2026. február 15. | Kategória:
Prédikációk
Máté evangéliuma 22,23-33
23Azon a napon szadduceusok is mentek hozzá, akik azt állítják, hogy nincs feltámadás, és megkérdezték őt: 24Mester! Mózes ezt mondta: „Ha valaki úgy hal meg, hogy nincs fiúgyermeke, akkor testvére vegye feleségül az asszonyt, és támasszon utódot testvérének.” 25Volt nálunk hét testvér: az első, miután megnősült, meghalt, és mivel nem volt utóda, a feleségét testvérére hagyta. 26Hasonlóan a második is, a harmadik is, és így egymás után mind a hét. 27Végül meghalt az asszony is. 28A feltámadáskor tehát a hét közül melyiké lesz az asszony, hiszen mindegyiké volt? 29Jézus így válaszolt nekik: Tévelyegtek, mivel nem ismeritek az Írásokat, sem az Isten hatalmát. 30Mert a feltámadáskor nem házasodnak, férjhez sem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyben. 31A halottak feltámadásáról pedig nem olvastátok-e, amit Isten mondott nektek: 32„Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene”? Isten pedig nem a holtak Istene, hanem az élőké. 33Amikor a sokaság ezt hallotta, álmélkodott tanításán.
Sok tanítást hallottunk már arról, hogy milyen az Isten szerinti jó házasság. Meghallgattuk, majd biztos jó néhányan szomorúan állapították meg, hogy „nem megy ez nekünk”. Talán sokan kirekesztettnek is érzik ilyenkor magukat. Ünneprontónak, aki sorsával, sebzett lelkével, veszteségével, gyászával csak árnyékot vet az álompárok ünnepére. Igen, vannak ünnepeink, amik akaratunk ellenére kirekesztővé tudnak válni. Ennek egyetlen oka, hogy a házasságról alkotott képet – sok mással együtt – idealizáljuk. A földi lét beteljesedésének tekintjük. Magasabbra emeljük a kegyelemnél.
Ma ezt megfordítjuk. Ugyanis ha őszintén Isten igéje fényében látjuk magunkat, házasságunkat vagy épp magányunkat, akkor látjuk, hogy kegyelem nélkül nincs semmi. De, mielőtt azt gondolnátok, hogy megint a kegyelem univerzális takarója alá akarnám vonni a párkapcsolatok bajait, előre le kell szögeznem: a kegyelem csak a megfelelő távlati látással párosulva hat. Ha nemcsak a láthatókra, hanem a láthatatlanokra is tudunk és akarunk figyelni. A kegyelem erre az életre nem garantál semmit, de az embert átformálja szenvedései között, és új távlatot nyit előtte. Olyat, amit túlmutat a földi lét néhány évtizedén.
Sok keresztyén filmmel éppen az a bajom, hogy e világra érvényes olcsó, instant, mindig működő megoldásokat kínálnak az élet legnagyobb bajaira, kríziseire. Ezeknek a filmeknek az üzenetét így lehetne összefoglalni: Imádkozz, és meggyógyul a halálos beteg! Higgy, és megtörténik a csoda! Bízz Istenben, és minden sikerül! Szeretettel fordulj a gonosz felé, és az megváltozik! A házasságról is van egy szuper keresztyén film, a „Tűzálló”, ami egy megromlott házasság helyrehozásáról szól. Tényleg jó film, ajánlom megnézésre. Még egy könyvet is kiadtak a film megjelenése után, ami azt a 40 napos programot tartalmazza, amit a filmben látottakhoz hasonlóan alkalmazva megjavulhat az elmérgesedett viszony.
Csak vigyázzunk vele! Mert az élet nem a hollywood-i filmek világa, nem végződik mindig happy end-del. Sőt, talán többször nem, mint igen. Nincsenek biztosan működő megoldások. Bizony, a legnagyobb hittel kezelt krízisek is maradhatnak gyógyítatlanul, elmondott imák beteljesületlenül. Tapasztalhatjuk, hogy egy kapcsolat megmentésére fordított minden jó szándék és törekvés meddő és hatástalan maradhat a másik félre. Olyan is van, hogy hiába imádkozik valaki társért, magány a válasz az imákra. Szóval, nehéz ünnepelni sokaknak.
Ezzel most nem a boldog házasságban élőkre akarok lelki terhet rakni. Igazából éppen ezek az ellenpéldák segítenek még inkább hálásnak lenni meglévő és jól működő házasságainkért. Hálásnak lenni a kegyelemért, újra elkérni az áldást, mert senki nem érdemli meg jobban a másiknál a boldogságot.
Az idei házasság heti vezérgondolat: A hűség szabadsága. Hűség. A szadduceusok által Jézus elé tárt tanulmányeset is valahol a hűségről szól. Egy asszony esete, akinek az életében nem kevesebb, mint hét férje volt. Nem házasságszédelgő volt, hiszen a mózesi sógorházasság törvény hatálya alá tartozott. Tragikus módon mindegyik testvér után özvegyen maradt. …Mondjuk a negyedik férj esetében már elgondolkodtam volna, hogy van-e kibúvó a törvény alól. De a lényeg a kérdés: „A feltámadáskor tehát a hét közül melyiké lesz az asszony, hiszen mindegyiké volt?” (28. vers) Úgy is kérdezhetnénk: melyikhez kell hűségesnek maradnia?
Nagy kérdés a hűség, nemcsak a halálon túl, hanem innen is. A hűség ugyanis a folyamatosság záloga. Nemcsak a házasságban. Üzletek hűségkártyát bocsátanak ki, szolgáltatók hűségnyilatkozatot íratnak alá velünk. Hiszen a stabilitást az jelenti, hogy nem pártolok (mert a kötelező hűség miatt nem pártolhatok) másik üzlethez, szolgáltatóhoz akkor sem, ha időközben jobb ajánlatot kapok. A házassági eskü szövegében úgy fogalmazzuk ezt meg, hogy „hozzá hű leszek, vele megelégszem”.
A szadduceusok nem hittek a feltámadásban, az örök életben. Az örök élet evangéliumát hirdető Jézust önellentmondásba akarták kényszeríteni. Arra gondoltak, hogy igazukat épp a házastársi hűség fogadalmának követelménye bizonyítja, tehát azt, hogy nincs feltámadás. Hiszen akkor ez az asszony lehetetlen helyzetbe kerül az öröklétben. Kihez legyen hű, kinek a felesége lesz?
Mi viszont a házassági eskünkben is azt fogadjuk meg, hogy „holtomig vagy holtáig”. A hűség a sírig tart tehát, úgy tűnik. De mi van azután? A mi hitünk szerint örök élet vár ránk, kegyelemből, hit által, Jézus Krisztus érdeméért. Ezért hűséget csak erre az életre kell fogadnunk, mert Isten országában valami sokkal több vár ránk: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az őt szeretőknek.” (1Kor 2,9) Ennek a legboldogabb házasság is csak árnyéka lehet.
