Aki velünk volt az úton
“Tanítványai közül ketten aznap egy faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvanfutamnyira volt, és amelynek Emmaus a neve, és beszélgettek egymással mindarról, ami történt. Miközben egymással beszélgettek és vitáztak, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük. Látásukat azonban mintha valami akadályozta volna, hogy ne ismerjék fel őt. Ő pedig így szólt hozzájuk: Miről beszélgettek egymással útközben? Erre szomorúan megálltak. Majd megszólalt az egyik, név szerint Kleopás, és ezt mondta neki: Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban? Mi történt? – kérdezte tőlük. Ők így válaszoltak neki: Az, ami a názáreti Jézussal esett, aki cselekedetben és szóban hatalmas próféta volt Isten és az egész nép előtt; és hogyan adták át főpapjaink és főembereink halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg. Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt. De ma már harmadik napja, hogy ezek történtek. Ezenfelül néhány közülünk való asszony is megdöbbentett minket, akik kora hajnalban ott voltak a sírboltnál, de nem találták ott a testét; eljöttek, és azt beszélték, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt hirdették, hogy ő él. El is mentek néhányan a velünk levők közül a sírhoz, és mindent úgy találtak, ahogyan az asszonyok beszélték; őt azonban nem látták. Akkor ő így szólt hozzájuk: Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie? És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt.Így értek el ahhoz a faluhoz, amelybe igyekeztek. Ő azonban úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok unszolták és kérték: Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már! Bement hát, hogy velük maradjon. És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük. Ekkor így szóltak egymáshoz: Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat? Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. Ők elmondták, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és hogy miként ismerték fel őt a kenyér megtöréséről.” (Lukács evangéliuma 24,13-35)
Karácsony után néhány nappal ezt a számomra kedves húsvéti történetet olvastam föl, az esztendő utolsó napján. Annyira gazdag mondanivalója van, hogy az egész, lassan mögöttünk lévő év összefüggésében is hihetetlen kincseket rejt. Ebben az összefüggésben lépjünk most be együtt a történetbe!
„beszélgettek egymással mindarról, ami történt.” (14. v.) A két tanítvány húsvét napján együtt megy az úton Emmaus felé. Beszélgetnek, de beszélgetésük nem könnyed, vidám, hanem nagyon is szomorú mindattól, amit átéltek. Nem vitatkoznak (ahogy a fordításban van), hanem közösen utat keresnek. Megvitatják, hogy mi is lehet mindannak a jelentősége, értelme és célja, ami velük történt a közelmúltban, aminek szemtanúi voltak.
Azt hiszem, együtt tudunk menni e két tanítvánnyal mi is az úton. Olyan sok minden van mögöttünk, sokan sokféle próbatételt éltek meg. Még mindig egy világháború lehetőségének árnyékában élünk. Betegségek, veszteségek, kudarcok és erő felett végzett munka van mögöttünk. Gyülekezetünk hűséges tagjai közül temettünk el többet is. De egyházunk mögött is egy mozgalmas év van, hiszen sajnos, produkáltunk egy egész országra hatással lévő botrányt.
Ilyenkor, év végén mi is beszélgetünk arról, hogy mi értelme volt mindennek, mi a jelentősége a történéseknek, milyen értelme, célja lehet a próbatételeinknek, mit miért engedett meg Isten. Mert ez a nap ennek minősített alkalma.
„Miközben egymással beszélgettek és vitáztak, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük.” (15. v.) Az értetlen tanítványok vakok is, úgy tűnik. Úgy látják, úgy érzik, egyedül vannak, s a velük történteknek sem oka, sem célja, sem értelme nincs. Csalódottság hangzik szavaikban: „Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt. De ma már harmadik napja, hogy ezek történtek.” (21. v.)
Sok ember – lehet, hogy épp te is – csalódott vagy a mögötted lévő út miatt. Nem ezt vártad, nem ezt remélted, de eltelt egy év, és csalódott vagy az elszalasztott lehetőségek, téged ért bajok miatt, vagy épp az emberek megváltozása miatt. Úgy érzed, egyedül maradtál a terheiddel, próbatételeidben nem volt támasz, kevés segítségre számíthattál, azt is csak néhány embertől. A jó hírekre már te sem vagy fogékony, ahogy az a két tanítvány is átengedte magán az asszonyok híradását az üres sírról. Mert talán már nem tudsz hinni abban, hogy egyszer jobb is lehet majd.
