Monorierdői Református Gyülekezet

Az igazi motiváció

“Azután elindultunk a Hórebtől, és bejártuk azt az egész nagy és félelmetes pusztát, amelyet az emóriak hegysége felé vivő úton láttatok, ahogyan megparancsolta nekünk Istenünk, az Úr. Így érkeztünk meg Kádés-Barneába. Ott ezt mondtam nektek: Megérkeztetek az emóriak hegyvidékéhez, amelyet nekünk fog adni Istenünk, az Úr. Lásd, Istened, az Úr neked adta ezt a földet. Vonulj hát ellene, és vedd birtokodba, ahogyan meghagyta atyáid Istene, az Úr. Ne félj, és ne rettegj! Akkor odajöttetek hozzám mindnyájan, és ezt mondtátok: Küldjünk előre embereket, hogy kémleljék ki nekünk az országot, és hozzák hírül, melyik úton kell felvonulnunk, és milyenek azok a városok, amelyekbe be kell majd vonulnunk. Jónak láttam ezt, és kiválasztottam közületek tizenkét férfit, minden törzsből egyet. Ezek elindultak, fölmentek a hegyvidékre, eljutottak az Eskól-völgyig, és kikémlelték az országot. Szedtek annak a földnek a gyümölcseiből, és elhozták nekünk. Hírt is hoztak nekünk, és ezt mondták: Jó földet akar nekünk adni Istenünk, az Úr. Ti azonban nem akartatok felvonulni ellene, hanem fellázadtatok Isteneteknek, az Úrnak a parancsa ellen. Zúgolódtatok sátraitokban, és ezt mondtátok: Gyűlöl bennünket az Úr, azért hozott ki Egyiptomból, hogy most az emóriak kezébe adjon és elpusztítson bennünket. Hová is vonulnánk? Testvéreink elcsüggesztették szívünket, amikor ezt mondták: Magasabb és szálasabb nálunk az a nép, városaik nagyok, és falaik az égig érnek, sőt még az anákiak fiait is láttuk ott.Akkor ezt mondtam nektek: Ne ijedjetek meg, és ne féljetek tőlük! Istenetek, az Úr, aki előttetek jár, harcolni fog értetek éppúgy, ahogyan Egyiptomban tette értetek, szemetek láttára. A pusztában is láthattad, hogy egész úton, amelyen jártatok, úgy vitt téged Istened, az Úr, ahogy a fiát viszi az ember, míg el nem érkeztetek erre a helyre. Ennek ellenére sem hittetek Istenetekben, az Úrban, aki előttetek járt az úton, hogy táborhelyet keressen nektek: éjjel tűzben, hogy láthassátok az utat, amelyen mennetek kellett, nappal pedig felhőben.Amikor az Úr meghallotta hangoskodásotokat, felháborodott, és ezt az esküt tette: Ezek közül az emberek közül, ebből a gonosz nemzedékből senki sem látja meg azt a jó földet, amelyről megesküdtem, hogy atyáitoknak adom. Csak Káléb, Jefunne fia fogja meglátni azt, neki és fiainak adom azt a földet, amelyet bejárt, mert ő hűségesen követte az Urat. Rám is megharagudott az Úr miattatok, és azt mondta: Te sem mégy be oda. Józsué, Nún fia azonban, aki melletted szokott állni, bemegy majd oda. Őt bátorítsd, mert ő fogja örökségéhez juttatni Izráelt. De gyermekeitek, akikről azt mondtátok, hogy prédára jutnak, és fiaitok, akik ma még nem tudják, mi a jó és mi a rossz, ők bemennek majd oda, mert nekik adom azt, ők veszik birtokba. Ti pedig forduljatok meg, és induljatok a pusztába a Vörös-tenger felé!” (5Mózes 1,19-40)

