Amikor elegünk lesz a világból
„A karmesternek: Húros hangszerre. Dávid tanítókölteménye. Istenem, figyelj imádságomra, ne zárkózz el könyörgésem elől! Figyelj rám, hallgass meg engem! Bánatomban bolyongok, és sóhajtozom az ellenség hangoskodása, a bűnösök nyomorgatása miatt. Mert bajt zúdítanak rám, és haraggal támadnak rám. Szívem vergődik keblemben, halálos rémület fogott el. Félelem és reszketés lepett meg, borzongás járt át. Ezért így szóltam: Miért is nincs szárnyam, mint a galambnak, hogy elrepülhetnék, és nyugton lehetnék? Messzire bujdosnék, a pusztában laknék. (Szela.) Sietve keresnék menedéket a szélvész és a vihar elől. Kergesd szét őket, Uram, zavard össze nyelvüket! Csak erőszakot és viszályt látok a városban; ez megy éjjel-nappal falai közt, vész és nyomor van benne. Romlás uralkodik benne, nem távozik tereiről a zsarnokság és a csalás. Nem az ellenség gyaláz engem, azt elszenvedném. Nem gyűlölőm hatalmaskodik rajtam, előle elrejtőzném. Hanem te, magamfajta ember, bizalmas jó barátom, akivel meghitt barátságban voltam; az Isten házába együtt jártunk a gyülekezet körében. Törjön rájuk a halál! Szálljanak elevenen a holtak hazájába, mert gonoszsággal van tele lakóhelyük. Én pedig Istenhez kiáltok, és az Úr megsegít engem. Bár reggel, délben, este gondban vagyok, és sóhajtozom, ő meghallja hangomat. Megszabadít engem támadóimtól, hogy békességem legyen, bár sokan vannak ellenem. Meghallgat Isten, és megalázza őket az, aki ősidők óta trónján ül. (Szela.) Mert nem akarnak megváltozni, és nem félik az Istent. Kezet emelt jó barátjára, és meggyalázta a szövetséget. Szája simább a vajnál, de viszálykodáson jár az esze. Beszéde lágyabb az olajnál, pedig olyan, mint a kivont kard. Vesd az Úrra terhedet, és ő gondot visel rád! Nem engedi sohasem, hogy ingadozzon az igaz. Istenem, te taszítod őket a sírnak mélyére. A véreskezű és álnok emberek az emberélet felét sem érik el. De én benned bízom!” (Zsoltárok könyve 55)
Milyen lehet egy imádság? Lehet kérés, hálaadás, bűnvallás, közbenjárás, dicsőítés. Ez a zsoltár imádság, de egyik kategóriába sem tartozik. Egy olyan ember panaszkodása, aki ugyan próbálja magát Isten ígéreteivel vigasztalni, mégis rendre felülkerekedik rajta a félelem, a kétségbeesés. A jelen tapasztalatai viaskodnak benne a jövőbe vetett reménységgel. Van az ember életében olyan időszak, amikor úgy érzi, hogy Isten elrejtőzött könyörgései elől. Hiábavalónak látszik minden imádsága, tusakodása, alázata, segítségkérése: az ég zárva marad, a könnyek nem száradnak fel, a betegség nem gyógyul. Isten egyszerűen nem felel. Az Ige nem szól, az ember nem talál vigasztalást. Ki ne ismerné ezt a helyzetet? Talán éppen most is így vagy itt. Vagy ha nem, majd biztosan leszel.
Az Ige pedig – hidd el! – szól. Lehet, hogy nem éppen azt mondja, amit vársz, de szól. Most például felszabadít a panaszkodásra; valami olyanra, ami egyébként is jól megy nekünk, gyakran tesszük is biztatás nélkül. Csak utána mégis lelkiismeret-furdalásunk van, hogy keresztyén létünkre nem az örömhír boldogsága, hanem a panaszkodás keserűsége jár át bennünket mások számára is látható és hallható módon. De hát, ha ez van bennünk, ha keserű a lelkünk, mit tegyünk? Ne akarjunk ájtatoskodni! A Biblia is tele van panaszkodó hithősökkel. Az ősatyák és a próféták élete sem volt mentes azoktól a hullámvölgyektől, ahol a kétségbeesés és a csalódás volt az úr, ahol a halál árnyéka völgyének sötétségébe nem ragyogott be reménysugár. Illés a halált kívánta magának, Jeremiás pedig még könyvet is írt siralmairól, olyan panaszkönyv félét.
