Az egyetlen igazán fontos kérdés
“Ezután ismét megjelent Jézus a tanítványoknak a Tibériás-tengernél. Így jelent meg: együtt voltak Simon Péter és Tamás, akit Ikernek hívtak, Nátánaél a galileai Kánából meg Zebedeus fiai és a tanítványok közül még kettő. Simon Péter így szólt hozzájuk: Elmegyek halászni. Ők erre ezt mondták: Mi is elmegyünk veled. Elindultak, és beszálltak a hajóba, de azon az éjszakán semmit sem fogtak. Amikor már reggel lett, megállt Jézus a parton, a tanítványok azonban nem tudták, hogy Jézus az. Jézus megkérdezte tőlük: Fiaim, nincs valami ennivalótok? Így válaszoltak neki: Nincs. Ő pedig ezt mondta nekik: Vessétek ki a hálót a hajó jobb oldalán, és találtok. Kivetették tehát, de kivonni már nem tudták a rengeteg hal miatt. Ekkor odaszólt Péterhez az a tanítvány, akit Jézus szeretett: Az Úr az! Amikor Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára vette felsőruháját, mert mezítelen volt, és belevetette magát a tengerbe. A többi tanítvány pedig a hajóval jött, mert nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire, és kivonták a hálót a halakkal. Amint kiszálltak a partra, parazsat láttak ott, rajta halat és még kenyeret is. Jézus így szólt hozzájuk: Hozzatok a most fogott halakból! Simon Péter beszállt, és kivonta a partra a hálót, amely tele volt nagy halakkal, szám szerint százötvenhárommal; és bár ilyen sok volt, nem szakadt el a háló. Jézus ezt mondta nekik: Jöjjetek, egyetek! A tanítványok közül azonban senki sem merte őt megkérdezni: Ki vagy te? Tudták ugyanis, hogy az Úr ő. Jézus tehát odament, vette a kenyeret, és odaadta nekik, ugyanúgy a halat is. Ez már a harmadik alkalom volt, hogy Jézus megjelent a tanítványoknak, miután feltámadt a halottak közül. Miután ettek, így szólt Jézus Simon Péterhez: Simon, Jóna fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek? Ő pedig így felelt: Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged! Jézus ezt mondta neki: Legeltesd az én bárányaimat! Másodszor is megkérdezte: Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem? Ő ismét így válaszolt: Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged. Jézus erre ezt mondta neki: Őrizd az én juhaimat! Harmadszor is szólt hozzá: Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem? Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte tőle: Szeretsz-e engem? Ezért ezt mondta neki: Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek téged. Jézus ezt mondta neki: Legeltesd az én juhaimat! Bizony, bizony, mondom neked: amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál; de amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod. Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal dicsőíti meg majd Istent. Miután ezt mondta, így szólt hozzá: Kövess engem!” (János evangéliuma 21,1-19)
A konfirmációi vizsga az elmúlt években jelentősen átalakult. Régen még a Heidelbergi Káté 129 kérdés-felelete volt a megtanulandó vizsgaanyag, amiből a gyülekezet előtt egy tele templomban kellett számot adni a konfirmandusoknak. Ma már nem fogtok ilyet hallani. Konfirmandus testvéreink tegnap ugyan számot adtak arról, amit egy éven át tanultunk, de zárt körben a presbitérium előtt, inkább beszélgetés formájában. A generációk változásával változik a tanulásmódszertan és a vizsgáztatás is.
Református egyház vagyunk, ami a megújulásra való szüntelen igényt és képességet jelenti. De a nem a társadalmi változások lekövetését, s nem is a hagyományokon való túllépést jelenti ez. Hanem hogy újra és újra az evangélium mérlegére tegyük gyakorlatunkat. Ha ezt megtesszük, bizony könnyűnek találtathatunk elég sokszor. Még a konfirmáció tekintetében is. Egyházi gyakorlatunk például teljesen elment a gyermekkeresztség és gyermek-konfirmáció irányába, s ha felnőtteket keresztelünk vagy konfirmálunk, kivételesnek tekintendő. Még az emléklapjaink vagy az anyakönyvi űrlapjaink is erre vannak csak felkészülve. Nehezen találtam olyan emléklapot, amin a konfirmandus születési évének első kétszámjegye nincs előre kitöltve 2-vel és 0-val.