Az örök élet felől érthetjük meg a házasságot és a magányt, a boldogságot és boldogtalanságot. Nem is érdemes máshogy. Boldogtalanságunk Isten hiányából fakad. Bűneink elválasztanak Tőle, és egymástól is. Mivel nem látjuk és nem érezzük Őt, ebben a világban másoktól kell a szeretetet megtapasztalnunk. Mert szeretet nélkül élni nem lehet, és nem is érdemes. A házasságban, de minden emberi kapcsolatban tulajdonképpen Isten keressük, hiszen „Isten szeretet”. (1Jn 4,8)
De e múlandó és bukott világban a szeretetkapcsolatok vagy létre sem jönnek, vagy elromlanak, vagy eltépi a halál. Ezért a szeretetnek csak halvány árnyéka vetődik a világra. Vágyunk a tökéletes szeretetre, de sehol sem látjuk, érezzük, mert mi magunk torzítjuk, fojtjuk meg haragunkkal, változtatjuk gyűlöletté. Vagy egyszerűen meg sem találtuk soha, vagy elvette tőlünk a halál. Ebbe a világba érkezett meg Jézus Krisztus. „Abban nyilvánult meg Isten irántunk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala.” (1Jn 4,9)
Isten önmagát adja az Őrá vágyakozó, a szeretetre vágyakozó szívnek. Keresztáldozatával elvéve bűneinket, helyreállítja a kapcsolatunkat, békességre juthatunk vele, s immár érezhetjük szeretetét. Azt, amit eddig emberekben kerestünk, most Benne lelhetjük meg torzítatlanul. Az Ő jelenléte teszi valóban boldoggá a házasságban élőket ugyanúgy, mint a magányosakat. Én tudom, hogy a házasságom Krisztus nélkül semmit nem érne: törékeny és múlandó emberi érzelmekre épülne. Feleségemnek be kellene érnie velem, és azt hiszem, ilyen alacsony igénye senkinek nem lehetne. Isten szeretetének állandó jelenléte ad értéket a kapcsolatunknak és a családunknak. Ez maga az áldás, és ti ebben erősödhettek ma itt.
Olcsó vigasz lenne viszont azt mondanom az egyedülállóknak, hogy Isten majd kipótolja a keletkezett hiányt. Hallottam már ilyen vigaszt, sajnos. Nem, nem fogja. Itt e földön nem. Ez a világ bukott, Isten pedig nem vesz ki minket belőle. Tehát van, akinek élete a magányról, a gyászról a be nem teljesült házasságról szól. Fájdalmas valóság ez, ami még inkább vágyat ébreszt a szívünkben egy olyan világra, ahol mindez nincs, ahol tényleg olyanok leszünk, mint az angyalok a mennyben.
A kegyelem az örök életre szól, a teljes gyógyulást és boldogságot ott kapjuk meg. Ha a földi életünket állítaná teljesen helyre, ugyan ki vágyna a mennybe? Ezért mondja Pál, hogy „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.” (1Kor 15,19) Viszont van feltámadás, van örök élet, és mi Isten országába léphetünk. Oda, ahol színről színre látva Őt, vele örökké tartó boldogságban élhetünk. Beléphetünk abba a mélységes szeretetkapcsolatba, ami a Szentháromság személyei között van örök idők óta, s amibe mi is az Éden óta mindig tartozni vágytunk.
A hűség ott nem véget ér, hanem beteljesedik. Holtomig vagy holtáig, hogy azután mind felolvadjunk az örök szeretet ölelésében. Ott szűnik meg végleg a magány, gyógyul be minden seb, forr össze, ami a földön eltörött. Kihez fogunk ott tartozni? Istenhez, az örökké hűségeshez, mert erre teremtett bennünket. És igazából már akkor is hozzá tartoztunk, amikor a házastársunkkal egymáshoz tartoztunk, vagy amikor azt éreztük, senkihez sem tartozunk. Ámen.
2026. január 27. | Kategória:
Prédikációk
János evangéliuma 7,1-9
Jézus ezután Galileát járta. Nem akart ugyanis Júdeában maradni, mivel a zsidók meg akarták ölni. Közel volt a zsidók ünnepe, a lombsátrak ünnepe. Testvérei ekkor ezt mondták neki: Menj el innen, és eredj Júdeába, hadd lássák a tanítványaid is a tetteidet, amelyeket cselekszel! Mert senki sem cselekszik titokban, ha ismertségre törekszik. Ha ilyeneket cselekszel, tedd ismertté magadat a világ előtt! Mert a testvérei sem hittek benne. Jézus pedig így szólt hozzájuk: Az én időm még nincs itt, nektek azonban minden idő alkalmas. Titeket nem gyűlölhet a világ, de engem gyűlöl, mert én arról tanúskodom, hogy a cselekedetei gonoszak. Ti menjetek fel az ünnepre, én erre az ünnepre még nem megyek fel, mert az én időm még nem jött el. Ezeket mondta nekik, és ott maradt Galileában.
A „Ki vagyok én?” kérdés megválaszolásában családi kapcsolataink, a családtagok közötti szeretet, elfogadás és megbecsülés alapvető jelentőségű. Személyünkre az elsődleges és feltétel nélküli pozitív visszajelzéseket innen kapjuk. Házastársunk vagy szüleink jó esetben azt a biztos pontot jelentik, akik a legnagyobb kudarcaink esetében is megbecsülést adnak. Motivációt adnak a folytatásra, erőt ahhoz, hogy mások véleménye ellenére is kitartsunk céljaink mellett. Jó esetben. Mert sajnos, a bűn kihat a családi kapcsolatainkra is. Nem mindig, vagy sokszor nem úgy működnek, ahogyan kellene.
Közhelyként emlegetjük, hogy a családok ma válságban vannak. Nemcsak a széteső családok bizonyítják ezt, hanem azok is, amelyek egyben vannak ugyan, de nem megfelelően funkcionálnak. Nem rég olvastam arról, hogy épp egy olyan nemzedék nő fel közöttünk (mi neveljük őket!), akiknek a családi háttere már kapcsolati minőségében rosszabb, mint két-három generációval ezelőtt. Az általánosan jellemző türelmetlenség miatt a gyerekek és szülők között már nem tud kialakulni az a mély kapcsolat, amelyben egy magabiztos és céltudatos jellem fejlődhetne. Gyakran nem genetikai okai vannak tehát a sok speciális nevelési igényű vagy beilleszkedési-, tanulási-, magatartási zavarokkal küszködő, mentálisan sérült gyermeknek. Mindezt a digitális kultúrára fogni csak olcsó felelősség-elhárítást jelent ahelyett, hogy szembenéznénk a valódi okokkal, és segítségül hívnánk az Urat, hogy gyógyítsa meg családjainkat. Mert sokszor a baj forrása ott van.
Persze, nem újkeletű ez, mert a bűn korábban is mindig jelen volt. Az ember bukása óta az Édenen kívül soha nem volt még tökéletes család egy sem. Még a „Szent család” sem. Épp a mai igéből tűnik ez ki. Hálásak lehetünk szüleink szeretetéért, a testvéreinkkel való jó kapcsolatunkért, ha van. Nevelőotthonban dolgoztam olyan gyermekek között, akiknek ez nem volt meg egyáltalán. De minden ember hiányt szenved kisebb-nagyobb mértékben. Emberi tragédiánk a családban is tetten érhető, s bizony, őszintén meg kell vallanunk, hogy a legtöbb sebet a családban kapjuk és adjuk egymásnak. Hányan hordoznak olyan sérüléseket, amiket a legközelebb állóktól szenvedtek el?