A boltokban van kihelyezve panaszkönyv. Ez a közismertebb neve. Ugyan lehetne pozitív észrevételeket is beleírni, ezért hivatalosan „Vásárlók könyve” a neve, de csak panaszt jeleznek a vevők. Nem tetszik a kiszolgálás, a bolt tisztasága vagy az áru minősége, és abban a reményben írnak be az emberek, hogy majd lesz következménye. De ma már sokkal inkább írják ki magukból csalódásaikat az emberek a közösségi médiában. Nem az érintett felé panaszkodnak, hanem mindenki felé, s ezzel egy általánosan megkeseredett társadalmat alkotnak. Nem a megjobbítás a cél és nem építő jellegű a kritika, hanem kifejezetten ártó szándékú, amellyel elégtételt vehet az ember az őt ért sérelemért. Jól esik bevonni egy harmadik felet a sérelmeink miatti önsajnálatba. Ha valaki megkárosít bennünket, akkor el akarjuk mondani olyanoknak is, akiknek nincs ehhez köze, és panaszkodásunkat a jószándék álruhájába öltöztetjük. Azt mondjuk: „Csak azért mondom el, hogy más ne járjon így.” Pedig dehogy azért mondjuk! A panaszkodás által igazából gyógyulni akarunk, de igazából pont az ellenkezőjét érjük el. Olyan ez, mintha elvágott kezünkről újra és újra felszakítanánk a kötszert, hogy mindenkinek megmutassuk: mit művelt velünk az a nyomorult kés. A seb nem fog begyógyulni, sőt, még be is fog gyulladni, mert a felszakított seb elszennyeződik.
Szeretünk arról is hallani, hogy valaki hasonlóan csalódott, rosszul járt, kárt szenvedett. A döglött tehén melletti panaszkodás keserűségét talán csak a szomszéd tehenének hasonló kimúlása enyhítheti. Nos, talán e zsoltár is éppen így segít nekünk? Hiszen, ha vigaszt nem is jelent, de legalább a lelkiismeret-furdalástól megszabadít az, hogy hitben előttünk járók is átélték ugyanezt. S az a bánat, amit mi is érezhetünk, a zsoltáríró Dávid szívére is rátelepedett egykor. Ami fontos azonban: nem embereknek panaszkodott, hanem Istennek!
De mi is az oka panaszkodásának? A legfájdalmasabb csalódások egyike: az emberekben való csalódás, ráadásul a hozzá közelállókban. Dávid olyan emberekben csalódott, akikkel együtt járt a gyülekezetbe. Bizony, csalódhatunk családtagokban, jóbarátokban, de még a templomban mellettünk ülő testvérben vagy a lelkipásztorban is. Mindenki mástól jobban elszenvedjük a bántást, a gyalázatot vagy a rosszakarat legkisebb megnyilvánulását is, mint ezektől. És igen, valljuk be: néha emiatt elegünk van az emberekből. Persze, én nem mondhatok ilyet. Lelkipásztorként mindig emberek közé vágyom…, legalábbis ennek a látszatát várja el tőlem mindenki. De ember vagyok én is, és hidd el, testvér, tudom, mit érzel akkor, amikor nincs kedved felvenni a telefont senkinek, mert az jut eszedbe: „Mit akarhat már megint?!” Nem akarsz válaszolni egyetlen üzenetre sem, mert amit írnál szíved szerint, abban nem lenne köszönet. Tudom milyen, amikor te is a samáriai asszonyhoz hasonlóan délben mennél a kútra vízért, hogy lehetőleg senkivel se találkozz.
Igen, néha elvágyódunk egy lakatlan szigetre, egy puszta helyre, ahol nincsenek emberek, ahol nem kell hallgatni és látni őket, nem kell együtt érezni velük, nem kell mosolyogni és udvariasan hogylétük felől érdeklődni. Nem kell gyötrődő szívvel hallgatni hízelkedő beszédüket sem, amint kedvesen közelednek és szépeket mondanak, miközben szívük hamisságot és álnokságot gondol. Ugye, ti is ismeritek azt a mosolyt, ami az ellenszenv paravánja? Annyira elegünk tud lenni a világból, hogy csak a rosszat látjuk már meg benne, ezért semminek nem tudunk már örülni. „Csak erőszakot és viszályt látok a városban; ez megy éjjel-nappal falai közt, vész és nyomor van benne. Romlás uralkodik benne, nem távozik tereiről a zsarnokság és a csalás.” (10-12. vers) Biztosan sok rossz dolog volt rá jellemző, de nem ez volt a valós kép Dávid környezetéről. Csak hát megkeseredett szívvel ilyennek látta.
