A porba írt titok
„Ekkor odavezettek az írástudók és a farizeusok egy asszonyt, akit házasságtörésen értek, középre állították, és így szóltak Jézushoz: Mester, ezt az asszonyt házasságtörés közben tetten érték. Mózes azt parancsolta nekünk a törvényben, hogy kövezzük meg az ilyeneket. Hát te mit mondasz? Ezt azért mondták, hogy próbára tegyék, és legyen mivel vádolniuk őt. Jézus pedig lehajolt, és ujjával írt a földre.” (Jn 8,3-6)
Teológusok és prédikátorok próbálták már megfejteni a titkot, hogy vajon Jézus mit írt ujjával a porba. A bonyolult, teológiai összefüggéseket igénylő magyarázatok helyett azonban talán sokkal egyszerűbb oka volt e cselekedetének: az idő. Az idő titkot rejt. Amíg ő rajzolt – ki tudja, mit – addig a viszkető tenyerű ítélkezők csoportja gondolkodhatott volna, mielőtt köveket hajít a szerencsétlen asszonyra. Jézus egyszerű időhúzása az indulatok lecsillapodására, az ítélet átgondolására, az empátia gyakorlására adott volna lehetőséget. Nem az asszony bűnének relativizálása lett volna a cél, hanem az égbekiáltó bűn mögött a sebzett ember észrevételére, akit az ítélet nem fog megváltoztatni, de a kegyelem igen.
Milyen jó lenne ma is, ha tudnánk a „porba rajzolni”, mielőtt köveket ragadunk! Milyen jó lenne nem csípőből tüzelni, nem csak kimondani a bűnről, hogy az bűn, hanem észrevennénk a külső romlottság álarca mögött segítségért kiáltó, megtört szívet. Milyen jó lenne, ha nemcsak feketén-fehéren ítéletet hirdetnénk, hogy az abortusz, a homoszexuális viselkedés, az eutanázia bűn, hanem próbálnánk megérteni a bűnös döntésekhez vezető utakat, a változatosan zsákutcába futó emberi sorsokat is. Vitatkozunk, teológiai és etikai diskurzust folytatunk, meg akarjuk egymást győzni, miközben az EMBER érdekel mindenkit a legkevésbé. Aki legalizálni akarná a bűnöket, ugyanúgy nem az ember javát szolgálja, mint az, aki ítéletet hirdet fölötte. A szív problémáját nem lehet a törvény szintjén megoldani, erre már az Ószövetségből rá kellett volna jönnünk. Az evangélium azonban egy harmadik út, amin járnunk kellene.
Jézus nem ment bele a játszmába, s ennek felfogására időt hagyott az önmagát bírói székbe ültető tömegnek. Egyúttal őket is arra hívta, hogy húzzák be a féket és hajoljanak ők is a por fölé. Nem arról volt itt szó, hogy Jézus semmiségnek tekintette az asszony bűnét, sőt. De sokkal fontosabb volt számára a bűnös emberi élet megmentése, megváltoztatása, mint az ítélethirdetés. Ő maga mondta: „nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem azért, hogy megmentsem.” (Jn 12,47) Egy ügyes mondattal („Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ.”) saját tőrébe kergeti az ítélkező csődületet, és napnál világosabbá válik, hogy itt csak egy valakinek van joga ítélkezni: Jézusnak. Ő viszont nem teszi, hanem csak ennyit mond: „Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!” (Jn 8,11)
Mindannyiunk élete a bűn mocsarában vergődik, ki látványosabban, ki kevésbé. Az emberi élet megváltozására nem a bűn miatti ítélkezés, hanem a kegyelem szabadít csak fel. Ha moralista okokra hivatkozva tiltunk meg dolgokat, a törvény kényszerítő ereje nem fogja megadásra késztetni a szívet, sőt még nagyobb ellenállást szül. De ha a kegyelemmel találkozik úgy, ahogy az Krisztusban megjelent, aki nemhogy elítélte volna a bűnös embert, hanem önmagát adta oda a bűnért a kereszten, az engedelmessé tesz egy tisztább és szentebb életre. Ez a keresztyén erkölcs alapja, a kegyelem titka: nem azért kerülöm a bűnt, mert félek az ítélettől, hanem azért, mert megmenekültem az ítélettől.
2024. január 31.