A felnőtté válás titka
“Azt mondom pedig, hogy ameddig az örökös kiskorú, addig semmiben sem különbözik a szolgától, jóllehet ura mindennek, hanem gyámok és gondozók felügyelete alatt áll az apa által megszabott ideig. Így mi is, amikor kiskorúak voltunk, a világ elemei alá voltunk vetve szolgaságra. De amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született a törvénynek alávetve, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk. Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának Lelkét a mi szívünkbe, aki ezt kiáltja: „Abbá, Atyám!” Úgyhogy már nem vagy szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor Isten akaratából örökös is.” (Pál levele a galatákhoz 4,1-7)
Keresztyén ünnepeink mind-mind üdvtörténeti korszakhatárt jelentő eseményekre épülnek. Karácsony, Jézus születése az emberiség történelmének korszakhatára, fordulópontja. Olyan esemény, amiről messzi földön élő bölcsek is híradást vettek, mert különös égi jel hirdette a születés páratlan jelentőségét. Még a történettudomány is ezt használja viszonyítási pontnak, amikor a történelmi eseményeket Kr.e. vagy Kr.u. jelöléssel datálja. Így még a saját születési dátumunk is Krisztussal köt össze bennünket.
Nem, nem kevertem össze a jegyzeteimet, hogy ma a karácsonyról beszélek, mivel a téma szorosan kötődik a pünkösdhöz. Ugyanis a pünkösdkor kiáradó Szentlélek helyezi egészen más megvilágításba a Krisztus-eseményt, hirtelen a „saját nyelvünkön” kezdjük azt érteni az ünnepeink tartalmát, azok ajándékát ma is valósággá teszi, és egyenesen a szívünkbe hozza. Igazából a Szentlélek bennünket is egészen más megvilágításba helyez, egészen más élettel ajándékoz meg. Nézzük, hogyan, de ne csak nézzük, hanem a Lélek jelenlétében éljük is át valóságosan.
Pál apostol e pünkösd után kb. 15 évvel írt levélrészletében az emberiség Krisztus előtti és utáni állapotát, a kettő közötti különbséget mutatja be tipikusan. Egy földi, jogi viszonnyal illusztrálja, amelynek középpontjában az örökség, az örökösödés áll. Ennek megértéséhez ismernünk kell az ókori háztartás felépítését, amelyben szülők mellett nemcsak vér szerinti gyermekek voltak jelen, hanem rabszolgák és azok gyermekei is. Az apa végrendelkezett, hogy a vagyon kié legyen.
Alapesetben a legidősebb fiú volt az örökös (ez volt az elsőszülöttségi jog), és a végrendeletben határozta meg az örökhagyó, hogy mikor száll a tulajdonjog az örökösre. Amíg ez az idő el nem jött, a kiskorú gyermeknek ugyan nagy vagyon lehetett kilátásban, mégsem volt különb a helyzete a rabszolgáénál. Természetesen itt most jogi viszonyokról beszélünk. A két kategória (szolga és örökös) tehát elsőre nem volt megkülönböztethető. Csak az idő múlásával vált félreérthetetlenül világossá. Addig is az örökös gyámság alatt volt.
Mindez úgy kapcsolódik a mi személyes életünkhöz, hogy nekünk is van egy Krisztus előtti és egy Krisztus utáni állapotunk. Krisztus előtti állapotunk az, amikor még nem hittünk, és ezért világi elemeknek voltunk alávetve szolgaságra. Bálványunk volt a pénz, a munka, a siker, sport, művészetek, szórakozás, az élvezetek, de még a család is. Nem tudom, hogy ez mindannyiunknak múltidő-e, de ha nem, akkor Isten ma mondja épp neked: korszakváltás jöhet az életedbe, ha hajlandó vagy földi céljaid feladni, s átadni életedet Neki, a mindenség Urának, a megváltó Krisztusnak. Egy olyan élet, amit talán ma még el sem tudsz képzelni, hogy a tiéd lehet. De ahogy az örökség várja az örököst, hogy felnőjön hozzá, ez is készen van számodra.