„A program nem válaszol.” – írja a számítógép hibaüzenetként, ha túlterheltté válik a sok digitális „szeméttől”. Mi, emberek is túlterheltek vagyunk, s gyakran ezért nem válaszolunk, ezért nem válaszolnak nekünk. Nemrég olvastam egy újkeletű jelenséggel, a ghosting-gal kapcsolatban. Arról van szó, amikor valaki minden előzetes közlés vagy jel nélkül megszakít egy kapcsolatot, láthatatlanná válik a másik fél számára, vagy a másikat veszi láthatatlannak. Az online világban alakult ez ki, mégpedig azért, mert vagy nem akarja felvállalni valaki a konfliktust, vagy egyszerűen csak nem akar több időt és energiát fektetni az adott kapcsolatba. Mert bizony a kapcsolatokkal munka van, abba fektetni kell! Mondom most: azért imádkozni kell! Az érzelmi kiskorúság jele a menekülés. Milyen érdekes: a mesterséges intelligencia fejlődésével az érzelmi intelligenciánk visszafejlődik.
Minden korábbi időknél gyorsabban szűnnek meg emberi kapcsolatok, bomlanak fel házasságok, barátságok, lépnek le gyülekezeti tagok. Mert megterhel bennünket az élet, az emberek, a világ, és valóban sok csalódás van a hátunk mögött ahhoz, hogy dolgozni akarjunk egy-egy kapcsolatunk megmentésén. Elvesztettük a másik ember felőli reménységünket. Az emberek pedig „gépsivatagba” menekülnek, mesterséges intelligenciát választanak társnak, barátnak, mert ő mindig ráér, mindig kedves, mindig érdekli, hogy vagyok, sosem ítélkezik és sosem vagyok „sok neki”.
„Ó, hitetlen és elfajult nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig szenvedlek még titeket?” (Mt 17,17) – mondta Jézus, mert neki sem volt ismeretlen ez az érzés, hiszen ember volt. De Ő nem elmenekült a világból, hanem éppen eljött a világba, s a kereszten érte adta önmagát. Mert Isten is volt, és annyira szeretett, amennyire csak Isten képes szeretni. Nem lett láthatatlan a csalódást okozó ember számára, akiről előre tudta, hogy elárulja majd Őt, hanem beválasztotta tanítványai közé. Az emberi természet jelentette tehertől nem szabadulni akart, hanem éppen magára vette, és minden átkát elszenvedte. A tiédet is. Te sem vagy sok neki, és én sem. (Magamat ismerve igazi csoda ez!) Azért, hogy egymásnak se jelentsünk immár elhordozhatatlan terhet.
„Vesd az Úrra terhedet, és ő gondot visel rád!” (23. v.) Azt hiszem, soha nem gondoltad, hogy ez az ige erről szól, ugye? Arról, hogy az emberek jelentette terheidet van, aki hordozhatja. Mert neked is lehet nemcsak emberi természeted, amelyik besokall, hanem a Szentlélek munkája által isteni is, amelyik még mindig az emberek közé vágyik, szereti őket, szolgálni akarja őket, és még áldozatot is képes hozni értük.
„vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél;” (Fil 1,23) – mondta Pál apostol megvallva, hogy még neki is sok volt, ami sok. De azt is tudta, hogy dolga van itt még, és nem a könnyebb út az övé. A lelki érettség jele, ha tudjuk: a mennyek országa légvonalban messze van, és nincs az erdőn át egy rövidebb út, ahol a küzdelem elkerülhető. A miénk a keskeny út szoros kapuval, ahol feladatunk van: Urunkat követni, mások terheit hordozni akkor is, ha a miénk is nehéznek bizonyul, másokat elhordozni, elszenvedni, hogy aztán majd abban az örömben egyesüljön minden lélek, amely felülír minden fájdalmas csalódást.
Ámen.
2025. augusztus 31.