Nem tudom, te hogy vagy itt. Talán önbizalomhiánnyal küzdesz, vagy önértékelési problémád van? Esetleg szorongásos vagy, vagy épp mindenért magad tartod felelősnek? Maximalista vagy, netán túl sokat adsz mások véleményére? A család amellett, hogy nélkülözhetetlen, nehéz igát is rak ránk és súlyos örökséggel terheli lelkünket. És valahol mindannyian hordozzuk azt a terhet tudva vagy tudat alatt.
Nem olcsó rövidre zárási kísérlet, amikor azt mondom, hogy a családban kapott sebek, és a nemzedékeken át hurcolt családi lelki örökség is Krisztusban gyógyul és oldódik fel. Az evangélium ugyanis olyan Megváltóról szól, aki „emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt;” (Fil 2,7) Ez a Pál apostol által idézett gyönyörű őskeresztyén himnusz végigkíséri Isten Fiának sorsát az emberi létforma alacsonyságán át a megaláztatás és a szenvedés legnagyobb mélységéig.
Amikor Krisztus szenvedéseire gondolunk, a kereszt jut eszünkbe. De Ő nemcsak a kereszten való szenvedést, hanem az ember-lét minden szenvedését is vállalta. Mellénk szegődött és a miénkhez hasonló családi viszonyok közé érkezett. Nem érzéketlen tehát a problémáinkra, nem ismeretlenek számára azok a konfliktusok, amikről azt gondolod: beszélni is fölösleges róla, hisz’ úgyse értené senki. Szenvedsz inkább tovább? Pedig van társad a szenvedésben, aki leveszi rólad terhedet! Családjaink bonyolult viszonyai Benne gyógyulnak, állnak helyre.
Látjuk, hallottuk: Jézus szenvedett a testvéreitől is. Máshol arról is olvasunk, hogy családtagjai egyenesen háborodottnak tartották. Itt éppen csak maró gúnnyal beszélnek hozzá, és egyáltalán nem értik, hogy mit is akar. Félreértve Őt azt gondolják, hogy népszerűségre törekszik. Fogalmuk sincs arról, hogy Jézus önfeláldozásra készül, nem pedig sztár akar lenni.
Krisztus útja a mi utunk is. Szent meggyőződésem, hogy családunk gyógyulása a megtérésünkkel kezdődik. Itt is igaz a prófétai szó: „A megtérés és a higgadtság segítene rajtatok, a béke és a bizalom erőt adna nektek!” (Ézs 30,15) De az újjászületett hívő ember családi élete általában nem könnyebbé válik a megtéréssel, hanem épp ellenkezőleg. A sok addigi baj mellé egy újabb érkezik, amikor a Krisztusban való hit miatt konfliktusba kerül valaki a szűkebb vagy tágabb családi körével. Vannak, akik itt fel is adják, mert nem tudják, hogy a fölfelé vezető út lefelé indul el. Olyan ez, mint a daganatos betegségek terápiája: a gyógyuláshoz vezető kezelés először sokkal nagyobb rosszullétet okoz, mint maga a betegség.
Lehet, hogy a te családi problémáid is épp a hited miatt vannak most? Nem értik családtagjaid, rokonaid, hogy miért lett fontos a bibliaolvasás, az imádság, a templomba járás, az adakozás, a szolgálat? Lehet, hogy rólad is azt gondolják: azért zenélsz, énekelsz, vállalsz egyre több szolgálatot, mert ismertségre törekszel? Ahogy Jézus motivációját nem értették testvérei, a tiédet sem értik. De nem is várhatod el, amíg maguk is meg nem térnek.
Amikor annak idején lelkipásztori elhívásomat elmondtam édesapámnak, ő sem értette meg, hogy lehet olyan célja az életnek, ami fölöttünk van, ami fontosabb, mint az önmegvalósítás. „Mi hasznod van belőle?” – kérdezte. Milyen jó látni, hogy Jézus nem kezdi el „téríteni” a testvéreit, nem idéz próféciákat, hanem egyszerűen csak közli: „Az én időm még nincs itt, nektek azonban minden idő alkalmas.” (6. vers) – azaz: „ti csináljátok, amit akartok, én is teszem majd, amit tennem kell, ha eljön az ideje. Ti még most még a világ fiai vagytok, ezért úgysem érthetitek.” Ne kezdj hát el te sem vitatkozni, meggyőzni, hanem engedd ezt át az Úrnak.
Látunk egy másik nagy fájdalmat Jézus családjában, ami ismerős lehet sokaknak. Milyen fájó olvasni, hogy „a testvérei sem hittek benne.” (5. vers) Ha ők sem, akkor kiktől várható el? Mire lehet képes az ember, ha a hozzá legközelebb állók sem hisznek benne? Az élet csupa kihívás, leküzdendő akadály, megvívandó harc, megvalósítandó álom. Ha mi hiszünk benne, az kevés. Kell, hogy valaki más is higgyen benne, támogasson, erőt adjon, bízzon bennem, ha elgyengülök, ha kudarcokat szenvedek is. Azt várjuk a szüleinktől, a testvéreinktől, a házastársunktól, hogy ha emberileg lehetetlen álmaink is vannak, akkor is higgyenek bennünk. Ne kioltsák a lelkesedésünket, hanem biztassanak a lehetetlenre.
A világ legsikeresebb emberei nem maguktól lettek azzá: valaki hitt bennük. Sokan nem tudják, hogy Stephen King kidobta a „Carrie” című regénye kéziratát a kukába, mert nem hitte, hogy jó. A felesége kihalászta, elolvasta, és rávette Kinget, hogy fejezze be. Ez indította el King karrierjét, ez volt az első kiadott regénye. Vagy ott van Walt Disney, aki többször csődbe ment. Volt, hogy kirúgták egy újságtól, mert „nem volt elég kreatív”. A bátyja, Roy Disney viszont hitt benne, végig mögötte állt, pénzügyileg és emberileg is támogatta. Nélküle nem született volna meg a Disney-birodalom.
Úgy tűnik, Jézusnak nem voltak ilyen testvérei, mégis a legsikeresebb ember lett. Végigvitte a megváltás művét, a teljes magárahagyatottságban szenvedve, meghalva, majd feltámadva, dicsőségre jutva, ahogy a Krisztus-himnusz megénekli. Mert ha senki nem is hitt volna benne, egy valaki mégis hitt: a mennyei Atya, aki előre kijelentette róla: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” (Mt 3,17) Ha Krisztus útján jársz, a mennyei Atya rád is így tekint: szeretett gyermekére, akiben gyönyörködik. Ez az a végső identitás, amely erősebb minden családi sebnél.
De nem hagyjuk hátra a családot sem. A történet nem ér véget a testvérek hitetlenségnél. Jézus egyik testvére, Jakab – aki itt még nem hisz benne – később az első keresztyén gyülekezet vezetője lesz. Mi változtatta meg? Az, hogy látta Jézus engedelmességét, szenvedését, halálát – és feltámadását. A hitetlen testvérből hívő vezető lett, mert Krisztus hűsége erősebb volt az ő kételyeinél. Ez ad reményt nekünk is.