Pedig nem ez a biblikus, hanem az, ha szívből és önként hozunk döntést Krisztus mellett. Ez pedig nincs korhoz kötve, nem kötelező 13 éves korban megtörténnie. Jóval többször történik felnőttkorban, mint gyermekként. Hálás vagyok azért, hogy évek alatt sikerült elérni, hogy csak elenyésző azoknak az aránya, akik „muszájból” konfirmálnak. De mi legyen a konfirmáció tárgya? Mi az, amiről mindenképpen számot kellene adni ahhoz, hogy jó lelkiismerettel álljunk meg ma az Úr színe előtt?
Az igében Péter „konfirmációjáról” olvasunk. A konfirmáció megerősítést jelent, Péternek pedig meg kellett erősítenie Krisztushoz tartozását. Jó ok volt rá, hiszen nem is olyan sokkal korábban, Kajafás főpap udvarában, Jézus kihallgatásának idején háromszor is megtagadta Jézust. Most a feltámadt Úr jelenik meg Péternek és társainak, s Péter vizsgázik. Nemcsak azért ő, mert ő tagadta meg korábban háromszor is Urát, hanem mert Jézus különleges feladatot bíz rá: a többiek vezetését. „Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem majd fel egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta.” (Mt 16,18) Úgy tűnik, Jézus többet látott Péterbe a kelleténél. Előfordul velünk is, velem is, amikor egy testvér nagy lelkesedéssel megjelenik, szolgálatra jelentkezik, aztán egy idő múlva szépen-lassan “kikopik” mindenhonnan, eltűnik. Ilyenkor úgy gondolom, hogy talán hibáztam, és túl sokat láttam bele az illetőbe. Nem véletlen mondja máshol az ige: “A kézrátételt nesiesdel senkinél!” (1Tim 5,22)Jézus viszont nem hibázik, amikor Péterre nagy feladatot bíz.
Aki valamilyen vezető beosztásban dolgozik, tudja, hogy a vezetőknek plusz továbbképzéseken kell részt venniük a komplexebb feladatok és a nagyobb felelősség miatt. Ha megszerzik ezeket a képességeket, akkor válnak alkalmassá a nagyobb feladatokra, mások vezetésére. De vajon mi teheti alkalmassá Pétert erre az erejét és képességeit bőven meghaladó feladatra? Emberileg azt várnánk, hogy teológiai és dogmatikai ismeretekből kell jelesre vizsgáznia. Kiválóan kell ismernie az Ószövetséget, fejből kell idéznie bármelyik részéből. Fel kell tudnia idéznie Jézus minden tanítását, a Hegyi beszédtől a példázatokon át az utolsó vacsorán hallottakig. De nem. Jézus korábban elmondta neki: „én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited: azért, ha majd megtérsz, erősítsd a testvéreidet!” (Lk 22,32) Péternek megtérésre volt hát szüksége, ami nem csupán ismeretet jelent. Ezért nem is azt kérdezi fel tőle az Úr, hanem most csak ennyit kérdez: „Szeretsz-e engem?” Mondhatni, szinte botrányosan alacsony követelményt támaszt Jézus Péter „vizsgáján”.
Nemrég hallottam egy dunántúli lelkipásztortól, hogy egyik évben a konfirmandusok között volt egy értelmi fogyatékos fiú is. Részt vett ő is a felkészítő órákon, de hogy mit érthetett meg, azt senki sem tudta. Nagy fejtörést jelentett a lelkipásztornak a megfelelő kérdéssor összeállítása, mivel a fiúból csak nehezen lehetett kihúzni egy-egy értelmes szót. Amikor eljött a konfirmáció vasárnapja, akkor mindenki nagy megdöbbenésére elhangzott a világ legrövidebb konfirmációi vizsgája: „Szereted az Úr Jézust?” „Igen.” – hangzott a válasz.
