Monorierdői Református Gyülekezet

A harcos keresztyén

„Ha háborúba vonulsz ellenséged ellen, és látsz lovakat, harci kocsikat és nálad nagyobb sereget, ne félj tőlük, mert veled lesz az Úr, a te Istened, aki fölhozott téged Egyiptom földjéről. Amikor készültök az ütközetre, lépjen elő a pap, és beszéljen a néphez. Ezt mondja nekik: Halld meg, Izráel! Arra készültök most, hogy megütközzetek ellenségeitekkel. Ne lágyuljon meg a szívetek, ne féljetek, ne rettegjetek, és ne rémüljetek meg tőlük! Mert Istenetek, az Úr veletek megy, harcol értetek ellenségeitek ellen, és megsegít benneteket.Az elöljárók pedig így beszéljenek a néphez: Van-e itt olyan ember, aki új házat épített, és még nem avatta fel? Az menjen vissza a házához, nehogy másvalaki avassa fel azt, ha ő meghal a harcban. Van-e olyan ember, aki szőlőt ültetett, de még nem vette hasznát? Az menjen vissza a házához, nehogy másvalaki vegye hasznát, ha ő meghal a harcban. Vagy van-e olyan ember, aki eljegyzett egy leányt, de még nem vette el? Az menjen vissza a házához, nehogy másvalaki vegye azt el, ha ő meghal a harcban. Azután még ezt is mondják meg az elöljárók a népnek: Van-e itt olyan ember, aki fél, és lágyszívű? Az menjen vissza a házához, ne csüggessze el társainak a szívét a magáéhoz hasonlóan! Amikor az elöljárók befejezik a néphez intézett beszédüket, rendeljenek csapatparancsnokokat a nép élére!” (5Móz 20,1-9)

Aki hozzám hasonlóan volt katona, az megtanult jónéhány hadviselési szabályt. Meg kellett tanulnunk a fegyverhasználatot, őrszolgálati szabályzatot és egyéb nemzetközi hadijogi fogalmakat. De mindenekelőtt a tekintélynek való alávetést és a fegyelmet. A legtöbb fiú sorkatonai ideje alatt tanulta meg a rendet. Azért volt erre szükség, mert egy háborús éles helyzetben mindent eldönthet a katonák fegyelmezettsége. Hiába a legszuperebb high-tech fegyverek, ha nincs fegyelem, azzal együtt semmisül meg az egész sereg. A katonai fegyelem a személyes önrendelkezés feladását jelenti. A sereg nem individuumokból áll, a háború nem az egyéni képességekről és teljesítményekről szól. Csak a hollywoodi filmekben győz le egy magányos hős egy egész hadsereget. A valóságban kőkemény függő viszony, egymásrautaltság van a harcmezőn. Ettől legalább annyira függ a győzelem, mint a fegyverektől.

A zsidók számára adott hadviselési szabályzat egy részét olvastam fel nektek. Miért volt erre szüksége Izráel népének? Azért, mert az Istent követő nép óhatatlanul konfliktusba fog kerülni a környezetével. Nem a szelíd megadás, az ellenséggel kötött kompromisszumok, hanem a harc jelentette az életben maradás lehetőségét. Gondoljunk csak bele, mekkora kihívás lehetett egy nomád nép számára a kőfalakkal körülvett és felfegyverzett katonákkal védett városokkal való szembeszállás! Milyen szervezettséget és elszántságot igényelt a pusztító vagy beolvasztani akaró bálványimádó népek támadásainak kivédése. Az biztos, hogy itt keménységre volt szükség. Bár nehezen tudjuk beilleszteni istenképünkbe a harcra buzdító Istent mi, akik a „szelíd szemű” Jézusban hiszünk, mégis beláthatjuk könnyen, hogy a másik arcfél odafordításával semmi esélye nem lett volna Izráel népének sem a honfoglalásra, sem a megmaradásra.