Lehet, hogy ma a családod nem érti a hitedet. Lehet, hogy kételkednek benned. Lehet, hogy gúnyolódnak is. De ha te hűséges maradsz Krisztushoz, Isten téged eszközzé tehet a családod megtérésében. Ha a család nem tud teljes biztonságot adni, kapaszkodj abba, hogy elsősorban Krisztushoz tartozol. Ha Őbenne gyökerezik az életed, akkor nem a családod sebeitől leszel meghatározott, hanem Krisztus gyógyító szeretetétől. És akkor nemcsak hordozója, hanem gyógyítója lehetsz a családodnak is.
Ámen.
2026. január 18. | Kategória:
Prédikációk
22Másnap megértette a tenger túlsó partján maradt sokaság, hogy nem volt ott más hajó, csak egy, és hogy Jézus nem szállt be tanítványaival együtt abba a hajóba, hanem csupán a tanítványai mentek el. 23De Tibériásból jöttek más hajók annak a helynek a közelébe, ahol a kenyeret ették, miután hálát adott az Úr. 24Amikor tehát látta a sokaság, hogy sem Jézus, sem a tanítványai nincsenek ott, beszálltak a hajókba, és elmentek Kapernaumba, hogy megkeressék Jézust. 25Amikor megtalálták a tenger túlsó partján, megkérdezték tőle: Mester, mikor jöttél ide? 26Jézus ezt válaszolta nekik: Bizony, bizony, mondom nektek, nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok. 27Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert őt pecsétjével igazolta az Atya Isten. 28Ekkor megkérdezték tőle: Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgokat cselekedjünk? 29Jézus ezt felelte nekik: Az az Istennek tetsző dolog, hogy higgyetek abban, akit ő küldött. 30Erre megkérdezték tőle: És te milyen jelt mutatsz, hogy miután láttuk, higgyünk neked? Mit cselekszel? 31Atyáink a mannát ették a pusztában, ahogyan meg van írva: „Mennyei kenyeret adott nekik enni.” 32Jézus pedig így válaszolt nekik: Bizony, bizony, mondom nektek, nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. 33Mert az Isten kenyere a mennyből száll le, és életet ad a világnak. 34Erre ezt mondták neki: Uram, add nekünk mindig ezt a kenyeret!” (János evangéliuma 6,22-34)
Profi politikusok tudják, hogy választásokat nyerni csak az tud, aki hihetően ígér cirkuszt és kenyeret a népnek. Jézusnál mindkettő megvolt. Ne botránkozzatok meg rajta, hogy ezt mondom, de az átlagember szemszögéből Jézus csodái szórakoztatóak is lehettek. Cirkuszt kaptak tőle egyesek, még ha Ő nem is ezért tette a csodákat. Igeszakaszunk előzményeként pedig kenyeret is kaptak Tőle, amikor 5000 embert lakatott jól egy kisgyermek uzsistáskájának tartalmával. Választáson ma tuti befutó lenne. Olvassuk is a kenyérszaporítás csodája után: „észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják ragadni, hogy királlyá tegyék”. (Jn 6,15)
Emberi zsigereinkre így lehet hatni a legkönnyebben: földi örömök, nagyszabású, látványos események, tele has. Jézus a sztár, jó, hogy itt van, elkápráztat, gyógyít, etet. De Ő nem ezért jött. Ő a szívünkre akar hatni, nem a hasunkra. Még akkor sem, ha egyeskenke a szívéhez a hasán át vezet az út. Amikor Jézus elmenekül a királlyá koronázás elől, ami a tömeg végzetes félreértésének bizonyítéka, követők ezrei indultak Jézust felkutatni, hová tűnhetett. Amikor megtalálták, Jézus szemükre hányta: „Bizony, bizony mondom nektek, nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok.” (26. vers) Nos, én szeretném most úgy hirdetni ezt az igét, hogy ne csupán megértsétek, hanem megéhezzetek. Magára Jézusra. A szívetek, a lelketek legyen éhes!
A néhai Grétsy László nyelvészprofesszor nyelvművelő műsorának címe ez volt: „Álljunk meg egy szóra!” Egy-egy hibásan kiírt felirat mellett elidőzött és tanított a helyesírásról. Itt most valóban érdemes megállni, s nem elrohanni az üzenet mellett. Hiba van a történetben, és föl kell tegyünk egy kérdést magunknak: Vajon mi nem vagyunk-e azonosak a Jézust üldöző, tévesen gondolkodó sokasággal? Vajon nem ragadunk-e mi is le Jézus csodatetteinél? Meggyógyított, megvigasztalt, kimentett egy-egy nehéz helyzetből, s lehet, hogy még kenyeret is adott olyan helyzetben, amikor nem volt miből vennünk.
Az én életemnek volt olyan szakasza, amikor a szomszédtól kellett kenyérre pénzt kérnem. És olyan is, hogy csodálatos módon pénz állt a házhoz, amikor mindenből kifogytunk. Ma már tudom: Jézus cselekedett. És cselekedett a ti életetekben is. De megláttuk-e életünk csodáiban a jelet is, ami túlmutat azon, hogy elmúlt a betegség, megszűnt a baj, sikerült a lehetetlen? Vajon mit szűrtünk le ebből? Nem csak annyit, hogy Istenre mindig számíthatunk a bajban? De azt már nem, hogy ettől Ő sokkal többet akar. A csodát ennek jeleként tette az életünkben.
Olyan sok ember számára ezek a megélt csodák nem jelek, hanem csupán jóbaráttá szelídítették a mindenható Istent. De minden átélt kisebb és nagyobb csoda az életünkben nem azért volt, hogy földi biztonságérzetünket növelje. Hanem hogy túlmutasson a földről az égre, a múlandóról az örökkévaló felé. Amikor megtalálták Jézust, rögtön erről tanította őket: „Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért…” (27. vers)
Ne azért keressük Jézust, hogy oldja meg az életünkben azt, amit a hivatal, a politika vagy az egészségügy képtelen, és amire nincs erőnk, képességünk és elég barátunk. Ne gondoljuk, hogy bármit is azért tett az életünkben, hogy meghallgatva imáinkat jól érezzük itt magunkat, és felbátorodjunk arra, hogy mennyei asszisztensként tekintsünk rá, aki egyengeti földi utunkat. Megteszi, de azért, hogy ez az út továbbvezessen a földről. Azért ad földi kenyeret, hogy a mennyeire legyünk éhesek. Azért törli le a könnyeinket, hogy vágyjunk arra a helyre, ahol már nincs sírás.
Emlékszem, az én megtérésem épp ennek volt köszönhető. Csodaként éltem meg mindent, amit 30 éves koromig kaptam: családot, házat, munkahelyet, biztos egzisztenciát, de épp ezért elkezdtem éhezni valami többre. Valamire, ami mindezek fölött van, amihez képest minden, amim van, csak ráadást jelenthet. Addig ilyen kérdéseim voltak: Hová menjek dolgozni, ahol többet fizetnek és jobb karrierlehetőségeim lesznek? Hová költözzünk? Mit tegyek, hogy teljes legyen földi életem? De megtérésem után megváltoztak a kérdéseim is.
