A célba juttató szó
“Miután Mózes elmondta mindezeket egész Izráel előtt, így szólt hozzájuk: Szívleljétek meg mindazokat az igéket, amelyekkel ma intelek titeket: fiaitoknak pedig parancsoljátok meg, hogy tartsák meg és teljesítsék ennek a törvénynek valamennyi igéjét! Mert nem üres beszéd ez a számotokra, hanem ez jelenti számotokra az életet: általa élhettek hosszú ideig azon a földön, amelyre most átkeltek a Jordánon, hogy birtokba vegyétek. Ugyanezen a napon így beszélt Mózeshez az Úr: Menj föl ide, az Abárím-hegységbe, a Nebó-hegyre, amely Móáb földjén, Jerikóval szemben van. Tekintsd meg Kánaán földjét, amelyet Izráel fiainak a birtokába adok! Azután meghalsz azon a hegyen, amelyre fölmégy, és elődeid mellé kerülsz, ahogyan a testvéred, Áron is meghalt a Hór-hegyen, és elődei mellé került. Mert Izráel fiaival együtt ti is hűtlenek voltatok hozzám a Kádés melletti Meríbá vizénél, a Cin-pusztában, és nem mutattátok fel szentségemet Izráel fiai között. Megláthatod ugyan közelről azt a földet, de nem mehetsz be arra a földre, amelyet Izráel fiainak adok.” (5Móz 32,45-52)
A sporttörténelem csak a győzteseket jegyzi. Azok neve, akik nem tépték át a célszalagot, akiket nem intett le a kockás zászló, feledésbe merül. Ha a zsidók pusztai vándorlása olimpiai sportág lenne, Mózes pedig sportoló lett volna, nem maradt volna fent a neve. Mert nemhogy győzött vagy sokadik helyezett lett volna, hanem be sem ért a célba. A cél előtt ért véget számára a verseny.
Egy valós sporttörténeti esemény jut eszembe a Forma-1 világából: 1991-ben a Kanadai Nagydíjon Nigel Mansell, aki végig domináns volt a versenyen, végül nem nyert, de be sem jutott a célba. Mégpedig azért, mert túl korán, az utolsó kanyar előtt lendítette ünneplésre kezét a magasba, s ezzel a mozdulattal lekapcsolta a motorvezérlő kapcsolót. Az autó megállt a cél előtt, a dráma felfoghatatlan volt. Szerencsétlen versenyző végignézhette, ahogyan a teljes mezőny átviharzik az orra előtt a célvonalon.
Nos, Mózest legalább ettől megkímélte az Úr. Ha már nem mehetett be az ígéret földjére, legalább a honfoglalást nem kellett tehetetlenül végignéznie. De lehet, hogy a saját életetekből is tudnátok ilyen keserű példát említeni: amikor valamihez már nagyon közel voltál, s a végén nem érted el mégsem. Amikor már majdnem meggyógyult a szeretted, s mégis meghalt. Amikor úgy tűnt, hogy sikerült kibékülnötök, jó ideje nem volt vita, aztán mégis végérvényesen elromlott a kapcsolat. Amikor azt hitted, leszámoltál egy bűnnel, aztán újra rajtakaptad magad. Amikor Isten ígéretére alapoztál valamivel kapcsolatban, aztán mégsem teljesült, kicsúszott a lehetőség a kezeid közül. Amikor biztos volt számodra, hogy felvesznek valahová, aztán mégis elutasítottak. Bizony, rossz az, amikor számítasz egy nyitott ajtóra, de az zárva marad.
Mózesre mindig a hit nagy hőseként szoktunk tekinteni, mint aki természetfölötti csapásokkal sújtotta Egyiptomot, kettéválasztotta a Vörös-tengert, vizet fakasztott a kősziklából, vagy akinek serege csak azért győzedelmeskedett a túlerővel szemben, mert ha Áron és Húr segítséggel is, de fel volt emelve a keze. Pedig Mózes sorsa egyátalán nem volt irigylésre méltó, nem egy egyéni sikersztori az övé. Tragédiája pedig, hogy az ajtó épp előtte nem nyílt ki, és nem mehetett be az áhított földre, amelynek elfoglalására egész életét föltette, az ember tragédiája.
Mózesben mindannyiunk sorsa és nagy dilemmája ott van. Hiába lehet mögöttünk egy sikeres életút, hiába vihettünk véghez nagy dolgokat, erő feletti teljesítményeket, hiába figyeltek szavainkra, követték tetteinket példaként sokan, hiába szolgáltunk, jártunk templomba, konfirmáltunk, adakoztunk, tettünk hozzá a közösség életéhez nagyon sokat, a végelszámolásnál mindez semmit nem fog érni. „…igen nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság!” (Préd 1,2) – foglalja össze az emberi élet tartalmát és igyekezetének hatékonyságát a Prédikátor.