És hogy ez nekünk ma miért fontos? Mert Isten nemcsak szerető mennyei Atyaként jelenti ki magát, hanem hadvezérként is, a Seregek Uraként, aki harcol értünk és harcra hív bennünket is. Nem keresztesháborút kell vívni, az egyháztörténet során az a legnagyobb félreértések közé tartozott. De le kell szögeznünk előre, hogy a keresztyén élet nem puhányságot jelent, nem arról szól, hogy csináljunk lábtörlőt magunkból. Krisztus követése nemcsak nyájasságot és szelídséget, hanem harcos keménységet, elszántságot is követel. Az Úr, aki azt mondja, hogy „aki arcul üt téged jobb felől, tartsd oda annak arcod másik felét is!” (Mt 5,39), azt is mondja: „akinek nincs kardja, adja el felsőruháját, és vegyen.”

Szóval ma a „harcos keresztyén” jellemvonásait ismerhetjük meg. Bennünk vannak-e ezek a tulajdonságok? Megszülte-e bennünk a Lélek a küzdőszellemű katonát? Mert Isten gyermekei vagyunk, de Krisztus katonái is. Nézzük meg az igében, miről is van szó! Először is arról, hogy amiképpen a katona definícióját is a sereg adja meg, úgy nincs egyház nélküli keresztyén ember sem. Nincs olyan, hogy „hiszek én a magam módján”, meg hogy „otthon is lehet imádkozni”. Ha feltesszük azt a kérdést, hogy mi az egyház, akkor azt szoktuk mondani, hogy a hívők közössége. Alulról szerveződőnek gondoljuk, de nem így van. A hadsereget toborozzák, a katonák behívó parancsnak engedelmeskedve lépnek be a seregbe. Nem a katonák döntenek arról, hogy „gyertek, alkossunk sereget!” Az egyház is szó szerint felülről szervezett közösség. „Isten Fia a világ kezdetétől annak végéig, az egész emberi nemzetségből, Igéje és Szentlelke által az igaz hit egységében magának egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, azt oltalmazza és megtartja.” (Heidelbergi Káté 54.) Egy hadsereg képe rajzolódik ki előttünk e mondatok hallatán. A tanítványokat Jézus hívja el, nem a tanítványok döntenek. A keresztyén embert az egyház definiálja, aki keresztyén (azaz a szó jelentése szerint Krisztusé), az a másik keresztyénhez is tartozik. Nincs tehát egyházon kívüli keresztyén, ahogy katona sincs sereg nélkül.

„Ha háborúba vonulsz ellenséged ellen, és látsz lovakat, harci kocsikat és nálad nagyobb sereget…” (1. v.) – olvassuk igénk elején. Drága szeretteim! Elfelejtjük vagy nem vesszük komolyan azt, amire a Biblia többször is figyelmeztet, hogy a hívő ember egy szellemi harcmezőn áll. A keresztyén élet harc, küzdelem, örökös készenlét. Aki elkötelezi magát Krisztus mellett, az tulajdonképpen belép egy, a világgal ellenséges seregbe, az egyházba, ahonnan nincs „civil eltáv”. Nemcsak vasárnap vagyunk keresztyének, hanem minden nap, szünet nélküli küzdelemben állunk.

Jézus ezért mondta a tanítványainak, hogy vegyenek kardot, mert jól tudta: kereszthalála és feltámadása az egyház küzdelmes történetének kezdete lesz, és számukra folyamatos konfrontációt és üldöztetést jelent majd. Ezért mondta azt is: „Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot.” (Mt 10,34) Olyan nincs, hogy hiszek az evangéliumban, de az nem jelent számomra küzdelmet. Hányan tapasztalják meg azt, hogy ha megélik a hitüket a munkahelyükön, akkor gúnynak, provokációnak vannak kitéve? Mert a sötétség nem fogadja be a világosságot.

