Akarj hegyeket!
„Júda fiai Gilgálban Józsué elé járultak, és a kenizzi Káléb, Jefunne fia ezt mondta neki: Te tudod, hogy mit mondott az Úr Mózesnek, az Isten emberének rólam és rólad Kádés-Barneában. Negyvenéves voltam, amikor elküldött engem Mózes, az Úr szolgája Kádés-Barneából kikémlelni ezt az országot, és én megbízható híreket hoztam neki. Társaim, akik velem jöttek, megrémítették a nép szívét; én azonban hűségesen követtem Istenemet, az Urat. Azon a napon megesküdött Mózes: Bizony, a te örökséged lesz és a te fiaidé mindörökké az a föld, amelyet bejártál, mivel hűségesen követted Istenemet, az Urat. Mostanáig megőrizte életemet az Úr, ahogy megígérte. Negyvenöt éve annak, hogy ezt az ígéretet tette az Úr Mózesnek, amikor a pusztát járta Izráel. Most, éppen ma vagyok nyolcvanöt esztendős. Még ma is olyan erős vagyok, mint amikor Mózes elküldött engem. Amilyen erőm volt akkor, olyan az erőm most is: harcba vonulok, és visszatérek. Most azért add nekem azt a hegyvidéket, amelyet megígért az Úr azon a napon, hiszen te is hallottad akkor, hogy anákiak vannak ott és nagy, erődített városok. Talán velem lesz az Úr, és kiűzöm őket, ahogyan megígérte az Úr. Józsué megáldotta őt, és örökségül adta Hebrónt Kálébnak, Jefunne fiának. Azért lett hát Hebrón a kenizzi Kálébnak, Jefunne fiának az öröksége mind a mai napig, mert hűségesen követte az Urat, Izráel Istenét. Hebrón neve azelőtt Kirjat-Arba volt. Arba volt a legnagyobb ember az anákiak között. És béke lett az országban a háború után.” (Józsué 14,6-15)
„Mert bármit is mondjanak a tudósok, a fiskálisok és a katonák: azok a hegyek az enyimek. Mint ahogy én is hozzájok tartozom attól a perctől kezdve, hogy megszülettem a lábok alatt, abban a kis házban, s ők benéztek hozzám az ablakon. Nem a telekkönyv szerint voltak az enyimek, az igaz. De enyimek voltak Isten rendelése szerint, azáltal, hogy ott születtem s ott lettem emberré. Adjátok vissza a hegyeimet!” – írja Wass Albert gyönyörű, klasszikus regényében. Az elvett szülőföld visszaszerzéséért hangzó kétségbeesett kiáltás ez.
Mai igeszakaszunk főhőse, Káléb nem visszaszerezni, hanem megszerezni akarja az Isten rendelése szerinti földet, hegyvidéket. A zsidó honfoglalás 3200 évvel ezelőtti történetében Kánaán területének törzsenkénti felosztásáról olvasunk. Kánaán: az ígéret földje. Mégsem hullik a választott nép ölébe, hanem nekik is tenniük kell az ígéret beteljesedéséért. A megígért területeket el kell foglalniuk, ami bizony harcot jelent, küzdelmet, néha vereséget is, de semmiképpen sem kényelmes, ellenállásmentes bevonulást. Igazából egy 7 éves folyamat volt a honfoglalás.
Mózes utóda, a honfoglalást vezető Józsué előtt megjelenik Káléb, és egy 45 évvel korábbi ígéretre hivatkozva kér területet magának. Már látja Kánaán termékeny földjeit, gyönyörű, erődített városait. Lelki szemei előtt ott az ígért bőség, a valóban tejjel-mézzel folyó jövő karnyújtásnyira van. Káléb Józsué legfőbb bizalmasa. Ők ketten azok, akik még ott voltak Kádés-Barneában, amikor Mózes elküldte őket 10 másik férfival, hogy kémleljék ki az elfoglalandó területet. El is mentek, de Kirjat-Arba nagytermetű és felfegyverzett lakossága megrémisztette a kémeket, kivéve Józsuét és Kálébet. Hitetlenségükért Isten 40 éves pusztai vándorlásra ítélte népét, amíg e két fiatalember kivételével mind meg nem halnak.