Halottak napja közeleg. A halál utáni életről sokan sokfélét gondolnak, de leginkább azt, hogy van. S ha van, azoknak jár, akik jó emberek voltak, akik életükkel kiérdemelték. De egyetlen temetésen sem tudok ilyeneket mondani: „Kedves gyászoló család, végtisztességet tevő gyülekezet! Elhunyt testvérünk életútja példaértékű. Megértő, gondoskodó férj és családapa volt, a családjának élt. Munkájában megbízható volt. A faluban is mindenki tisztelte, becsülte, lehetett számítani mindenkor a segítségére, és mindenkihez volt egy jó szava. Így ő biztosan a mennybe jutott.” Miért nem mondhatok ilyet?
Mózes példájából láthatjuk: egyetlen (!) bűn, egyetlen elgyengülés elegendő volt ahhoz, hogy ítélet alá kerüljön, és kívül maradjon az ígéret földjén. Mi volt ez a bűn? Izráel népe Kádés mellett panaszkodott, hogy nincs víz. „Ekkor így beszélt Mózeshez az Úr: Vedd a botodat, és testvéreddel, Áronnal együtt gyűjtsd össze a közösséget, és szemük láttára parancsoljátok meg a sziklának, hogy adjon vizet!” (4Móz 20,7-8) De Mózes nem úgy tett, ahogy Isten parancsolta: „fölemelte Mózes a kezét, és kétszer ráütött botjával a sziklára.” (4Móz 20,11)
Mózesre ebben a kritikus pillanatban nem lehetett azt mondani, hogy méltó volt Istenhez. Engedetlen volt, és az, hogy ez az engedetlenség nekünk sem tűnik fel elsőre, saját szívünk bűnre érzéketlenségét jelzi. Pedig Mózes engedetlen volt, tényleg nem az ige szerint cselekedett. Hitetlen volt, mert Mózes kétszer is ráütött a sziklára, ahelyett, hogy csak szólt volna a sziklához, ahogy Isten parancsolta. A nép előtt Mózes viselkedése elhomályosította Isten dicsőségét. Mózes haragos szavai úgy hangzanak („Hallgassatok ide, ti lázadók! Fakasszunk-e vizet nektek ebből a sziklából?”), mintha ő és Áron lennének a csoda forrásai. Az indulatos ember nem tud Istenre mutatni hitelesen. Vajon mi hányszor homályosítjuk el hasonlóan mások előtt Isten dicsőségét? Bizony, indulataink kiállítják a tanúsítványt lelkünkről! Ahogyan Jézus is azt mondta tanítványainak, akik tüzet akartak leparancsolni az égből az engedetlen vársosok megsemmisítésére: “Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek” (Lk 9,55)
Mózes egyetlen gyenge napja zárójelbe tette és érvénytelenítette 120 év életútjának minden fáradozását, küzdelmét és eredményét. Vajon túl szigorú volt-e Isten? Könyörtelen volt Isten? Nem, hanem igazságos: a bűnnek súlyos következménye kell legyen. Nem kell meglepődnünk ezen, mintha valami újat hallanánk, hiszen már a teremtéskor elhangzott: „a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert azon a napon, amelyen eszel róla, halállal lakolsz.” (1Móz 2,17)
Amikor saját életünk kudarcaira, meddő erőlködéseire, fölösleges fáradozásaira, eredménytelen munkáira és hiába hozott áldozataira, vagy veszteségeink fájdalmaira tekintünk, emlékeztet bennünket erre az ősi törvényre: a bűn halálosan megsebezte világunkat, hiábavalósággá tesz, és múlandóság alá vet mindent ezen a világon. Nem lenne több reményünk, mint Mózesnek volt, aki egy jeltelen sírban végezte küzdelmes életét.
Istennek legyen hála és dicsőség, hogy az Ő szava, a Szentírás nem itt ér véget. Folytatódik: Mózes ószövetségi tragédiája ellenére találkozunk vele az Újszövetségben, amikor a megdicsőülés hegyén ott áll Jézus mellett Illés prófétával együtt. Mózes története tehát az Ószövetségben a temetéssel lezáratlan volt. Bár az ígéret földjére nem mehetett be, de a mennyek országa befogadta őt. Földi küzdelme és bukása ellenére a földinél sokkal nagyobb ígéret teljesedett be rajta. De ehhez neki is kegyelemre, neki is Krisztusra volt szüksége. Sola gratia, solus Christus – ahogy a 16. századi reformátor atyáink mondták.