Amikor Krisztusban hitre jutunk, hátat fordítunk minden bálványnak. Ez a Krisztus utáni életszakaszunk. De a hitben is kell számolni a kiskorúsággal, majd ezt követően juthatunk el érett nagykorúságra. Itt a kérdés, hogy kiskorúak vagy nagykorúak vagyunk-e. A Zsidókhoz írt levél szerzője is méltatlankodik a címzett gyülekezetnek, hogy „mostanra már tanítóknak kellene lennetek, mégis arra van ismét szükségetek, hogy Isten beszédeinek alapelemeire tanítsanak titeket, és olyanokká lettetek, mint akiknek tejre van szükségük, nem kemény eledelre.” (Zsid 5,12) Az emberi fejlődésnek megvannak az életszakaszai, hány éves korig tart a gyermekkor, serdülőkor, fiatal felnőtt, stb. De a lélek fejlődése nem feltétlenül követi a biológiait. Ugyanígy a hitfejlődésben is sokan megrekednek a kiskorúságban.
Ennek egyik jele, hogy még mindig a régi célok határozzák meg az életét. Keresztyénnek vallja ugyan magát, de ugyanúgy él, mint a világi ember, ugyanazok a céljai. A másik a vallásosság. Igen, a vallásos ember is hitben kiskorú. Aki vallásos követelményeknek veti alá magát szolgaságra; akit egyházi megfelelési kényszer hajt; aki méreget másokat az alapján, amit lát belőlük, hogy mennyire hívő vagy nem; aki másokhoz hasonlítgatja magát; aki azt hiszi, hogy imádsága meghallgatása a szép megfogalmazástól és teológiai korrektségtől függ; aki hagyománykövetésből jár templomba vagy épp túlzásnak tartja az istentiszteleteken való rendszeres részvételt, az hitben kiskorúnak számít.
A nagykorúság jele nem a vallásosság, hanem a felelősségtudat, szolgálat- és áldozatkészség, elkötelezettség, alázat. Amikor az egyházban ezek híjával vagyunk, és a versengés jellemző vagy épp az, hogy mindig külső segítséget várunk mindenhez, meg amikor arra számítunk, hogy helyettünk majd úgyis megcsinálnak mások mindent, az azt jelenti, hogy kiskorúak vagyunk. Református egyházunkban érdekes módon látszik ez. Gyülekezeteink jórésze olyan, mint egy kamasz gyermek: függetlenséget akarunk, de amikor komoly felelősségteljes döntést kellene hozni, másoktól várjuk a megoldást. A gyülekezet életébe ne szóljon bele se a püspök, se az esperes, se senki más. De ha omlik a vakolat a templom tornyáról, akkor írjunk levelet és kérjünk pénzt az esperestől. Vagy pl. amikor a COVID járvány kezdetén kérdés volt, hogy bezárjuk-e a templomot, akkor sok gyülekezetben hangoztatták, hogy jó lenne, ha kapnánk rá felsőbb utasítást. Aztán, amikor a püspök kiküldött egy körlevelet, hogy döntsék el a gyülekezetek presbitériumai, akkor felháborodtak: „És mi lesz, ha valaki megbetegszik és meghal?!” Hát igen, így van ez: a felnőtt lét arról szól, hogy a döntéseinkért felelősséget kell tudni vállalni, és ezeket a döntéseket nekünk kell meghoznunk.
Egyénileg is vannak jelei a kiskorúságnak: ha még mindig vallásos követelmények határoznak meg, vagy még mindig magad jóságában, jó vallásosságában bízol, és még nem érzed magadnak egészen az örök életet, mert hitedet beárnyékolja a méltatlanság tudata, akkor még kiskorú vagy. Meg akkor is, ha a gyülekezetedtől mindig csak vársz valamit, de te nem teszel érte semmit. Legyen jó az igehirdetés, komfortos a templom, legyenek jó programok, de egy széket sem teszel arrébb. Nem baj ez, hiszen nem felnőttnek születik senki sem. A kiskorúság egy múló állapot amiből Isten azt akarja, hogy jussunk el „mindnyájan a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra, hogy többé ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak”. (Ef 4,13-14) Hiszen egyetlen jó apa sem akarja, hogy a gyermeke gyerek maradjon.
De hogyan válhatunk hitben nagykorúvá? Itt jön képbe pünkösd csodája, a Szentlélek munkája. A növekedés ugyanis nem személyes elhatározástól függ. A gyermek nem azért növekszik, mert eldöntötte, hanem az egy természetes folyamat. Egy titok. Ilyen a hitbeli fejlődésünk is. Pál azt mondja, hogy „Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának Lelkét a mi szívünkbe, aki ezt kiáltja: „Abbá, Atyám!”” (6. vers) Isten elküldte Fiának Lelkét. Erről szól a pünkösd, hogy a tőlünk térben és időben távol lévő Krisztus egyszer csak közelebb lesz hozzánk bárki másnál. Egyszer csak átjár az a boldogság, hogy Krisztus keresztáldozata valóban értem történt. És ez az értem meghalt, de harmadnap feltámadt Krisztus átveszi az uralmat a szívem fölött, magáévá és önmagával eggyé teszi. És ezért már nemcsak hozzá szólhat a mennyei szózat, hogy „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” (Mt 3,17), hanem nekem is szól! Mert Isten fia vagyok én is! Ez a csoda növekedésünk kiinduló pontja.
