kíséri, miután észbe kaptam, hogy nem magamnak köszönhetem mégsem a sikert, hanem Istennek, aki erőt és lehetőséget adott.
A büszkeség azért nem idegen tőlünk, mert az szívünk alapzöreje. Orvosi hasonlattal élve: a szívzörej nem a normál szívhang része, hanem valamilyen rendellenesség, rossz véráramlás miatt keletkezik. A büszkeség, mint „szívzörej” tehát szívünk beteg, bűnös állapotát jelzi: rossz indulatokat, motivációkat. Mert bizony a szívünk egészséges rezgése a tiszta és önzetlen hála lenne a Teremtő Isten felé. Az ősbűn éppen az volt, hogy „olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó és mi a rossz.” (1Móz 3,5) – azaz: ti Isten nélkül is képesek lesztek ellátni feladatotokat, sőt a feladatot is magatok határozhatjátok meg. Ez maga a büszkeség: az Istentől független cél- és megoldáskeresés, és önértékelés. A büszkeségben a magam istene vagyok.
Sok embert a büszkesége akadályozza meg abban, hogy itt legyen közöttünk. Azt mondják: templomba csak a gyenge emberek járnak, meg azok, akiket az orruknál fogva lehet vezetni. A büszkeség az oka, hogy a temetéseken már nem illik sírni: te erős, büszke ember legyél, aki a maga erejéből küzdi le a gyászt! A büszkeség az oka annak, hogy lelkiválságban sem keresik sokan Istent, elutasítják a segítségét. Mert erősnek kell lenni, de legalábbis annak látszani.
A büszkeség miatt nem kérünk bocsánatot sem. A botlásainkat is magunk akarjuk rendezni, jóvátenni. Ha megbántottunk valakit, illetlenül, méltatlanul viselkedtünk, és később rájövünk erre, akkor felhívjuk az illetőt, hogy kedveskedjünk, és úgy tegyünk, mintha mi sem történt volna. Mert büszkék vagyunk beismerni, hogy tévedtünk, és esetlen jóvátételi próbálkozások helyett bocsánatot kellene inkább kérnünk. A büszke ember viszont nem kér, de nem is ad kegyelmet.
A büszkeség tehát elválaszt Istentől, de a másik embertől is. Nem engedi, hogy Isten kegyelméből éljünk, s nem engedi, hogy a kegyelem átjárja az emberekkel való kapcsolatainkat is. Nem engedi meg azokat a helyzeteket, amikor kiszolgáltatottá válunk a másik jóindulatára. A büszkeségből pedig épp a kegyelem képes megszabadítani. Hogyan? Úgy, hogy amikor az ember kezéből kihullik minden fegyver; amikor minden próbálkozása kudarcba fulladt már; amikor jószándékú cselekedetei is visszájára sültek el; amikor minden takargatása ellenére kiderült valódi képessége, ereje (vagy inkább erőtlensége), meg az is, hogy milyen lélek lakik valójában benne; amikor egyszer eljutott az életben oda, hogy már csak Isten segíthet rajta, és ahhoz kell fordulnia, akitől mindvégig menekülni próbált.
Tudjátok, hogy szeretem Ákos dalait, hadd idézzek most is tőle:
“Kérlek oldozz fel
Mert más már fel nem emel
Magamnak vagyok teher
Ide a te Igéd ereje kell.”
És ott, a Golgotán, a testté lett Ige ereje felemel. A kereszt előtt, ahol az Igaz, a Szent, az Isten Fia, a Krisztus erejéről és hatalmáról önszántából lemondva szenved az erejét vesztett emberért, megváltozik a szív. A büszkeség porba hull, de ebből a porból támad fel az az ember, akinek mindig is lennünk kellett volna: egy Isten kegyelmétől függő, Istenre utalt ember, aki már nem büszke önmaga akar lenni, hanem eszközzé akar válni Teremtője kezében, hogy betölthesse rendeltetését. Bizony, a kereszt előtt állva találhatjuk meg valódi erőnket és értékünket, amikor a büszkeségünk már nem torzítja a képet.