Bizony, nekünk is erre van szükségünk. S ha életünk tragédiájának fájdalma gyötör, akkor felnézhetünk mi is a keresztre, ahol Krisztus drága vére értünk folyt, ahol értünk szenvedett az egyetlen Igaz és Szent. Nem életünkben történik az, és nem is mi tesszük meg azt, ami üdvösséget ad nekünk. Hanem ott, a Golgotán egyetlen esemény, egy fájdalmas felkiáltás hangzik: „Elvégeztetett!” – és ez a szó az ember egyetlen reménye, hogy mégis övé az ígéret, a beteljesedés, és kinyílik előtte majd az ajtó. Pál apostollal együtt mondhatjuk majd: “Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végül eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró azon a napon;” (2Tim 4,7-8) Krisztusért ér célba az életünk.
És ez bizony helyére teszi az igéhez való hozzáállásunkat is. Egyszerűen rejtély, hogy sok hívő bibliaolvasás nélkül próbál keresztyén életet élni, kivéve, mikor előveszik, hogy valamilyen magvas gondolatot keressenek arra a napra. Isten igéje nem pusztán hasznos tanácsok, megelőző figyelmeztetések vagy inspiráló gondolatok tárháza, hanem maga az élet! Az ÉLET! Mert a központi üzenete Krisztusról, a kegyelemről, és az örök élet ígéretének rajtunk való beteljesedéséről szól, gyarlóságunktól, elesettségünktől függetlenül.
Akik naponta olvasnak Bibliát, azok is azért teszik sokan elsődlegesen, hogy megtudják: mit akar tőlük Isten, hogyan kell élniük. Az igehirdetéstől is ezt várják jó néhányan. De nem ezt kell tennünk, hanem először keresni Isten kegyelmének kijelentéseit és ígéretét. Én nem azért olvasom minden nap a Szentírást, mert ez a munkám, hanem mert minden igeszakaszban Isten kegyelmének felragyogására akarok rácsodálkozni. Mindenhol a gyarlóságom ellenére nekem szóló boldog ígéretet akarom hallani és ezért magasztalni az Úr nevét. Ez a kegyelem tesz majd képessé Isten akaratának cselekvésére. Igen, tegyétek így ti is! Ne a világ kegyetlenségének rossz hírével indítsatok, hanem Isten kegyelmének evangéliumával, azaz örömhírével, amely bearanyozhatja szürke napjaidat, és erőt ad az engedelmességre.
Persze, mondhatnánk azt is, hogy ismerem már ezeket a történeteket. Fejből tudom, mi fog következni. Ismerem Jézus történetét. Minek olvassam naponta? Nem mond nekem semmi újat. Nos, épp a mai igénk ad erre választ: „Mert nem üres beszéd ez a számotokra, hanem ez jelenti számotokra az életet” (47. v.) Izráel népe nem könnyen ismerte fel az ige gazdagságát. Azért vándorolt 40 évet a pusztában, nem bíztak Isten szavában, nem tartották elég értékesnek. Sokan azért estek ítélet alá, mert nem hitték Isten szavát. Mózes is azért nem mehetett be Kánaánba, mert nem tisztelte eléggé Isten szavát. Isten igéje hosszú évek leckéjének tanulságaként vált a legfontosabb dologgá a zsidók életében.
Kenyeret eszünk mindennap, mégsem mondjuk azt, hogy ismerem már az ízét, nem eszem többet. Így ad életet. Kedvenc dalainkat újra és újra meghallgatjuk, mégsem mondjuk, hogy már hallottam, nem hallgatom többet. Így tudunk benne állandóan gyönyörködni. Isten igéje is élet és gyönyörűség. Szívünk állapotát éppen az igéhez való hozzáállásunk leplezi le: ha az ige üres beszéd csak a számunkra, sem életet, sem gyönyörűséget nem jelent, akkor Isten sem ott van a szívünkben, ahol lennie kellene.
Ha több időt töltünk emberek szavainak olvasásával, mint Isten igéjével, akkor éppen arra a kegyelemre van szükségünk, amiről az ige szól. Az ige tisztelete és a rá figyelés a legbiztosabb út mindazok megtapasztalásához, amit Isten már elkészített számunkra, hogy ne bukjunk el a cél előtt. S ha már sportpédával kezdtem, azzal is zárom: Az 1992-es barcelonai olimpián a brit futó, Derek Redmond a 400 méteres elődöntőben combizomszakadást szenvedett, és összerogyott a pályán. Mindenki azt hitte, hogy feladja, de ő felállt, és sántikálva elindult a cél felé.
Ekkor az édesapja berohant a pályára, átkarolta, és együtt mentek be a célba. Redmond nem nyert érmet, de a világ egyik legmeghatóbb sportpillanata lett, és sokak szerint az apja biztatása nélkül nem ért volna célba. Mellettünk is ott áll, sőt velünk jön a mennyei Atya, akinek biztató igéje, a kegyelem szavai nélkül biztosan nem érhetnénk célba. De ma megerősít bennünket, hogy bukásunk ellenére kegyelme célba juttat bennünket.
Ámen.
2025. október 26.