Bolyki László írja „Apák és fiúk” című könyvében, hogy azért van annyi nárcisztikus vagy függő személyiségzavarral küzdő ember, mert elapátlanodott a társadalmunk. Az apa régen példakép volt és nevelő. Az apák tanították a fiakat szakmára és az életre. Ma meg az apa az a személy, aki nincs otthon. Azért, mert állandóan dolgozik, vagy mert elköltözött otthonról. A gyereknek a hiány a legnagyobb élmény az apjából. Ezért aztán nagyra nőtt kamaszok alkotják társadalmunk jórészét, akik nem képesek sem értékelni önmagukat, sem felelősséget vállalni tettikért vagy épp elköteleződni. És nem ismerik, hogy milyen is egy apa igazából.
Hát igen, akinek nincs apja, az nem nő fel soha igazából. Örök kiskorú marad. És éppen így az a hívő, akinek soha nem lesz apjává az Isten, az sem fog felnőni soha. Meggyőződésem, hogy hitben kiskorúságunk oka nem más, mint az, hogy Istenre nem tudunk igazából apaként tekinteni, nem tudunk élni a Lélek adta bensőségességgel és szabadsággal. Egyházi nyelvhasználatunk sem segít ebben, hiszen hogyan is van a Bibliánkban? Atya, ugye? Az angolban nincs is ilyen szó, ott fathernek fordították. Ahogy az eredeti bibliai görögben is így van. És amikor itt azt mondja az ige, hogy a Szentlélek által Abbának szólíthatjuk Istent, fel sem tudjuk fogni, miről van szó. Mert az abbá az apa legszemélyesebb, legbensőségesebb megszólítása volt akkor. …hiányzik a mennyei apa az életünkből.
Ma legyen a számodra a Szentlélek pünkösdi ajándéka, hogy nem Atyának szólítod Istent. Az olyan archaikus, távolságtartó. Imádkozz egyszer így, hogy „Mennyei édesapám!” – mert erre indít a Lélek. Bizony, először furcsa ezt kimondani. Ha nem volt apaélményed, azért, ha volt, akkor meg azért. Szabad ezt? Ilyen bensőségesen? Persze, hogy szabad. Jézus is így tanított imádkozni. Rácsodálkozhatok, hogy mégis van egy apám, aki szeret feltétel nélkül; aki nem nézi, milyen ruhában jöttem templomba; aki kedvesen mosolyog akkor, amikor teológiailag nem éppen jól vagy botladozó nyelvvel imádkozom; aki lát minden bennem rejlő értéket, hiszen Ő teremtette; akinek számít, hogy épp rossz kedvem van; aki képes volt önmagát adni értem.
Aki mindvégig ott van mögöttünk, valahogy úgy, mint amikor egy apa a gyermekét biciklizni tanítja. Fogja alatta egy ideig a nyerget, de aztán úgy engedi el, hogy a gyermeke észre sem veszi, hogy már egyedül egyensúlyoz. Az apa jelenléte elég a fejlődéshez. Így van mögöttünk a mennyei Apa: enged bennünket fejlődni, menni a magunk lendületével, de ott van mindvégig, hogy azért ne zakózzunk túl nagyot.
Ő áll ott, Aki így szól hozzád: „Add nekem a szívedet, fiam, és tartsd szemed előtt utaimat!” (Péld 23,26) és azt akarja, hogy végre nőj fel te is. Vállald a felelősséget, az áldozatot, köteleződj el, lépj szintet, bontakozz ki, de maradj mindvégig alázatos. És tudd, hogy Ő mindig veled van! Kiskorú életünk, kiskorú gyülekezeteink akkor válnak nagykorúvá, amikor a Szentlélek elvezet bennünket a fiúságra. És végre valóban megkapjuk az örök élet bizonyosságának örökségét, és már nem szolgaként, elvárások terhei alatt gyötrődve, hanem valóban szabadként, fiakként, felnőttként élhetünk a világban.
Ámen.
2025. június 8.