Itt van tehát e két veterán: az egyik azóta a nép vezetője lett, a másik még mindig kemény és bátor harcos. A közös harcok, győztes csaták emlékei szorosan összekötik ezt a két embert. Káléb a bizalmi viszonyra hivatkozva kérhetne Józsuétól valami könnyen elfoglalható, termékeny alföldet. De nem, ő azokat a hegyeket kéri, amik annak idején ugyan elrémisztették a többieket, de Isten ezt ígérte oda neki! Azt a földet, amelyiknek a bevétele még most is a legnagyobb kihívást jelenti, ahol még mindig azok a bizonyos anáki óriások vannak. Káléb nem mondja, hogy azt a földet inkább valamelyik fiatal vezér próbálja meg bevenni, hiszen ő már 85 éves. Ő azt mondja, hogy most is olyan erős, mint akkor, most is annyira bízik Istenben, és születésnapján nem a nyugdíjazását kéri haláláig tartó életjáradékkal, hanem feladatot, méghozzá a legnehezebbet. Mert ő Isten hatalmas munkáját akarja meglátni az életében most is.
A magyar fordítások szerint itt felfedezhető némi bizonytalanság Káléb szavaiban, hiszen feltételes módban azt mondja: „Talán velem lesz az Úr…” (12. v.) Helyesebb azonban az itt lévő héber szó egy másik jelentését behelyettesíteni: hacsak nem, amíg nem. És akkor így hangzik: „Te is hallottad akkor, hogy anákiak vannak ott és nagy, erődített városok, amíg velem nem lesz az Úr, és kiűzöm őket, ahogyan megígérte az Úr.” Nincs itt bizonytalanság, hanem nagyon is bizonyos Káléb abban, hogy idős kora és az ellenséges erőfölény ellenére Isten ígérete beteljesedik rajta. Addig lesz csak ott az ellenség, amíg ő Isten segítségével ki nem űzi őket, és birtokba veheti a hegyvidéket.
Káléb hatalmas példát állít elénk egy olyan korban, amikor kényelemre törekszünk, amikor alanyi jogon várunk juttatásokat, amikor másoktól várjuk a nehezebb feladatok elvégzését, amikor nyugdíjas éveinkre boldog semmittevést meg utazgatásokat tervezünk. És ma is nagy példák előttünk azok az idősek, akik közöttünk is itt vannak a gyülekezetben, akik még mindig a feladatokat keresik (sokszor ők oldják meg a fiatalok helyett is), akik életük értelmét még most is a munkában, a küzdelemben látják, ami sokszor épp az erőtlenségük leküzdése ellen történik.
Bizony, igazat szól az ének: „küzdelemre hív az élet, hadd kövessünk benne téged”. A hívő élet nagy ígérete nem az, hogy sík földre kell bevonulnunk. Mi szeretnénk „Jerikót” bevenni, ahol kürtszóra leomlanak a falak, és csak be kell sétálnunk. Ez is megadathat, és néha valóban könnyű megoldások áldását kapjuk az Úrtól. Áldott legyen érte! De az a tapasztalat, hogy inkább hegyekkel és óriásokkal kell küzdenünk naponta. Minden nap területfoglalásért harcolunk, s ez nemcsak a Budapest belvárosi parkolásra igaz. Levegőért küzdünk, fennmaradásért, segítségért vagy megértésért a kollégáktól, barátoktól, élettérért, időért, amit magunkra vagy a családunkra fordíthatunk. Hegyeket hódítunk naponta, el is fáradunk benne estére: a munka hegyeit, az elvárások hegyeit, a kifizetendő számlák hegyeit, a fájdalmak vagy a bánat hegyeit.
Nagyon szeretem Jézus tanítását a hegyeket mozgató hitről: „Bizony mondom nektek, hogy aki azt mondja ennek a hegynek: Emelkedjél fel, és vesd magad a tengerbe! – és nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy amit mond, az megtörténik, annak megadatik az.” (Mk 11,23) Ugye, mennyire szeretnénk megtapasztalni így a hit erejét? De mire is van ehhez szükség? Nemcsak kételkedésmentes hitre, hanem: hegyekre!
Még fiatalkoromban, a szülőfalumban valaki vett egy TOYOTA városi terepjárót. Kevés ilyen volt még akkor az országban. Vagánykodott a csili-vili autóval az illető, hogy mekkora teljesítménye van az akkori szocialista gépekhez képest. Ámuldozott rajta az egész falu, főleg mi, fiatalok. Aztán egyik nap elakadt a határban a sáros szántóföldön. Kiment hát Laci bácsi a Lada Nivával és kihúzta. Bizony, a terepjáró valódi értéke és teljesítménye is csak olyan körülmények között derül ki, amik próbára teszik. Városban nincs szükség terepjáróra.