Amikor ott a Galileai-tenger partján a sokaság kezdte kapizsgálni, hogy miről is van szó, rögtön egy új kérdés került a fókuszba. Amikor az ember rádöbben, hogy több az élet az ételnél, már nem az lesz a fő kérdése, hogy mit együnk. Hanem az, hogy mit tegyünk? „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgokat cselekedjünk?” (28. vers) Hát igen, vallásossá szocializálódott emberekről van szó, akikben ha felmerül az üdvösség kérdése, akkor a tettek mezejére akarnak lépni. Ahogy más is kérdezte Jézustól: „Mester, mi jót tegyek, hogy örök életet nyerjek?” (Mt 19,16) De azért jó az, ha valaki egyáltalán már eddig eljut. Amikor már foglalkoztatja ez a kérdés, és többet gondol a világról a látható dolgoknál, és megsejt valamit abból, hogy van azon túl is. És hogy oda nem alanyi jogon juthatunk be.
Jézus válasza egyszerű volt: „Az az Istennek tetsző dolog, hogy higgyetek abban, akit ő küldött.” (29. vers) „Mindegy miben, de hinni kell mindenkinek valamiben.” – mondja a népi bölcsesség. Sokan vallják, de ez nem így van. Még csak nem is az az üdvözítő hit, hogy Istenben hiszünk. Érdekes megfigyelnünk, hogy Jézus nem arról beszél, hogy Istenben higgyünk, hanem abban, akit Ő elküldött. Nyilván összefügg a kettő, hiszen ha a küldöttben hiszek, akkor a küldőben sem kételkedem. De hitem központja Jézus Krisztus kell legyen, Isten küldöttje, egyszülött Fia. Nem cselekedni kell tehát, hanem benne hinni.
Talán azt gondoljátok most is, hogy sokszor hallottatok már erről. Arról, hogy örök életünk nem cselekedeteinkért van, hanem Jézus Krisztus kereszthalálának érdeméért. Agyonbeszélt üzenet, unásig ismételt dogmatikai tétel a kegyelemből hit általi üdvösség. Mégis érdekes, hogy pl. hittanórákon, ahol szintén sokat beszélek erről, és felteszem a gyerekeknek a kérdést, hogy hogyan juthatunk a mennybe, a válasz: hát úgy, ha jók vagyunk. És a templomba járó hívek többsége is úgy gondolja, hogy vallásossága jelent bármiféle előnyt az örök élet szempontjából. Érthetetlen a kegyelem, ezért jó újra és újra befogadni az üzenetét, elmerülni benne. Azért, hogy egyre inkább kiforrjon bennünk a hála.
Mert a kérdést fel kell tennünk akkor is: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgokat cselekedjünk?” (28. vers) De már nem azért, hogy kiérdemeljük Isten szeretetét, hanem hogy megháláljuk azt. A kereszt megváltoztatja a kérdés motivációját. Érdekes volt az elméletben megszüntetett orvosi hálapénz rendszer. Gondolkodtatok róla már? Hálapénznek neveztünk valamit, amit előre fizettünk abban a reményben, hogy az orvos majd alaposabban fog foglalkozni velünk. De a hálapénz akkor lett volna igazán hála-pénz, ha a gyógyítás megelőzte volna a fehér köpeny zsebébe csúsztatott borítékot. Talán azért nehéz a kegyelmet elfogadnunk, mert olyan világban nevelkedtünk, ahol mindennek előre fizetendő ára van. És Isten iránti hálánkkal is inkább kiérdemelni akarunk valamit.
De amikor az ember ezt befogadja a Szentlélek ereje által, akkor valahogy úgy érez, ahogy egy szép énekben is van: „Istenem, nem értem, hogyan létezhettem nélküled, nem ismerve a kegyelmed, sem féltő szereteted.” „Uram, add nekünk mindig ezt a kenyeret!” (34. vers) – mondták Jézusnak a megvilágosodott emberek. Már nem a hasuk volt éhes, hanem a szívük. Meggyőződésem, hogy az embereknek kivétel nélkül mind erre a kenyérre, Jézus Krisztusra, a kegyelemre van szüksége. Én annyiszor átéltem már, hogy egy-egy megtört embernek elég volt Isten kegyelmét hirdetnem ahhoz, hogy felszabaduljon az önmarcangoló bűntudat alól, hogy el tudja fogadni újra önmagát, megbocsásson magának, és elindulhasson lelkében a gyógyulási folyamat. És mélyen fájlalom, amikor még lelkipásztorok is mentálhigiénés szakemberként csak alternatív megoldásként tekintenek Jézusra.
Sok beteg lélek van körülöttünk, beteg a társadalmunk. Bár fenntartással kezelem a megmondó szakértők prognózisait, de olvastam a héten, hogy 5 éven belül társadalmi katasztrófa fog történni a sok mentálisan sérült ember miatt. Pedig van gyógyulás a sokaság számára: ahogyan egy beteg ember gyógyulásához elengedhetetlen a táplálkozás, úgy enni kell abból a kenyérből, aki maga Krisztus.
Testvéreim, nem az a kérdés ma, hogy hiszünk-e Istenben. Az a kérdés, hogy éhesek vagyunk-e Krisztusra. Lehet tele az életünk: munkával, családdal, eredményekkel, még vallásossággal vagy szolgálattal is – és közben belül üresnek lenni. Jézus nem azért jött, hogy jobb életünk legyen, hanem hogy új életünk legyen. Ezért hadd legyen ma a mi imánk is az, ami ott akkor a sokaságé volt: „Uram, add nekünk mindig ezt a kenyeret.” Nem több csodát kérünk, nem több biztonságot, nem több ajándékot. Hanem Téged.
Ámen.
2026. január 12. | Kategória:
Prédikációk
Ezek azok a népek, amelyeket helyükön hagyott az Úr, hogy próbára tegye velük Izráelt, mindazokat, akik már mit sem tudtak a Kánaánért vívott harcokról. Azért is, hogy Izráel fiainak az újabb nemzedékei megismerjék; és hogy megtanítsa a hadviselésre azokat is, akik azelőtt nem ismerték azt. Ezek voltak: a filiszteusok öt városfejedelme, az összes kánaáni, a szidóniak és a hivviek, akik a Libánon hegyvidékén laktak, a Baal-Hermón hegyétől a Hamátba vezető útig. Ott voltak, hogy próbára tegye velük Izráelt, és megtudja, hogy hallgatnak-e az Úr parancsolataira, amelyeket Mózes által az őseiknek adott. Izráel fiai tehát ott laktak a kánaániak, a hettiták, az emóriak, a perizziek, a hivviek és a jebúsziak között. Lányaikat feleségül vették, a maguk lányait pedig azoknak a fiaihoz adták, és azok isteneit szolgálták. (Bírák könyve 3,1-6)
Az esztendő 2. hetében kijelenthetem: küzdelmes év előtt állunk. Nem kell a jövőbe látnom ahhoz, hogy ezt biztosan kijelentsem a számotokra, mert örök igazság az, hogy az élet folyamatos küzdelem, harc. Semmi nem hullik az ölünkbe, mindenért meg kell dolgozni. Még Isten ígéretei sem automatikusan teljesülnek, hanem van benne szerepe az embernek. Isten a munkát áldja meg, nem a tétlen várakozást a sültgalambra. Ez így lesz ebben az évben is.