Nálunk sokkal nagyobb sereget látunk ma szembejönni: a liberalizmus és annak ágai, a nyugatról folyamatosan teret nyerő szellemi áramlat szinte megadásra késztethet bennünket, s azt hihetjük: ha a nyugat-európai országok egyházai nem tudtak ellenállni, hanem behódoltak és feloldódtak, akkor csak idő kérdése, mi sem leszünk kivétel. Olyan fegyverekkel jönnek, amilyeneket mi nem is ismerünk. De folytatódik az ige: „ne félj tőlük, mert veled lesz az Úr, a te Istened” (1. v.) Bízzunk hát akkor, amikor az élet legyőzhetetlennek tűnő kihívások elé állít bennünket. Mert nem erőnkre, hanem Isten erejére tekinthetünk. Egy katolikus plébánossal beszélgettem nem rég, aki elmondta, hogy a katolikus egyház megújulását olyan technikák átvételében látja, amit egyébként vállalatok alkalmaznak. Animátorok mozgatják a közösséget, meg egyéb, menedzsmentből átvett gyakorlatot ültetne be az egyházba. Hallgattam. Sokan gondolják ezt így a reformátusoknál is.

De az ige megmondja, mi a megmenekülés biztosítéka: a szabadító Isten, aki fölhozott Egyiptom földjéről. Bennünket is megszabadított Krisztus által, ezért nem hagy el semmilyen vészterhes időben. Az evangélium hirdetése és megtapasztalása az egyetlen reményünk ma is, hogy az az Isten, aki úr a halálon, legyőzi minden ellenségünket. Nem céges módszerek, hanem Krisztus a győzelem záloga. Az a baj, hogy nehezen hisszük, hogy ez elég lenne.

Aztán olvasunk olyat is, hogy „Amikor készültök az ütközetre, lépjen elő a pap, és beszéljen a néphez.” (2. vers) A hétköznapi életünk is olyan, mint egy harcba indulás. Reggel felkelünk, s tudjuk, sokszor erőnket meghaladó feladatok várnak. Izráel népének nem az volt az elsődleges, hogy az ütközet előtt rendbe hozza a fegyverzetét, hanem hogy hallgassa meg a pap üzenetét, azaz Isten bátorító igéjét. Ma is így kell „hadba vonulnunk”. Ahogy egykor Oroszországban láttam, hogy az emberek hosszú sorokban állnak reggelente a templomajtó előtt, hogy bemenjenek munka előtt imádkozni. Mi is csak akkor győzhetünk, ha minden reggel a győztes Krisztusra nézünk.

De ne feledjük: a mi küzdelmünk nem a mindennapi kenyérért kell, hogy folyjék. Hanem Krisztusért, a hitért. Milyen harcod volt a héten a hited miatt? Volt egyáltalán? Érezted a gonosz lihegését a sarkadban? Nem tartalékos katonák vagyunk, hanem éles bevetésen vagyunk, de mi a laktanyában akarjuk leélni az életünket. A cím, a név a fontos: keresztyéneknek nevezni magunkat, de Krisztusért harcolni? Ahogy katonakoromban Debrecenben az egyébként nagyszájú századparancsnokom mondta: nem megy Okucaniba békefenntartónak, mert ott lőnek. Igazi „katona” volt. Az egyenruha meg a presztízs számított.

Aztán: mi jellemzi még a harcos keresztyént? Az áldozatkészség. Úgy mentek harcba Izráel fiai, hogy számítottak arra, hogy nem térnek vissza élve. Elbúcsúztak családjuktól, házuktól, jegyesüktől, feleségüktől. Áldozatkészségre csak az az ember képes, aki önmagánál nagyobb célért él a világban. Tudjátok, belőlük lesznek a hősök. Azokból, akik életüket adják egy nemes célért, a szabadságért, a hitért. Rájuk szoktunk emlékezni nemzeti ünnepeinken, de az ige szerint minden keresztyénnek ilyen embernek kellene lennie. Vannak ilyen emberek ma is: akik nem a pénzért, hanem elkötelezettségből végzik a munkájukat. Miattuk működik az ország. Hány ember dolgozik alapbérért a közműveknél, a postánál, az egészségügyben, a tűzoltóságnál, a rendőrségnél, akiket igazából csak a felelősségtudat hajt? A világ bizony sokszor példa előttünk, keresztyének előtt. Mi hajlandók vagyunk ekkora áldozatra azért a Krisztusért, akinek nevét zászlónkra tűzve lobogtatjuk bele a világ arcába?