Úgyhogy, ha szeretnéd megtapasztalni a hit valódi erejét, átélni Isten ígéretének beteljesedését, akkor ne kényelmes életre vágyakozz, hanem kérd a hegyeket az életedbe! Mert az ígéretek beteljesedéséért nekünk is tennünk kell.
Volt egy ismerősöm a teológián, aki készületlenül jött a vizsgára, mondván, hogy őt Isten hívta el erre a szolgálatra, tehát az Ő segítségével fog vizsgázni. Mondanom sem kell, hogy az illetőt megbuktatták, ő meg arra panaszkodott, hogy pikkelnek rá a tanárok. De hát Isten a munkát áldja meg, nem a semmittevést. Ígéreteiért nekünk is tennünk kell. Megígérte gyülekezetünknek a templomot, a bölcsődét is, de nekünk kellett felépíteni, meg működtetni is.
Kérd hát a hegyeket, ha fiatal vagy és erőd teljében vagy, de kérd, ha már idős vagy, és úgy érzed: a kapuig kimenni is hegymászásnak számít. Kutasd fel a hegyeket, és tanúja leszel annak, ahogyan Isten olyan dolgokat visz végbe az életeden keresztül, amire nincs más magyarázat, mint az Ő jelenléte. Bízz Jézusban, aki nem azt ígérte, hogy erőt ad megmászni a hegyeket, hanem erőt ad elhordani. Sokkal többet ígér, mint amit gondolnánk. Bízhatunk Benne, hiszen a halált is legyőzte! Milyen hegyet ne mozdítana meg hát a Benne való hit?
Nem kell félnünk a küzdelmektől, az óriásoktól, hiszen Jézus megvívta a legnagyobb küzdelmet a kereszten, és győzött. Izráel népe nem azért telepedhetett le Kánaánban, mert elfoglalta, hanem mert Isten úgy döntött, hogy nekik adja. A nép honfoglaló harcai ebbe az előre elrendelésbe illeszkedtek. Így a mi életünk harcai sem bizonytalanok, mert Isten ígérete már most valóság.
Nagy Konstantin római császár a Milvius-hídi csata előtt látomást látott: egy kereszt tűnt fel az égen egy felirattal, miszerint: „E jelben győzni fogsz.” 312-ben a kereszt jelében győzte le Marcus Aurelius háromszoros túlerőben lévő seregét. Nem tudom, milyen feladatok várnak rád, milyen hegyek tornyosulnak előtted. Talán egy új feladat, új munkahely, új kapcsolatok, új szolgálat, valami olyan, amit eddig sosem csináltál. Lehetsz fiatal vagy idős, elfoglalandó területei vannak életednek, megvívandó csaták. Amíg itt vagy, nincs vége a küzdelemnek.
Persze, vágyunk a pihenésre, a kényelemre, és mondunk olyanokat, hogy elég most már a küzdelemből, nem akarok több hegyet elhordani. Amikor felépült a templom, azt gondoltam: nyugodt élet következik csöndes szolgálattal. Aztán jött a bölcsőde. Most is úgy vagyok, hogy nyugdíjig el vagyok most már, nem mozgatni, hanem birtokolni akarom a hegyeket. A csúcson akarok üldögélni és élvezni a panorámát. De tudom, hogy nem így lesz, mert az ígéret földjét, Isten országát hegyek veszik körül. És ezt az igét megértve már nem is akarom a lábamat lógatni. Jönnek majd az újabb hegyek, újabb óriások, újabb feladatok, újabb küzdelmek.
Mert ebben is Urunk követőivé kell lennünk, aki azt mondta: „Nekünk, amíg nappal van, annak a cselekedeteit kell végeznünk, aki elküldött engem. Mert eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat. Amíg a világban vagyok, a világ világossága vagyok.” (Jn 9,4-5) Jézus ezt is mondta: „Ti vagytok a világ világossága.” (Mt 5,14) Világítani azt jelenti: harcolni a sötétség ellen, kérni a hegyeket, hogy meglátszódjon a tetején a város, azaz Isten ígéretében bízó és érte dolgozó életünk. És ez a küldetésünk, amíg meg nem érkezünk az ígéret földjére. Na, annak a beteljesedéséért valóban nem kell tennünk semmit, mert az kegyelem. És ott majd tényleg megpihenhetünk, ott majd gyönyörködhetünk egy örökkévalóságon át.
Ámen.
2025. augusztus 10.