A kegyelem a legfontosabb, ami abszolútértéket ad az embernek. Ennek megértéséhez ehy kis matematika: egy szám abszolútértéke pozitív önmaga, azaz egy negatív szám is pozitív abszolútértékkel bír. Az ember abszolútértéke Isten kegyelmének összefüggésében mutatkozik meg. Minden erőtlenségünk, hiányosságunk és gyarlóságunk a Krisztus áldozatáért kapott kegyelem által pozitívvá válik. A kegyelem formál bennünket újra eszközzé, s még a hibáinkat is javunkra fordítja. Péter apostol kiváló példája ennek. Vehemens természetű tanítvány volt, aki gyakran fejjel ment volna a falnak és felelőltlen ígéreteket tett. Kajafás főpap udvarában döbbent rá arra, hogy ki is ő valójában, mikor háromszor tagadta meg Urát. De amikor a kegyelem átformálta szívét, ezek a tulajdonságai mind erőforrássá lettek ahhoz, hogy igét hirdessen és csodákat tegyen.
A kegyelem tehát így kiüríti belőlünk a büszkeséget, hálával és örömmel tölt fel bennünket. A kegyelemből élő ember nem büszke, hanem hálás. Mert itt már csak a hálának lehet helye. Egy gyülekezet jubileumi hálaadó ünnepségén a templomban felszólalt az országgyűlési képviselő, aki többször is hangsúlyozta rövid beszédében: „Legyenek büszkék arra, amit elértek!” Mi, jelenlévő lelkipásztorok elég kényelmetlenül éreztük magunkat, mert mind tudtuk, hogy amikor egy gyülekezet történetére tekintünk, ott csak öröm és hála lehet, büszkeségnek nincs helye. Ha elkezd egy gyülekezet büszke lenni a megtett útra, éppen akkor űzi ki a templomból Istent. Mert embereket használva ugyan, de Isten kegyelme működött mindvégig, senki nem veregetheti tehát a saját vállát.
Egy márkás hangszer valódi értékét a zenész adja, nem a gyártó. A zenélni nem tudó ember számára egyik olyan, mint a másik. A híres festmények esetében sem az ecset minőségét csodálják az emberek, a szobrokat látva sem jut eszünkbe, hogy melyik barkácsboltban vehetünk mi is olyan szuper vésőt, amivel készültek. És annak idején virágvasárnap a Jézust hordozó szamár sem gondolhatta, hogy a tömegek hozsannázása neki szólt.
Aki valóban átélte a kegyelmet, és a büszkeséget kiűzte a hála, az tud csak eszközzé válni, és akár csodákat is tenni, miközben nem tör az Alkotó babérjaira. Péter ezért mondta az ékes-kapui koldus meggyógyítása után: „Miért néztek úgy ránk, mintha saját erőnkkel vagy kegyességünkkel értük volna el, hogy ő járjon?” (ApCsel 3,12) Annyira csodálatos az, ahogy a korábbi hebrencs, nagy önbizalomtól duzzadó tanítvány eszközzé tudott válni, és hatalmas csodákat tudott tenni általa az Úr. Örült ennek Péter? Hogyne örült volna! Büszke volt rá? Dehogy! Túlmutatott önmagán arra, akinek a nevében cselekedett.
És itt egy vitás kérdéssel zárom: tehetünk-e bármit az Úr nevében? Vannak, akik azt mondják a keresztség szereztetési igéjének magyarázatakor is, hogy Jézus nem azt mondta, hogy a nevében, hanem a nevébe kereszteljünk. Mármint a keresztség a Szentháromság Isten nevébe való belekeresztelést jelentené. Mert kik vagyunk mi, hogy Isten nevében tegyünk bármit is? De bizony Jézus úgy küldi ki a tanványait, hogy kereszteljenek az Ő nevében. Az eredeti szöveg nem jelent mást. Sőt, többet is mondott máshol:
“Azokat pedig, akik hisznek, ezek a jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek a kezükbe, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik, betegekre teszik rá a kezüket, és azok meggyógyulnak.” (Mk 16,17-18)
Álszemérmesség és képmutatás az, amikor ezt tagadjuk, ugyanakkor bezsebeljük az elismeréseket minden másért. Bizony, nagy méltóságot kaptunk: Krisztus nevében járhatunk, keresztelhetünk, szolgálhatunk, vigasztalhatunk, szerethetünk, megbocsáthatunk. Krisztus nevében válhatunk eszközzé, s képviselhetjük Őt mindenhol, minden körülmények között. Nincs attól boldogabb érzés, minthogy így indulhatok minden reggel feladatim elvégzésére. És még azt is megélhetjük, hogy csodákat tesz általunk az Úr. Vajon nem a büszkeség az oka annak, ha oly kevés csodát élünk, teszünk?
Ámen.
2025. október 12.