A mai fogyasztói társadalomba született gyerekek, fiatalok számára ez bizony nem jó hír. Egy olyan világban, ahol készen és azonnal megkapható minden, ahol különösebb erőfeszítés nélkül teljesülnek vágyaink, ahol úgy gondolkodunk, hogy alanyi jogon jár minden, a harc nemkívánatos életelem. És ez bizony nemcsak a fiatalokra jellemző, hanem jóléti társadalomban élve mindannyian hozzászoktunk a jóhoz. Tudom én, hogy sokan panaszkodnak, elégedetlenkednek, de hát a fogyasztói kultúra része ez is. Olyan életre vágyunk, ahol egyre kevesebb harcra van szükség. A gyermekeinknek meg egyenesen harcmentes életet kívánunk. Ezért van az, hogy sok szülő – ahogy mondani szokták – mindent meg akar adni a gyermekének.
De vajon tényleg meg kell adni mindent? És vajon tényleg jó-e a harcmentes élet, ami tapasztalatunk szerint valójában elérhetetlen? Kell-e félnünk a ránk váró elképzelhető és elképzelhetetlen küzdelmektől? Rettegjünk-e az esetlegesen bekövetkező vereségtől, csapásoktól? Az ige alapján bátran mondom nektek: nem kell félni tőle! Nem azért, mert megígérhetném, hogy ilyenek nem lesznek, mivel Isten angyalai majd a kezükben hordoznak, hogy meg ne üssük lábunkat a kőben. Hanem azért, mert nagyon is lesznek, és azok egyenesen kívánatosak mind nekünk, mind a következő nemzedéknek.
A Bírák könyve Izráel történelmének a honfoglalásától a királyság megalakulásáig terjedő időszakát tárja elénk. A híres ókori filozófus és szónok, Cicero mondta: „Historia est magistra vitae” (A történelem az élet tanítómestere). Keresztyénként tudjuk azonban, hogy a történelem csak eszköz a nagy Tanítómester kezében, aki kijelenti magát a történelemben. Izráel népének történelme, de ugyanúgy magyar népünk történelme is Isten kijelentési forrása. Isten akaratát keressük az új év első napjaiban, heteiben, de egész életünkben, ezért érdemes így kutatnunk ebben az igében is a mára nekünk szóló kijelentést.
Ebben az igében arról olvasunk, hogy bár Isten megígérte Kánaán földjét Izráelnek (az ígéret földje), mégsem sikerült azt maradéktalanul birtokba venniük. Azért, mert Isten nem teljesítette volna maradéktalanul ígéretét? De, bizony teljesítette. Kihozta a népet az egyiptomi rabszolgasorból, felhő- és tűzoszlop által vezette őket a pusztán át. Ételt és italt adott nekik a sivatagban, ellenségeik fölött győzelmet adott nekik.
De ehhez a népnek is ki kellett vennie a részét az ígéret beteljesedéséből. Kettévált a Vörös-tenger, de át kellett gyalogolni az iszapos meder mélyén. Hullott a manna az égből, de össze kellett szedni. Elindult előttük a felhőoszlop, de nekik kellett összeszedni a sátorfát, és sok napot és kilométert gyalogolva újra felépíteni. Legyőzték az ellenségeket, de ehhez harcolni is kellett. Bevonultak végül Kánaán területére, de ennek áldozatokat követelő küzdelem volt az ára.
Amikor azt olvassuk, hogy legyőzetlen népek maradtak Kánaán területén, az nem azért volt, mert Isten félmunkát tudott csak végezni. Nem úgy járt, mint az apa, aki túl nagy ajándékot ígért a gyermekének, aztán hitelből sem volt képes megvenni. Azt olvassuk ugyanis, hogy Isten szándékosan, határozott céllal hagyta meg ezeket a népeket. Mégpedig, ahogyan a héber szövegből kiderül, kizárólag azért, hogy Izráel új nemzedékének tagjai ne csupán egy szabadítás emlékéből éljenek. Maguk is tapasztalják meg Isten szabadító hatalmát. Ne régi harcok legendáit ismételgessék, hanem maguk is harcoljanak. És ne kapjanak meg semmit küzdelem nélkül. Mert abba bizony belekényelmesedik az ember és elfeledkezik a szabadító Istenről is.
Az életben mindent a küzdelem áraz be, minden küzdelem pedig hitet igényel. Ezért nem lehet ezek nélkül boldog életet élni, mert ez tart bennünket Istentől való függésben. Nem akkor neveljük a gyermekeinket Isten akarata szerint, ha megadunk nekik mindent, hanem ha megtanítjuk őket küzdeni.
Ez nem azt jelenti, hogy ne is segítsünk semmit, de példát kell mutatnunk, hogy mi is bízunk a szabadító Istenben, aki győzelmet ad küzdelmeinkben legyőzhetetlennek tűnő ellenségekkel szemben is. Mert végül is nem is vagyunk képesek mindent megadni, mert mi is Istentől kaptunk mindent.
…azt hiszem, talán ránk férne egy küzdelmesebb időszak, hogy elforduljunk a bálványainktól – legyen az a pénz vagy a politika – , és újra igazán hinni tudjunk, és megtapasztaljuk mi is Isten hatalmát. Az idén fontos történelmi eseménynek lesz az évfordulója: 500 évvel ezelőtt volt a Mohácsi vész. Tanít Isten a mi történelmünkön keresztül is. Még egy nemzeti katasztrófával is bátorítani akar. Több embertől is hallottam, hogy ha az idén kormányváltás lesz, akkor az egyháznak vége. Nos, tudtátok-e, hogy egyházkerületünk a mohácsi vész után 50 évvel alakult meg? Nem lett vége, hanem akkor született! A Hercegszöllősi Kánonok egyházi törvény megalkotásával, amelynek előszavához csak annyit írtak: „Egyedül Krisztus”.
Ez a mondat így nagyon üres már a számunkra, s talán nem jelent többet egy reformátori alapvetésnél. De amikor egy országot letarol a török, felgyújtja a falvakat, összedönti a közigazgatást, földönfutóvá teszi a népet, és tényleg nem marad más, mint egyedül Krisztus…, na, ott helyére kerül az értékítélet, felértékelődik a hit. A protestáns hitelvek terjedését a török megszállás idézte elő. A hívő emberek ugyanis nem a katasztrófa okát, hanem a célját keresték – ahogy Izráel népe is minden egyes vereség után föltette a kérdést: Miért, Uram? És a Bírák könyve is nem az okát, hanem a célját vetíti elénk annak, hogy miért maradtak meg az ellenséges népek.
És erre az évszázadokon át visszhangzó kérdésre van evangéliumi válasz: Egyedül Krisztus. Philip Yancey mondta, hogy életünk törésvonalain át ragyog Krisztus kegyelme. Az ellenségek, megvívandó csaták, elvégzendő nehéz feladatok, teljesítendő vizsgák, szigorúan tartandó határidők, majdnem megoldhatatlan helyzetek, kezelhetetlen kapcsolatok, gyötrő fájdalmak és betegségek, a szűnni nem akaró gyász, a vég nélkülinek tűnő depresszió mind-mind azok a repedések, amiken át betörhet a fény. Küzdelmeinknek van oka, de még fontosabb a célja: tekintetünket újra a keresztre szegezzük és felismerjük, hogy csak a kegyelem tarthat meg bennünket.