Mózes 5. könyve a „Deuteronomium”, azaz második törvényadás címet viseli, ahogy Károli fordította: A Törvény summája. Ebben a könyvben olvashatjuk még egyszer a Tízparancsolatot. Mózes igehirdetéseit tartalmazza, amiket közvetlenül a honfoglalás előtt mondott Izráel népének. A történelmi összefüggés tehát, amiben e szavak megszólalnak, egy új korszak küszöbe. 40 év pusztai vándorlás végén, és az ígéret földjének kapujában. Vándorlás és letelepedés korszakhatárán állunk. Véget ér a hontalanság, a sivatagi bolyongás, és egy teljesen új, ismeretlen, kihívásokkal teli, de ígéretes életforma kezdődik a nép számára. Hiszen hazájuk lesz mostantól! Isten ősatyáknak tett sokévszázados ígéreteinek beteljesedése következik tehát.

Az ígéret beteljesedése azonban nem hullik a nép ölébe, mint a pusztában 40 éven át hulló manna, amivel Isten táplálta őket. Tenni, küzdeni kell érte, s később is felelősséget, feladatot és áldozatot jelent amellett, hogy biztonságot ad. De Isten megígérte, hogy Ő maga fog harcolni választottjaiért, nincs miért félni.

Január első napjaiban mi is egyfajta korszakhatáron állunk. Új naptár került a falra és az asztalra, de még egy ideig ösztönösen 2024-et fogunk írni a dátumok helyére. Meg kell barátkoznunk azzal, hogy az az év bizony már mögöttünk van. Sokan örülnek ennek, s remélik, hogy nem ismétlődik meg minden betegségével, nyavajájával, bújával-bajával együtt. Az új évhez valahogy mindig új reményeket szoktunk kötni, pedig igazából az a tapasztalat, hogy minden megy úgy, mint eddig. Csak az évszám változott egyet. Ugyanazok a feladatok, kihívások, nehézségek, küzdelmek várnak ránk, ugyanolyan emberek vesznek körül. Mi változna hát, és miért?

Az Ige ránk vonatkozó üzenetének összefüggése nem a naptári év változása, hanem alapvetően életünk múltja és jövője. A múlt tapasztalata és a jövő ígérete, miszerint lehet változás, lehet jobb. A változáshoz hitre van szükség, Istenben való rendíthetetlen bizalomra. Ha magunk mögött akarjuk hagyni a „pusztát”, életünk céltalan bolyongását, vagy egy betegségekkel, kudarcokkal, erő feletti küzdelmekkel és veszélyekkel teli időszakot, és valami jobbat szeretnénk, ahhoz hinni, s tenni kell. Az „ígéret földjére” való belépéshez komoly bátorságra van szükség, múltunkkal való tudatos szembefordulásra és rendíthetetlen hitre.

Mózes beszédében visszaemlékezik arra, hogy 40 évvel korábban a nép nem hitt ennek az ígéretnek. Akkor is ott álltak a beteljesedés kapujában, de kémeket küldtek az elfoglalandó területre, s ezek a kémek visszatérve elcsüggesztették a nép szívét. Elmondták, hogy ugyan valóban igen jó az a föld, még egy osztályon felüli szőlőfürtöt is vittek magukkal mutatóba, de az őslakosok hihetetlenül nagyok és erősek, legyőzhetetlenek. Ennek a hitetlenségnek a büntetése lett, hogy azok közül senki sem mehetett be Kánaán területére. Majd csak az ő fiaik, de addig, amíg az atyák elhullanak, vándorolniuk kellett a pusztában. A 40 év vándorlásnak tehát nem az volt az oka, hogy Kánaán messze lett volna Egyiptomtól, hiszen gyalogszerrel is kb. két hét lett volna oda az út. Hanem az, hogy hitetlenek voltak. A hitetlenség bizony irdatlanul meg tudja növelni a célhoz vezető utat, és bolyongássá teszi a mindennapokat.