Jézus az Írások alapján fölfedi a két tanítványnak, hogy mindennek így kellett történnie: „Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie?” (26. v.) A negatív eseményeket Isten akaratának kontextusába helyezi, amelyek ezáltal rögtön értelmet nyernek. Milyen fontos, testvérek, hogy életünk megtett útjait Bibliával a kezünkben értelmezzük! Milyen fontos, hogy engedjük Jézust „beszélni”, amikor csalódottan és terhek alatt roskadozva kullogunk szomorúan. Mert az evangélium fényében egészen más értelmet nyer az életünk, annak minden próbatételével, szenvedésével együtt. „Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk” (2Kor 4,17)
„Jöjjön el a te országod…” – ez volt az idei év vezérigéje. Eljött? El, bizony, csak vakok voltunk észrevenni azt, amikor az Isten országa közöttünk volt. Jézus megváltó halála és feltámadása megmutatja nekünk először is, hogy halál nélkül nincs feltámadás, Isten országába jutni, annak ára van. Életünk útja mély völgyeken és sötét sikátorokon át vezet ki a fényre. Az átélt szenvedések az állhatatosság gyümölcsét termik meg bennünk. Kínlódás nélkül nincs siker, s ha így nézzük, akkor talán már meglátjuk azt is, ami örömteli volt a mögöttünk lévő évben. Mert bizony, sok ilyen volt gyülekezetünk életében is, és ezért ma illő hálát adnunk az Úrnak. 21 keresztelés, 15 konfirmáció, új családok érkezése, megtérések, bölcsődeépítés és elindítás, anyaegyházközséggé válás, a dicsőítés új dimenziói, az, hogy még mindig nincsenek ellentétek, törésvonalak, békesség van, s ez nagy kincs! Mik ezek, ha nem Isten köztünk lévő országának bizonyítékai? De soha ne feledjük, hogy a sikerekhez és áldásokhoz lemondásra, önmegtagadásra, szenvedésre volt szükség. Mert ha Urunk útján járunk, akkor a keresztet sem tudjuk kikerülni. Azt a keresztet, amit nekünk kell érte felvenni naponként.
„Ő azonban úgy tett, mintha tovább akarna menni.” (28. v.) Bizony, kellenek a nehéz helyzetek ahhoz, hogy kimondjuk: Jézusra van szükségünk. Nekünk kell kimondani. Jézus nem erőlteti rá magát senkire, nem töri rá az ajtót senkire, hanem szelíd hangon kopogtat. De bizony, Rá volt szükségünk az elmúlt év minden mélypontján, s Rá volt szükségünk akkor is, amikor azt hittük, egyedül is megy ez nekünk.
Az emmausi tanítványok asztalhoz telepednek az Úrral, akit a kenyér megtöréséből ismernek fel. „Ez végig itt volt velünk! Ő mindent tudott és hallott! Szavával hevítette szívünket, erőt adott, amikor padlón voltunk, segített megérteni a megérthetetlent!” Ma különleges módon úrvacsorával zárjuk az évet. Ez az Ige indított arra, hogy megterítsem nektek, s legyen ez a hálaadás asztala. Hogy úgy jöjjünk ide, mint az a két tanítvány, hogy az út végén felismerjük Őt, aki tényleg ott volt velünk a bánatban, látta könnyeinket, érezte fájdalmunkat, átélte csüggedésünket. Nem hagyott egyedül. Mert Immánuel az Ő neve, azaz velünk az Isten. Így nyer értelmet a karácsonyi prófécia.
A Chosen karácsonyi epizódjában az idős Mária a magdalai Máriának adja az addig őrizgetett pólyát, amiben még a gyermek Jézus volt. „Emlékeztessen arra, hol kezdődött az egész, hogy egy kis időre, de egy volt közülünk.” A tanítványokat a kenyér megtörése emlékeztette, s most bennünket is ez emlékeztessen, hol kezdődött tulajdonképpen az egész új életünk. Velünk az Isten. Krisztus végig ott volt velünk, s egy volt közülünk. Ebben az évben is velünk járt az úton. Annyira hálásak lehetünk, hogy nem egy közömbös Istenünk van! Mert értünk adta Önmagát!
Amikor ezt a tanítványok megértik, már nem számít a sötétség és a fáradtság. „Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe” (33. v.) ahol a többi tanítvánnyal együtt örvendeztek azon, hogy „valóban feltámadt az Úr”. Drága Szeretteim! A húsvét fénye így ragyogja be az elmúlt év minden sötét pillanatát, s világítsa meg számotokra mindazt, amiért hálásak lehettek, de elmentetek mellette szótlanul, észrevétlenül, hálátlanul.
Adjon nektek erőt a feltámadt Úr, hogy dacolva a sötétséggel és a fáradtsággal útnak induljatok, immár reménnyel és örömmel. Nem abban reménykedve, hogy boldogabb lesz a jövő év, mint az idei, hanem hogy jövőre is velünk lesz az Úr akkor is, amikor vakok leszünk a meglátására. Mert a boldog megelégedettség forrása nem más, mint az Ő kegyelme és jelenléte. Ebben erősítsen meg minket ez az asztal!
Ámen.
2025. január 3.