A mohácsi kráteren át elárasztotta hazánkat az evangélium. Izrael népének minden próbatétele saját esendőségükre világított rá, és Isten irgalmának valóságát ragyogtatta fel, aki újra és újra megszabadította a bírák által népét.
Izráel új nemzedéke teljesen azonosult azokkal a népekkel, amelyeket kísértésként hagyott meg az Úr. Asszimilálódtak, átvették istentelen szokásaikat, más isteneket imádtak. Sajnos, a mi nemzedékünk sem különb. Azonosultunk a világgal, nem különböznek a céljaink, sem az eszközeink. Még szavaink alapján sem lehet megmondani, hogy kit imádunk igazán, hogy Jézushoz tartozunk. Nem úgy, mint Péterről mondták Kajafás udvarában: „Bizony, közülük való vagy te is, hiszen a beszéded is elárul téged.” (Mt 26,73) Ott van pl. konkrétan az imádni szó használata. Még keresztyének között is teljesen elfogadottá lett, hogy nemcsak Istennel kapcsolatban használjuk. Pedig Jézus azt mondta, hogy „Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” (Mt 4,10) Ebben bukott el Izráel népe is.
Persze, tudom, hogy nem teológiai értelemben használjuk, hanem erős tetszést, érzelmi kötődést fejezünk ki vele. Az imádat azonban nem fokozott tetszés, hanem végső lojalitás. De ahogyan alkalmazzuk, a szó elveszíti végső érték jelentését és érzelmi intenzitássá válik. Élvezeteket, kapcsolatokat, művészeket, tevékenységeket, imádunk. Ezzel valójában elfedjük tényleges bálványimádásunkat, és leértékeljük Istent, hiszen ugyanazzal a szóval imádjuk kedvenc énekesünket, mint Őt. Olyan ez, mintha a szentség szót a pizzára alkalmaznánk. Ne bagatellizáljuk el a dolgot, mert a nyelv formálja a hitet! Jézus elég komolyan szólt erről: „szavaid alapján ítéltetsz majd igaznak, és szavaid alapján ítéltetsz majd bűnösnek.” (Mt 12,37)
De az ige harcra hív. Az evangélium: frontális támadás a bűn ellen, határozott hitvallás Isten igazsága mellett. Úgy kell jelen lenni a világban, hogy nem keveredünk össze vele. Nem kivonulni kell belőle, hanem őrizkedni a gonosz legcsekélyebb formájától is. Kezdhetjük rögtön a szavainkkal! Ellenséges közegben kell élnünk, de kérjük Isten Szentlelkének segítségét, hogy ne bukjunk el ebben a kísértésben. Szavaink is az Ő dicsőségét hirdessék, és valóban csak Őt imádjuk. Mutassuk meg életünkkel, hogy mi hallgatunk parancsolataira, komolyan vesszük, és a legártatlanabbnak tűnő területeken is készek vagyunk a küzdelemre.
Ámen.
2026. január 4. | Kategória:
Prédikációk
Ekkor megérkeztek a tanítványai, és csodálkoztak azon, hogy asszonnyal beszél, mégsem mondta egyikük sem: Mit akarsz tőle? Miért beszélgetsz vele? Az asszony pedig otthagyta korsóját, elment a városba, és szólt az embereknek: Jöjjetek, lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem: vajon nem ő a Krisztus? Erre azok elindultak a városból, és kimentek hozzá.
Abból a városból pedig a samáriaiak közül sokan hittek benne az asszony szava miatt, aki így tanúskodott: Megmondott nekem mindent, amit tettem. Amikor tehát a samáriaiak Jézushoz értek, kérték őt, hogy maradjon náluk. És ott maradt két napig. Az ő szavának sokkal többen hittek, az asszonynak pedig meg is mondták: Már nem a te beszédedért hiszünk, hanem mert magunk hallottuk és tudjuk, hogy valóban ő a világ üdvözítője. (János evangéliuma 4,27-30.39-42)
Ha vannak olyan igeszakaszok, amik különösen életközelivé teszik a Biblia üzenetét, akkor a samáriai asszony története biztosan ezek közé tartozik. Az ember Jézus jelenik meg benne, aki elfárad, megszomjazik, s ezzel is hasonlóvá válik az emberhez. A másik szereplő egy asszony, akinek élete romokban, lelkét sok, csalódással végződött párkapcsolat sebei borítják. Gyötri a szégyen, mert az emberek nem igazán ismerik őt és a helyzetét. Csak annyit tudnak róla, hogy nem tud megállapodni egy férfinál sem. Mindenki levonja ebből a következtetést, a látszat szerint ítélkeznek fölötte, így jobb kerülni a találkozást velük. Ezért megy a kútra akkor, amikor a legkevesebb emberrel találkozhat.
Látszat és valóság. Melyik vagyok igazán én? Sok ember elveszett a válaszkeresésben, ahogy ez az asszony is. Sok ember várt és vár ma is igazi választ, valódi gyógyulást az életére. Történetének végkifejletét olvastam fel, mint mai igét. Rövid, de annál beszédesebb. Láthatjuk benne, ahogy (1) Jézus nem szokványosan dolgozik; (2) az asszony reakciójából Jézus messiási jellemvonását ismerhetjük fel; (3) és rácsodálkozhatunk a következményekre. Ebből az egészből pedig megérthetjük az evangélium ma is működő dinamikáját és készen állhatunk arra, hogy mindezt alkalmazzuk, mindez velünk is megtörténjen.
Jézus szokatlan módszere
János leírja, hogy a tanítványok „csodálkoztak azon, hogy asszonnyal beszél, mégsem mondta egyikük sem: Mit akarsz tőle? Miért beszélgetsz vele?” (27. vers) Tulajdonképpen már addigra talán megszokták a szokatlant. Azt, hogy Jézus szokatlan helyeken, alkalmatlan időben olyan emberekhez közelít, akiket mindenki más elkerülni igyekszik. Leprás, vámszedő vagy prostituált…, Jézusnak nincsenek gátlásai. Nem félt, hogy maga is leprás lesz, sem attól, hogy hírbe hozzák a kétes hírű nőkkel. Nemcsak az volt a csoda, amikor a vizet borrá változtatta vagy betegeket gyógyított, hanem az ilyen beszélgetések is csodaszámba mentek.
Ma azt mondanák sokan, hogy Jézus jó „marketing szakember” volt. Felfedezte azt a „piaci rést”, ahová be lehet törni egy „új termékkel”, az evangéliummal. Célcsoportját azok az emberek képezték, akiket a korabeli vallás „ügynökei”, a farizeusok, írástudók, főpapok figyelmen kívül hagytak. Meg azok, akiknek nem működött az „általuk kínált termék”, a vallás. A vallás ma sem működik. Evangéliumra, kegyelemre van szükségünk. Nem azt várjátok itt ti sem, hogy megmondjam a szószékről, hogyan kell jó embernek lenni vagy annak látszani. Hanem hogy „rosszemberségünk” ellenére is felfedezzük újra valódi értékünket. Ebben erősödhetünk hétről hétre. Nem vallás kell hát nekünk sem, hanem kegyelem!