Mózes prédikációja a fiaknak szól, mégis úgy beszél hozzájuk, mintha ők maguk követték volna el atyáik vétkeit, mintha ők maguk lettek volna a szemtanúk, ők lettek volna a hitetlenek, a lázítók, a társaikat elbizonytalanítók, pedig legtöbbjük akkor még nem is élt. Izráel népének már az identitása lett, hogy ők egy vándorló, sátorlakó, nomád, hontalan nép. A Mózest hallgató emberek két kivételtől eltekintve már beleszülettek ebbe. Mégis elmondható, hogy magukban hordozták népük múltját, s atyáik bűnös vére csörgedezett ereikben. Azoké, akik bár látták annak a földnek nagy és kívánatos gyümölcseit, egymást csüggesztve nem hittek abban, hogy az övék lehet. Csak a nehézségekre tudtak figyelni, Isten ígéreteire nem.

Ó, drága szeretteim! Mennyire megbénít bennünket is az a nemzedékeken átöröklött jó magyar pesszimizmus, ami mindig is jellemezte népünket! Sajnáljuk magunkat, örök elégedetlenek és zúgolódók vagyunk, de a változásért tetteket másoktól várunk. A legrosszabbra számítunk, ami nem lenne baj, ha tudnánk a legjobbat remélni, de nem tudjuk. Inkább maradunk a pusztában, csak hulljon ölünkbe a manna, amit már veszettül ununk ugyan, de legalább nem halunk éhen, minthogy hajlandók legyünk küzdeni a kövér szőlőfürtökért, az ígéret beteljesedéséért.

Vajon nem ez a mentalitás szögez oda embereket évtizedekre egy-egy munkahelyre akkor is, amikor tudják, érzik, hogy váltaniuk kellene? Kizsigereleik, nem becsülik, nem fizetik meg. De a kényelmes felelősségmentesség, az újtól, a fejlődéstől való félelem, a középszerűséggel való kiegyezés röghöz köti őket. Épp ezt a lelkületet használják ki ügyesen a multicégek. Kánaánt meghagyjuk másoknak.

Vajon nem ez a mentalitás kötöz oda egy-egy bántalmazó kapcsolatba is embereket? Mert már önazonosságuk része lett az elnyomás, a terror. Jézus kérdésére, amit a 38 éve beteg embernek mondott, hogy „akarsz-e meggyógyulni?”, nemmel válaszolna. Nem tudja, s nem is akarja elképzelni, hogy lehetne szabadulás, lehetne boldog az élet. Nincs benne hit, ezért nincs embere sem, Istene sem. Vajon nem így maradnak benne annyian a gyászban, a nélkülözésben, a koldus vagy adományból fenntartott életben és egyéb nyomorult helyzetben?

Szeretett testvérem! Ha Isten az ígéret földjére hív, ne maradj az idén is a pusztában! Öldököld meg a génjeidben lévő pesszimizmust, szakíts a múltaddal, és ne ijedj meg a feladatok nagyságától, mert maga az Úr harcol érted! Nem a mostanában népszerű motivációs trénerek módjára biztatlak, hogy „hidd el: meg tudod csinálni!”. Valahogy az emberek szeretik ezt hallani, pénzt is hajlandók fizetni érte. Meghallgatják a fülmikrofonos sztártrénereket, hogyan lehet önmagukból erőt meríteni, majd egy év múlva ugyanúgy ülnek be egy motivációs előadásra, változatlan élettel.

Én viszont azt mondom, ami elsőre nem népszerű: nem, nem tudod megcsinálni, s ha csak magadra tudsz nézni, akkor inkább bolyongj még 40 évet a pusztában. Nincs benned lehetőség és erő, méltó meg pláne nem vagy az ígéretre. De Isten harcol érted az idén is! Tudsz-e ebben bízni? Mert ha igen, akkor nem hamis ígéret, nem felelőtlen kijelentés a részemről, hanem Isten ígérete ma neked, hogy új korszak kezdődik életedben. Lépj hát bátran, bármitől is féltél eddig!