Ma ezt nagyon nehéz elfogadni, amikor az ÉN és annak igényei állnak a középpontban. Ugyan ki és milyen célért adja az életét önként? Ugyan mi adnánk-e az életünket Krisztusért? Hiszen még a vasárnapjainkat is csak hébe-hóba adjuk Neki. Pedig Ő adta értünk az életét. Neki fontosabb volt az én nyomorult, bűnös életem, mint saját dicsősége és élete. Vajon milyen keresztény az, aki áldozatmentesen akar követni egy önmagát feláldozó Istent? Amikor az Ő követője leszek, akkor ki kell jelentenem: kész vagyok Krisztusomért odaadni az életemet. Ezt kellett a tanítványoknak is megélniük, akik mind mártírok lettek.

Még egy nagyon fontos dologról kell szólnunk, olyanról, ami ma a legnagyobb akadálya annak, hogy győztes sereg tagjainak érezzük magunkat az egyházban. Ez pedig a félelem, a csüggedés. Biztosan hallottátok már a hibrid háború fogalmát. Azt jelenti, hogy a háború nemcsak a harctéren folyik, hanem a hátországban is az információk és dezinformációk csatájában. Meg akarják téveszteni, el akarják csüggeszteni egymást a harcban álló felek. Szigorú utasítás hangzik azoknak, akik elcsüggesztik társaikat: az ilyen menjen haza, ne rontsa a harci morált! Jaj, hányan mehetnénk mi is haza! Hányan tudjuk egymást negatív jövőképpel, pesszimizmussal még jobban elcsüggeszteni! Sokszor nem felüdítő a keresztyének beszélgetése. Nem Krisztus győzelme és Isten ígérete van a fókuszban, hanem az önsajnálat és a reménytelenség. Missziónk sikertelenségének egyik oka ez, hiszen ki akar egy magát eleve vesztesnek érző seregbe belépni? A „sereg”, az egyház az egymásra utaltságról szól. Pesszimizmusunk hatással van a többiekre, ahogy az optimista hitünk is. Nekünk ezzel kell bátorítani egymást.

Én olyan keresztyén akarok lenni Isten segítségével, aki tud szelíd és alázatos lenni, de tud kőkeményen küzdeni és harcolni Isten országáért. Mert keresztyénnek lenni nem csupán azt jelenti, hogy néha erőnket meghaladó módon szolgálunk (néha még ez is nehezünkre esik), hanem harcolunk, amiben benne van a veszteség, az áldozat, a halál veszélye is. Olyan akarok lenni, aki valóban tud bízni a Fővezérben és engedelmeskedni Neki, s akinek Krisztus mindenre elég, ezért képes a legnagyobb áldozatok meghozatalára is. Igen, ha kell, meghalni is kész akarok lenni. Ti akartok ilyenek lenni? Remélem, hogy igen, mert egyébként nincs értelme itt lennünk! Mert csak ilyen harcosok képesek megújítani az egyházat, igazán nagy dolgokat alkotni, hatással lenni a világra. Ha ez nem így van, akkor az a baj, hogy hiányoznak a harcosok a seregből a templomok pedig üres laktanyák, ahol lelket tüzelő induló helyett szerelmes dalok simogatják a betévedő lelkeket. Mi viszont induljunk bátran a harcba!

Ámen.

2025. február 2.