Ez a „termék” lényege, az evangélium veleje, amire újra épülhetnek a romba dőlt életek. Talán blaszfémiának tűnhet, hogy az evangéliumot „termék” szintjére züllesztem, a keresztből pedig márkajelzést csinálok. Nem az evangélium ilyen, hanem mi lettünk ilyenek. Egy fogyasztói társadalomban, ha tetszik, ha nem, először a kínálat részeként találkozik vele sok ember. Kipróbálnak sok mindent, mire rátalálnak az egyetlen megfelelőre. Talán te is így vagy itt.
És igen, ez botrányos, de hát Jézus egész tanítása annak idején sokak szemében istenkáromlásnak minősült. Az evangélium ereje azon csorbul ki ma is, ha nem vállaljuk a botrányt, a kereszt botrányát. Ha nem vállaljuk a „nem hagyományos” működést. Ha nem megyünk olyan helyekre, ahol azt mondjuk, hogy az egyháznak nincs keresnivalója. Én még mindig keresem a kocsmaevangelizáció lehetőségét, hiszem, hogy megadatik egyszer. Szokatlan helynek számít talán a munkahelyed is. Pedig bizony, a samáriai asszony sem a templomban találkozott Jézussal, hanem hétköznapi rutinja közben.
Holnaptól elkezdődnek a dolgos hétköznapok. Nehéz újrakezdeni az ünnepek után, sokan depressziósak is emiatt. De lehet örömmel belevágni az új év hétköznapjaiba, ha arra gondolsz: lesz alkalmad az ünnepi üzeneteket olyan kollégáidnak átadni, akik nem voltak istentiszteleten egyszer sem az ünnepek alatt. Minden gyülekezeti tag felelőssége, hogy a környezetében lévő „szomjazó lelkeket” észre veszi-e, s hajlandó-e beszélgetni vele. Akár munkaidő után is. Ez bizony szokatlan módszer, de ettől láthatják mások, hogy nem valami „templomos dolog”, hanem nagyon is emberközeli az evangélium. Többről tehát van szó, mint templomba hívogatni másokat: időt szánni rájuk, akarni megérteni az életük problémáit, szeretni őket. Aztán bizonyságot tenni. Ezt jelenti az egyetemes papság, mert ez nem kizárólag lelkipásztori feladat.
Jézus a Messiás
A samáriai asszony abból kezdte felismerni Jézus messiási kilétét, hogy Jézus mindent tudott róla. Ebből megsejtette, hogy Jézus több, mint ember. „Jöjjetek, lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem” (29. vers) Ma megijedünk attól, ha valaki mindent tud rólunk. Néhány évtizede még titkos ügynökök figyelték az embereket. Félelmetes lehetett, hogy valakiről jelentések készültek, mindent tudtak róla. Ma is félelmetes élmény, hogy algoritmusok figyelik életünket, internetes kereséseinket, mozgásunkat, és személyre szabott hirdetéseket kapunk olyan termékekről, amilyen boltban voltunk, vagy egyszerűen csak beszélgettünk róla valakivel. Az internet világában kiszolgáltatjuk magunkat, másra nem tartozó információkat osztunk meg, és látszani akarunk valakinek. Aztán félünk, hogy amikor kiderül, hogy a „Nagy Testvér” figyel és ismer minket.
Fontos észrevennünk azt is, hogy Jézusban nem azért ismerte fel a Messiást ez az asszony, mert megmondta a jövőt, hanem mert ismerte a múltat. És ez nem elijesztette, hanem elhozta a rég várt békességet és örömöt a szívébe. Mert múltja ismerete ellenére állt szóba vele, beszélt vele szeretetteljesen, s kinyitotta előtte az „élő víz forrását”, egy új, bővelkedő, boldog élet lehetőségét. Az év első napjaiban Jézus számunkra sem fedi fel a jövőt, viszont tud mindent, amit tettünk. Nemcsak azt tudja rólad, amit láttatni akarsz, hanem azt is, amit rejtegetni próbálsz. De nincs olyan algoritmus, ami felajánlaná neked azt, amit Ő kínál ma is, mert Ő mindenkinél jobban ismer. És ez nem félelmetes, hanem vigasztaló, megnyugtató.
Mert Jézus nem múltbeli hibáink, bűneink szerint ítél, hanem azok ellenére szeret. És ez nem üres szlogen, nem hamis reklám, mert kereszthalálával be is bizonyította ezt a szeretetét. Sokszor elmondtam már, és sokszor fogom még, mert ez hitem alapja: ha valaki mindent tudna rólam, az képtelen lenne szeretni engem. De Isten mindent tud rólam, mégis szeret! Ha őszinte vagy magadhoz, ugyanezt elmondhatod, s ugyanezért lesz közös Messiásunk Jézus: a samáriai asszonynak, neked és nekem.
Következmények
Így terjed az evangélium, ma is. Az asszonyban úgy válhatott bizonyossá sejtelme, hogy másokat is meghívott: „Jöjjetek, lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem: vajon nem ő a Krisztus?” (29. vers) Sokat hallott Jézustól, alapvetően rendítette meg belül, s életében először felsejlett benne, hogy új irányt vehet az élete. De kellett a megerősítés a számára. De mi az a külső tapasztalat, ami erősítheti a belső meggyőződést?
Amikor azok ugyanazzal találkoztak, mint ő, már nem az asszony szava miatt, hanem Jézus szavai miatt lettek hívővé. Bennük is lezajlódott az a folyamat, amiről bizonyságot tett nekiki az asszony. Jézus azt tanította: „Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város. Lámpást sem azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek a házban.” (Mt 5,14-15) Ha egy gyertyát letakarunk, nemcsak sötét lesz a szobában, hanem a láng is kialszik egy idő után, mivel nem kap az égéshez oxigént. Hitünk is ilyen. Nemcsak mások hitre jutása miatt kell bizonyságot tennünk, hanem a mi hitünk miatt is, hogy ne aludjon ki.
Amikor bizonyságot teszel, a te hited is erősödik. Tulajdonképpen bizonyságtétel által szilárdul meg, ezért a jövőben a konfirmáció is ehhez lesz kötve gyülekezetünkben. Számomra pedig az erősíti hitemet külsőleg leginkább, amikor mások életében is látom az evangélium erejét működésbe lépni. Dicsőség és hála az Úrnak, hogy így erősítette hitemet! Amikor beszéltem Krisztusról, és aki hallgatta, könnyekre fakadt, letérdelt bűnbánattal, megtért és Krisztus követője lett, úgy, ahogy én.
Az én hitem alapja az, amit Krisztus tett értem, s amit értetek tett. Ha körbenézek, történetek jutnak eszembe rólatok, a Jézussal való találkozásotok csodája. Annak csodája, amit értetek is tett. Ha ilyenek nem történtek volna, a saját hitem is csak sejtés maradt volna. Az igehirdetés mindig az én hitemet is táplálja, és ezért kell neked is minél többeknek elmondanod, amit Jézusból megtapasztaltál. És átélheted az evangélium ma is működő hatalmát, amikor már nem miattad hisznek emberek, hanem azért, mert nekik is személyes kapcsolatuk lett az Úrral. Nem látok az idén sem ettől magasztosabb célt előttünk.
Ámen.