Olyan csodálatosan jelenik meg az evangélium, mint az ígéret alapja ebben az igeszakaszban is. Mózes azt mondja: „Rám is megharagudott az Úr miattatok, és azt mondta: Te sem mégy be oda.” (37. v.) A nép zúgolódásáért és hitetlenségéért Mózesre, az alázatos vezetőre is megharagudott az Úr. Ebben Mózes az 1250 évvel később megszületett Jézus előképévé vált. Amikor Krisztus Urunk a kereszten elviselhetetlen kínokat szenvedett, sötétség támadt az egész földön három órán keresztül. A sötétség Isten haragját jelképezte a Bibliában. Isten haragudott a bűn miatt, a hitetlenség miatt, de nem ránk, lázadó és engedetlen, hitetlen népére, hanem arra, aki bűntelen volt: egyszülött Fiára. A poklok kínjaira küldte Őt az Atya irántunk való végtelen szeretetéből, hogy mi ne maradjunk kívül Kánaánon, nekünk szabad legyen bemenetelünk az ígéret földjére, az örök életbe.

Ha elbizonytalanodsz hát, hogy ráállhatsz-e az ígéretre, számíthatsz-e valóban jobbra, szabadulásra, gyógyulásra, akkor ma is a keresztre kell, irányítsam tekintetedet. Nem elég meggyőző számodra? Isten Szentlelke fegyverezzen le benned minden ellenszegülést, hogy szabad lehess bemenni oda, amit elkészített neked. Az ígéret földje készen áll számodra, s miért várna rád újabb 40 évet, ha idén is beléphetsz oda?

Tudjátok, azért ezt az igét hirdetem ma nektek, mert ez volt a január 1-jei napi ige a Bibliaolvasó Kalauz szerint. Engem óriási erővel ragadott meg, főleg így, hogy gyülekezetünk is egy új korszak határán van. Véget ért a pusztai vándorlás, anyaegyházközség lettünk. Azért mondom el sokszor, mert ez nemcsak büszkeség, hanem felelősség, munka, küzdelem, áldozat. A köldökzsinórt elvágtuk, az Egyházkerület irányából eddig hullott manna megszűnik az évtől, új identitásunk lett. Vagyis inkább a régiben kell nagyon megerősödnünk, ha nem akarjuk, hogy a bizonytalanság érzése és a félelem, a kétség erőt vegyen rajtunk.

Izráel népének is arra kellett visszatekintenie, s abból erőt merítenie, hogy az Úr miként szabadította ki őket Egyiptomból, a szolgaság házából a szabadságra. Mi is a szabadulásunkból meríthetünk erőt, visszaemlékezve a kereszten értünk hozott áldozatra. Izráel népének arra kellett visszatekintenie, hogy nem azért választotta ki az Úr, mert nagyobb lett volna a többinél, sőt kisebb volt mindegyiknél. Hanem kegyelemből. Ahogy bennünket is.

Emlékszem, amikor presbiter testvérünk az első elbukott templomépítési pályázatnál azt mondta, hogy „nem baj, valószínűleg még nem vagyunk méltók a templom építésére”. Nos, azóta sem lettünk méltóbbak sem a templomra, sem a bölcsődére, sem arra, hogy önálló egyházközség legyünk. De kegyelemből vagyunk itt, kegyelemből Krisztusért vagyunk, akik vagyunk. Krisztusért, aki minden méltatlanságunkért szenvedett, s Benne van identitásunk, Általa vagyunk Isten monorierdei népe, és vehetjük birtokba a számunkra ígért földet. Tudva, hogy bizonnyal nem vallunk szégyent, mert Ő harcol értünk, hiszen eddig is Ő hordozott bennünket, ahogy apa viszi a fiát. Milyen jó így tekinteni az előttünk lévő évre, amelyben Isten ígéretének beteljesedését élhetjük meg! Ha szakítunk örökölt pesszimizmusunkkal és leszámolunk a hitetlenséggel, valóban miénk lesz az ígéret és Isten áldása kiáradhat ránk.

Ámen.

2025. január 5.