Voltak, akik felháborodtak, s halkan morogtak. A többségnek azonban könny csillogott a szemében. Mert talán először értették meg sokan, hogy a konfirmáció ugyan lehet, hogy csak egyetlen kérdésből áll, de mégis sokkal többről szól, mint ami akár 129 kérdésre adott válaszban elmondható lenne. Nem Jézus ismeretéről szól, hanem a vele való élő kapcsolat megvallásáról. Nyilván, ehhez előbb meg kell Őt ismerni, a benne értünk önmagát áldozó Istent. Ahogyan Karl Barth mondta: „Sok csodálatos zeneművet hallgathatunk, de igazából akkor értjük meg ezeket a műveket igazán, ha a zeneszerzők életével is kapcsolatba kerülünk.” Nem elég Isten munkáját sem ismerni, hanem Krisztus által kapcsolatba kell lépni vele, s ez a fő kérdés. Nem elég hinni Jézusban, szeretni kell Őt.
Ma sem fog itt ettől több kérdés hangozni, s talán nem fog felháborodást okozni köztetek mégsem. Mert a kérdés ma sem kell, hogy több legyen, mint ami Péter felé hangzott. És mindannyiunkhoz hangzik, nemcsak konfirmációkor, hanem mindig. Igazából mindig ilyen „vizsgahelyzetben” vagyunk, ez a tanítványi lét lényege, hogy naponta valljuk meg szeretetünket Urunk felé szóban, cselekvésben.
Péternek háromszor kell válaszolnia. Nem úgy van, mint a székely viccben. Nem elég egyszer mondania, hogy „szeretlek Uram, s majd ha változás lesz, szólok”. Újra és újra meg kell vallanunk szeretetünket Krisztus iránt. Azt a szeretetet, amely kész önmagát adni azért a Krisztusért, aki önmagát adta értünk. Mert súlyos szó az, amit válaszolni kell erre. Az a szeretet, amelyik nemcsak egy darabját akarja Jézusnak, nemcsak a segítségét, a gyógyítását, az áldásait, hanem Őt egészen. Mert Ő is így szeretett bennünket. És érte hálából képes az ember már nemcsak egy darabot adni önmagából, hanem az egész életét. Ahogy Péter is megtette ezt, ahogyan Jézus előre utalt rá.
Azt a szeretetet kéri az Úr, ami nagyobb a többieknél. Az első kérdés ugyanis így hangzott: „Jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” Külön érdekessége ennek, hogy az a János írja le ezt a párbeszédet, aki maga is úgy hivatkozott önmagára, mint „a tanítvány, akit Jézus szeretett.” És az üres sírhoz is ez a két tanítvány, Péter és János „fut versenyt”, hogy ki láthatja meg előbb. Itt is János az, aki észreveszi a hajóból, hogy aki a parton áll, „az Úr az”. De Péter ugrik be a vízbe, és ér elsőként Jézushoz. Lám, van olyan versengés, ami nem káros, nem bűn, sőt. Mennyire jó lenne, ha gyülekezetünk, egyházunk élete erről a versengésről szólna, hogy meg akarjuk egymást előzni Krisztus szeretetében! El tudjátok képzelni, mennyivel másabb lenne az élet?
Péter az utolsó vacsora után, az Olajfák hegyén arról fogadkozott, hogy „Ha mindenki megbotránkozik is benned, én soha meg nem botránkozom.” (Mt 26,33) Akkor csúfos kudarcot vallott, de Jézus épp ezért ment tovább a kereszt felé. És a kegyelem az, amely minden bukás után új lehetőséget kínál, hogy az elmulasztott vallomás elhangozzék, a tagadásból pedig bátor hitvallás legyen. Egy olyan hitvallás, ami már nem csupán ismeretre épül, hanem Krisztus iránti szívbéli szeretetre és bizalomra. Ez már nem a tudomány világa, hanem a Szentlélek titokzatos munkája a szív mélyén.
Ez az, ami aztán alkalmassá tesz a küldetésre. Mert minden konfirmációi istentisztelet egyben kiküldő istentisztelet is, ahol új testvéreink nagy felelősséget kapnak. Az egyház szolgálatkész tagjaiként hirdetni az örömhírt, és ahogy Péter: vezetni másokat. Másokat Krisztushoz. Azokat, akik még távol vannak, bár lehet, hogy egy fedél alatt élünk velük. A barátokat, osztálytársakat, munkatársakat. És ezt csak akkor tudjuk hitelesen végezni, ha mindennap mi is válaszolunk Jézus kérdésére: „Szeretsz-e engem?” Még mindig szeretsz engem? Mert Jézus szeretete irántunk viszont soha el nem fogy. Ő ma is így szól: “Mert én még mindig szeretlek téged.”
Ámen.
2025. június 1.